A Tirkel-bizottság jelentése

A Marmara terrorista-szállító, „békeaktivista” hajó történetével kapcsolatban, aki vette a fáradtságot, már az események utáni hetekben tudhatta, hogy valójában mi történt.

Azok, akik akkor nem akarták tudni az igazságot, vélhetőleg most sem akarják majd elolvasni a Tirkel-bizottság részletes jelentését.

A Marmarán történtek provokátorai az IHH tagjaiként Isztambulban szálltak fel a hajóra, hárman közülük azzal az elhatározással, hogy  sahidként végzik az utat. Vagyis készültek a katonákkal való összetűzésre.

A Jákov Tirkel bíró vezette 5 tagú bizottságot egy brit és egy kanadai külső tag kísérte figyelemmel, valamint számos szakértő és nyomozó segítette az igazság kiderítését.

2010 május 31-én, amikor a Gázába tartó  flotillát az Izraeli Véderő katonái felszólították arra, hogy a hajók eredeti céljuktól eltérően, az asdodi kikötőben tegyék le szállítmányukat, amit aztán ellenörzés után a gázai övezetbe vihetnek.

A Marmarán azzal fogadták a felszólítást , hogy „Zsidók menjetek vissza Auschwitzba”.

A Marmarán ugyanis elég speciális „segélyszállítmány” volt – 50 terrorista – „békeaktivistaként”, késekkel, vasrudakkal, és egyéb szerszámokkal felszerelve várták, hogy az izraeli haditengerészet katonái megszállják a hajót.

Az összetűzésben 19 izraeli katona sérült meg és kilenc terrorista lelte halálát.

Furcsa módon mindkét fél „elérte a célját”.

A Marmara-akció sikeresen elterelte a figyelmet az iráni atomfegyverkezésről, egy időre, és újra a közbeszéd tárgyává tette a palesztin kérdést.

Ugyanakkor, Izrael is elérte azt, hogy hasonló akciókat azóta nem szerveztek – a humanitárius szervezetek kellően kompromittálták magukat az IHH-val való együttműködésben.

A Tirkel-bizottság azonosította a kilenc halottat – akik egyértelműen, különböző szervezetekben már terrorakciók részesei voltak.

Megállapította, hogy a Gázai övezet körüli tengeri blokád jogos volt Izrael részéről, mert annak előtte ezen az úton jelentős mennyiségű rakétát csempésztek az övezetbe, amelyeket aztán Izrael déli települései felé lőttek ki.

A blokád csökkentette az izraeli lakosság elleni gázai támadások számát.

Az izraeli hadseregnek pedig éppen az a feladata, hogy megvédje az ország lakosságát ellenséges támadásoktól.

Ugyanakkor, nem lehet semmilyen humanitárius katasztrófáról beszélni az övezetben,  mivel Izrael egyetlen, a lakosságnak szánt segélyszállítmányt nem tartott vissza, miután ellenőrizte a tartalmát.

Más kérdés, és ezt nem vizsgálta a Tirkel-bizottság, hogy meddig lehet egy övezetet csak segélyekből fenntartani – ezt a „humanitárius”  szervezetek és kormányok fel sem vetik, hiszen akkor a Hámász felelősségét kellene megállapítaniuk.

Sokat hangoztatott bírálat volt, hogy a hajó elfoglalása a nemzetközi vizeken történt.

Bár az akció jogosságát a bizottság elismerte, és nem tartotta jogsértőnek a helyet sem, kifogásolta a kormány döntését, hogy a flotilla feltartóztatására adott utasításában nem jelölte meg a pontos helyet – a haditengerészetre bízta.

Ennek köszönhetően a gázai partoktól meglehetős távolságra történt az esemény, és ez a nemzetközi média kihasználta arra, hogy jogtalannak tüntesse fel a katonai beavatkozást.

A bizottság kitért az izraeli hírszerzés gyenge teljesítményére is, amely váratlan helyzetbe hozta a katonákat, akik nem készültek agresszív ellenállásra.

Másrészt viszont, a rendkívül alapos elemzés sem talált kivetni valót a katonák magatartásában.

A fegyverhasználat egyértelműen önvédelmi célt szolgált, és tűzparancsot csak azután kaptak a fedélzetre ereszkedő kommandósok, amikor társaik már megsérültek a terroristák fegyvereitől (a késeléses sérülés volt a leggyakoribb).