A szabadság felé_2012(6)

A héberben a munkavállaló = oved (עובד) és a rabszolga = eved (עבד) között csak egy váv(ו)-nyi a különbség.

Annak idején, amikor szerződést kötöttem a jelenlegi munkámra, hangsúlyoztam, hogy szememben a két állapotot az különbözteti meg, hogy a munkavállaló rendelkezik az idejével – legalábbis, a munkaidején kívül.

Persze a szabadság nem ez, hanem az önálló vállalkozóé, aki valóban maga dönti el, hogy a nap bizonyos órájában mit akar csinálni.

Aki sok éven át önálló volt, az bármilyen munkát is végez, azt úgy teszi, mintha maga ura lenne, vagyis amit eltervezett aznapra, azt el is végzi, függetlenül a munkaidő végétől. A munkaadó számára áldás, ha ilyen munkavállalója van, és ha esze van, megbecsüli. Mindamellett, hogy tudnia kell – az önállóan is remek munkát végző dolgozója nem fog sokáig megmaradni a „félrabszolga”- állapotban. Előbb-utóbb teljesen önállósulni fog. Okos munkaadó tehát igyekszik minél tovább magánál tartani azt, aki hasznot hajt számára. A kevésbé okos igyekszik kizsigerelni addig, amig lehetősége van rá.

Az én főnököm nem túl okos. Az együtt töltött hónapok alatt egyre több feladatot pakolt rám, anélkül, hogy ezt ésszerűen kompenzálta volna. Ahhoz, hogy egy főnök képes legyen arányosan jutalmazni a beosztottját, ismernie kell, kicsit oda kell figyelnie rá. Ofer Brayer ezt úgy mondaná, hogy egy szervezet vezetőjének nem csak a céget kell irányítania, hanem minden egyes beosztottjának a karrierjét is. Mert, ha a szervezet és az egyén érdeke ellentétbe kerül, akkor végső soron ezt a szervezet  sínyli meg – a legjobb dolgozóit veszíti el. A főnökömnek tudnia kellett volna, hiszen erre már az elején felhívtam a figyelmét, hogy számomra most a legnagyobb érték a szabadidő.

Általánosan igaz, hogy az ember három forrással gazdálkodik az élete során: 1. az idő, 2. az energia, 3. a pénz. A másodikat és a harmadikat időnként lehet egymással pótolni, de az elvesztegetett időnket semmi mással. Különösen igaz ez akkor, ha az ember már túl van élete derekán, és van még néhány dolog, amit mindenképp szeretne megcsinálni. Amikor tavaly szerződést kötöttem, még nem voltam tisztában azzal, hogy meddig birok beosztottként dolgozni, de feltételeztem, hogy a későbbi terveim megalapozása miatt egy évig szükség lesz erre. Talán kettőig is. Ehhez képest öt hónap után már komoly erőfeszítésembe került elviselni azt, hogy nem rendelkezem az időmmel. Az Ofer Brayerrel való találkozásom után pedig a szabadidő-hiányom krónikussá vált. Igaz, egy héten egyszer egy órával kevesebbet dolgoztam, de a többi négy munkanap mindegyikén  egy-két órával többet. Hulla fáradtan értem haza, tanulni már nem volt agyam, és ettől egyre idegesebb lettem.

Az első lépés az volt, hogy egyre korábban kezdtem felkelni – most már hajnali 4-kor ébredek, 5-ig összeszedem magam, kávét iszom, eszem valamit, válaszolok az e-mailekre, megnézem a híreket, összeállítom az aznapi teendőket, majd 5-7-ig tanulok, 7- fél kilencig sport a tengerparton – mert azt nem lehet kihagyni. A problémát azonban még mindig az jelenetette, hogy heti, kb 6 órát túlóráztam, néha kifejezetten döhítő körülmények között, vagyis, hogy a főnökömnek fél hatkor jutott valami eszébe, amit még aznap meg kellett csinálni. Közben gyűltek a szabadság-napjaim, a Malév csődbejutása az utazásomat is kiiktatta… valamilyen módon rá kell vennem a főnökömet, hogy ne rabolja tovább az időmet…

Ehhez Ofer egyik remek módszerét alkalmaztam, amit amúgyis gyakorolni kellett április első hetében. Elsején, ebédszünetben kedvesen megjegyeztem, hogy szeretném megbeszélni vele a szabadságom kivételének az ügyét. Mivel tudom, hogy ha mostanában 9 napot egyben kivennék, akkor kényelmetlen helyzetbe kerülne, arra gondoltam, hogy nem egyben, és nem is napokban, hanem félnapokban, egyharmad-napokban venném ki, hogy tudjak tanulni, illetve a visszatérő státuszommal kapcsolatos hivatali ügyeimet elintézhessem, de közben a cégnél végzett munkámat is ellátom. Ez nagyon tetszett neki. Rögtön fölajánlotta, hogy akár már aznap délután is hamarabb elmehetek. Remek, mondtam, és  éltem a lehetőséggel. Hazamentem és készítettem egy táblázatot, amelyen feltüntettem a kezdés és a munka befejezésének időpontját, a szabadságom 9 napját 81 órára bontva a listán szerepeltettem az egyenleget. Két nap múlva jött rá a főnököm, hogy nincs több túlóra – mivel, ha pontosan vezetem a kezdés és befejezés időpontját, annak érdekében, hogy órákra szabdalva vegyem ki a szabadságomat, a plusz órák nyilvánvalóvá válnak, a szabadságom nem csökken akkor sem, ha időnként fél napot elenged. Szerdán próbált visszakozni, hogy minek ilyen precízen vezetni ezt a listát, mire én elég határozottan azt mondtam, hogy másként ez nem megy. Ha széttrancsírozva veszem ki a szabadságomat, akkor mindkettőnknek tudnia kell, hogy mikor, mennyit. Ha nem így, akkor ki kell adja egyben, mert nekem most szükségem van az időmre, hiszen az Oferrel való találkozókra fel kell készüljek, illetve az állami hivatalok pénteken nincsenek nyitva, tehát, ahhoz, hogy elintézzem az ügyeimet, kénytelen leszek szabadságot kivenni.

Azóta csupán 6 munkanap telt el, a szabadságom ugyan csökkent  (81-ről 74 órára), de egyetlen órát sem dolgoztam elszámolatlanul pluszban! Ezzel hihetetlenül csökkent a rajtam lévő nyomás. Több időm maradt mindenre, ráadásul a peszachi félünnepnapok is rendesen számon vannak tartva – ma, valóban fél napot dolgoztam, ahogy kell. Az is nyilvánvaló, hogy a szerződésem lejártakor nem akarok hosszabbítást, és jó korán szóltam neki, hogy gondoskodjon az utódomról.

Számolom a napokat, pedig valójában semmi biztos nem vár rám önállósulásom első szakaszára – még csak ígéreteim vannak munkára, nem aláírt szerződések.

A státuszom rendezése  még folyamatban van, bár első lépésben megkaptam a „visszatérő lakos” minősítést, de csak a következő hetekben dől el, hogy mekkora összeget kell fizessek az izraeli társadalombiztosítónak azért, hogy a jogfolytonosságomat biztosítsam arra az időre is, amikor Magyarországon voltam.

Mégis, tele vagyok optimizmussal a jövőt illetően, hiszen a magam ura leszek, és a szabadság érzése oly mértékben boldoggá tesz, hogy a problémák, amelyekkel útközben meg kell birkóznom nem riasztanak vissza a lépéstől.

Igen, Peszach van újra, a szolgaságból való menekülés ideje, a felelősségteljes, nehéz, de szabad élet felé.