Árávim, ruszim, doszim…

Tel-Avivból a 421-es busszal, Aradon keresztül utaztam Ein Bokekbe. Ahogy a söfőr felnyitotta a csomagtartót megszólalt az egyik asszony: akik a Holt tengerhez mennek tegyék beljebb a bőröndjeiket, hogy mi, akik Aradon leszállunk, ki tudjuk venni a miéinket. Az orosz család, amely 3 hatalmas börönddel utazott (6 fős csapat), bár nem értették, hogy mit mond az asszony, de valahogy csak felfogták a logikáját és szépen tuszkolták befelé a cuccaikat.

A sikeren felbuzdulva az asszony panaszkodni kezdett, hogy milyen rossz a tömegközlekedés Arad és Tel-Aviv között – kérdőn néztem rá, ettől aztán beindult rendesen, hiszen volt már hallgatósága:

Árád (ערד) = árávim, ruszim, doszim (ערבים, רוסים, דוסים) – mondta legyintve. Később kiderült, hogy az ő szülei Marokkóból érkeztek, vagyis egyik inkriminált csoporthoz sem tartozik.

Héberül Arad neve három betű, amit kezelhetünk úgy, mint egy mozaikszót, három fogalom kezdőbetűjeként: arabok, oroszok, ortodoxok – akik Arad lakosságának a többségét adják. Mostanában már a szudániakat is hozzáadhatjuk, de akkor elveszítenénk a poént.

Arad neve már a Tórában is szerepel – település volt már 5000 évvel ezelőtt is, de a mai várost 1962-ben alapították a Júdeai sivatag egyik magastaltán, a tengerszint feletti 528 méteren. A tőle csupán 23 kilométerre lévő Holt tenger – 400 méteren van.

Arad mind a mai napig nem egy sikertörténet – a hatalmas önkormányzati területen mindössze 25 ezer ember él. Lakótelep-jellegét mind a mai napig nem vetkőzte le. A tervezett településen kezdettől új bevándorlóknak utaltak ki lakásokat, akik közül az évek során a sikeresebbek elhagyták a várost. A kezdeti, kelet-európai majd észak-afrikai bevándorlók után a kilencvenes években a volt Szovjetúnióból érkezők adják a lakosság zömét (ruszim). Az ortodox vallásos közösségek közül a Chabad és Haszidei Gur találtak itt ideális helyet.

Az izraeli ingatlanpiacon minden új projektet úgy reklámoznak, hogy mennyi időre van Tel-Avivtól. Ha tehát egy gyorsvasút kötné össze Aradot Tel-Avivval, és ezzel az utazási idő egy és negyed órára csökkenne a mostani 2-3 órával szemben (gyorsjárat – 2 óra, a tájoló – 3) míg autóval másfél óra. A Negev fővárosaként emlegetett Beer Seva is akkor „lendült be”, amikor a „Rakevet” 1 óra 20 perc alatt kezdte repíteni a lakosait Tel-Avivba. Persze, egy 200 ezer lakosú város nyomósabb indok egy nagy infrastrukturális beruházásra.

Izrael függetlensége óta cél a Negev sivatag benépesítése, és annak ellenére, hogy az izraeli néplélekben ez egy abszolút kudarcként jelenik meg, azért az igazság az, hogy rengeteg dolog történt ennek érdekében, csak ma még mindig nem túl látványos eredmények. Vélhetőleg, ha valóban sikerül a vasutat levinni Eilatig, akkor a sivatagot átszelő nyomvonalon drasztikusabb fejlődés várható. Mivel a 2020-ig számontartott tervekben még nem szerepel, az is kérdéses, hogy a melyik meglévő település irányába húzzák meg a vonalat: Arad, Dimona, Micpe Ramon ?

Aradot magunk mögött hagyva ereszkedtünk lefelé és alig fél óra múlva megérkeztünk Ein Bokekba, ami valójában nem egy település, hanem csak szállodákból és két apró bevásárlóközpontból álló partmenti sáv a föléjük magasodó „hegyek” előtt. A szállodákban, amelyek nem egyszerűen szálláshelyek, hanem komplex szolgáltatást nyújtó spa-k, sokan dolgoznak – Aradról vagy Dimónából jönnek-mennek naponta.

Ezúttal nem a Crowne Plaza-ban foglaltam helyet, hanem a Spa Club-ban. Nincs terasz a Holt tengerre (bár az ablakból látni valamennyire), nincs nagy flanc a szobában, de a spa valóban remek – de erről legközelebb…