תשע”ב

Két hónapja vagyok megint Izraelben. Mint egy régi szerelem, akivel öt év különélés után megint összebútoroztam. Ismerős, mégis minden új. Én öt évet öregedtem  Magyarországon, az ottani élettempóhoz igazodva kicsit lelassultam, Izrael pedig még gyorsabb, mint valaha.

Ebben az új életemben alig találkozom a régi szereplőivel. Nem mintha nem érdekelne, hogy mi történik velük, hanem mert a teendők sokféle szorításában alig van időm. Fel kell vegyem az izraeli tempót, miközben nem akarok elszakadni attól a világtól sem, amit Magyarországon hagytam.

Az első alijázásom idején ez sokkal egyszerűbb volt – 1985-ben csak arra koncentráltam, hogy beilleszkedjünk. Sok év eltelt, mire újra érdeklődni kezdtem az iránt, hogy mi van Budapesten.

Ma már nem egy ország polgára vagyok, hanem belakom a Földet, azáltal,  hogy kinyitom a laptopom.

A kihívások erőt adnak – bármilyen sok munkát jelent megfelelni nekik. Korán kelek, a fénnyel, amely a teraszra csábít, az ébredező város felett komótosan iszom a hosszú tejeskávém, miközben olvasom a laptopról a híreket.  Egy óra csend és nyugalom, amíg lakótársaim alszanak és el nem kezdődik a reggeli szaladgálás.

A  városban, a legtöbb helyre igyekszem gyalog eljutni, mert eközben írom a fejemben a következő cikket. Aztán a napi munka egy időre kiszorít minden mást, de az első hetekhez képest itt is kialakult egyfajta rendszer.  Nyugodtabb vagyok, időnként, nap közben is megnézem a privát e-mailjeimet, és már nem iszom tejet ebéd helyett. Az estébe vesző munkáról is leszoktam, itthon „csak írok”, olvasok és tv-k hírműsorait nézem az interneten. A nappali hatalmas képernyője elé ritkán ülök le, legfeljebb ha beszélgetünk, együtt eszünk este. Minél nagyobb a társaság, annál szívesebben főzök valamit, és aratom az elismerést az izraelivé átlényegült magyar ízekért.  Méráv egyáltalán nem tud főzni – hamarabb átússza a Földközi tengert, mint megcsinál egy paprikás krumplit. De mert keményen sportol, enni szeret. A sok szagtalan, izetlen „egészséges” sport-kaja mellett felüdülés számára egy lecsós hús, vagy egy túrós palacsinta.

Idén háromnapos ünneppé alakult a zsidó újév (Rosh Hasana)  azzal, hogy csütörtökre és péntekre esett (amúgy kétnapos ünnep) és a szombattal, meg a szerdai félnappal (az ünnep előestéje félnapos munka) szinte az egész hét az ünneplés jegyében telt. Vasárnap este az Izraelben élő magyarok tartottak egy „előújévet” Tel-Avivban, amelyen meglepően sokan vettek részt. Itt két, régebbi ismerőssel is találkoztam, és figyelemre méltó volt a fiatalok aktivitása.

Mivel a környezetemben tudják, hogy a családom szerte a világban, már két hete meg nem szünő kérdés, hogy hol leszek az ünnepen. Nem akartam senkit megsérteni azzal, hogy legszívesebben egyedül lennék, mert annyi írni és olvasnivalóm van, hogy az kitölti a három napot, így végül a megérkezésem óta fennálló meghívásnak tettem eleget, Méráv szüleinél. Szűk családi kör – 32 ember ült az asztalnál.

Végre személyesen is megismerhettem a nagyanyót, aki nyíregháza környéki, gazdag, földbirtos zsidók legkisebb lánya volt 1944-ben, amikor Auschwitzbe hurcolták az egész családot.

Annak köszönhette, hogy életben maradt, hogy gyerekkorától keményen sportolt, lovagolt, kerékpározott és úszott.

Amit nem tudtak elvenni mint zsidótól, 1944-ben, elvették 1948-ban mint földbirtokostól. Sosem kapott vissza semmit, talán mert nem is nagyon érdekelte – a családja már Izraelben.

Két lánya, egy fia, 8 unokája és két dédunokája van – sikeresek, szépek, körülülik az asztalt szombatonként és az ünnepekkor.  A kfár-szabai zsinagógában névre szóló helye van, mint ahogy a szüleinek volt Nyíregházán, és az izraeli családja minden tagjának boldogságáért imádkozik.

Apámmal egy évben született, de ő még most is vitalitása teljében játszik a dédunokákkal. Pedig nem volt könnyű élete. Ám megvalósította az álmát és ez mindmáig erőt ad.

– Az elrabolt vagyon nem tette boldoggá azokat az embereket – állítja – de én megmutattam, hogy anélkül is örömteli családot építek magam köré.