שלום אז …

Valamikor volt a salom achsav  (שלום עכשיו), vagyis a béke most mozgalom, amely azt mantrázta, hogy az idő nem az izraelieknek kedvez, ezért most kell békét kötni – bármi áron is…

Ichak Rabin és Simon Peresz 1993-ban megkötötték az oslói egyezményt, amely „beengedte a terroristákat”, létrejött a Palesztin Autonómia és Izraelben egyre több áldozatot szedtek a robbantásos merényletek.

Az alábbi grafikon mindennél jobb magyarázatot ad arra, hogy miért olyan erős Natanjahu helyzete Izraelben: a piros szín a merényletek számát, a fekete a terrortámadás halálos áldozatainak számát jelöli.

Arafat beköltözésével (1993 szeptember) durván emelkedett mindkettő: autóbuszok robbantak szerte az országban.

Az átmeneti csendet Natanjahu első miniszterelnökségének három éve adta.

A 2000-es választásokat a baloldali Ehud Barak nyerte és minden korábbinál többen haltak meg a terrortámadásokban.

Ez volt az úgynevezett második intifáda kora, aminek az okát a baloldali sajtó Ariel Saron provokációjának tudta be, de azóta már tudjuk a Hamasz fia vallomásából, hogy a terrorsorozatot a Hamasz Arafat jóváhagyásával indította, Saron templomhegyi látogatása csak ürügy volt az akkor már alaposan előkészített akciókhoz. Arafatnak pénzre volt szüksége és ehhez a konfliktus véres tálalása a világsajtóban a leghatékonyabb eszköz… ez a fajta cinizmus jellemzi mind a mai napig a palesztin vezető politikusok viselkedését – saját népük szenvedése megnyitja a pénzcsapokat számukra, tehát bármikor bevethető módszer.

2009-ben Natanjahu visszatért mint miniszterelnök, és vele együtt az izraeleiek biztonságérzete. A terrorfenyegetés nem szűnt meg, a gyilkos szándék változatlan, de sokkal kevésbé sikeres, mint annak előtte. Az Izraelben élőknek pedig nem róható fel, hogy a mindennapok biztonsága számukra fontosabb, mint az elképzelt béke reménye.

Natanjahu már az első miniszterelnöksége idején komolyan vette a gazdaság fejlesztésének hatékony támogatását. Politikai stabilitásának ez a második pillére. Vitathatatlan szerepe volt abban, hogy a 2009-es világválság csak az európai piacok beszűkülése révén érintette Izraelt, de nem fékezte a fejlődést. Ezt még a politikai ellenfelei is kénytelenek elismerni. Kétségtelen, Natanjahu kapitalistaként tekint a gazdaságra, ezért a szocialista eszmerendszer csődje nem befolyásolja a tetteit. (Nem mellesleg a baloldal ragaszkodása az elavult, bár sosem volt sikeres sémákhoz, a saját gyengeségének egyik alapja – a korábbi, baloldali választók, ha jobbra nem is, de legalább a pragmatikus középpártokra szavaznak.)

A harmadik pillér a kommunikáció – Natanjahu azzal kezdte a karrierjét, hogy politikai vitákban vett részt sikeresen az Egyesült Államokban, majd Izrael ENSZ nagyköveteként tette helyre sokszor az arabok uralta szervezetet. Politikai ellenlábasai szeretik úgy emlegetni, mint aki csak kommunikációs képességeit és hős bátyja (Joni Natanjahu az entebei túsz-szabadítás parancsnoka) halálát használta ki a saját karrierje építéséhez. Tény, hogy Bibi előbb megtanulta a hatékony kommunikáció módszereit, pénzt, fáradtságot nem kímélve a legjobb tanároktól, és tudatosan készült a politikusi pályára – ahogy minden más szakmára az emberek felkészülnek, ha sikeresek akarnak lenni.

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy miért divat őt utálni, különösen a „haladó” nyugati értelmiségi körökben?

A színésznőnek nagyszerű Natalie Portman legutóbbi megnyilvánulása az izraeliek többségében mély ellenérzéseket ébresztett, pedig érthető, hogy az az ember, aki az amerikai, liberálisnak mondott, de mások nézeteivel szemben egyáltalán nem megengedő értelmiség köreiben mozog, ahol elvárt viselkedés a Natanjahu-utálat, Tramp lehülyézése, és az arab tavaszt totálisan félreértő Obama máig nem szűnő imádata, ahol egy Wonder Woman átütő sikerét is beárnyékolhatja a főszereplő izraeli volta, ott a karrierépítés szempontjai megkívánják az efféle állásfoglalást.

Bibi kommunikációs tehetségét a baloldali kormányok kezdték használni, amikor Simon Peresz kinevezte ENSZ nagykövetnek.

Azzal nem számoltak, hogy a sikeres fiatalember ennél többre is képes, elfoglalja a Likud Begin után szétesett vezetését, askenáziként megnyeri a keleti zsidó lakosság bizalmát, szekulárisként az internacionalizmus, a szocialista eszmerendszer helyett a zsidóságot hangsúlyozza, mint Izrael ideológiai alapját.

A közvélekedéssel ellentétben a Rabin-gyilkosság rosszul jött Bibinek – bűnbakká tette minden szava, amit korábban a politikai ellenfelével szemben állított, holott a tény, mármint, hogy a gyilkos terror az oslói egyezmény következménye volt, attól igaz maradt és a józan izraeliek ezért nem választották meg Pereszt. A miniszterelnökséget túl korán szerezte meg, saját bevallása szerint is kudarc volt, ezért lemondott és a politikából ugyan csak rövid időre vonult ki, nem kevés pénzt keresni előadásaival, miniszterelnök csak 9 év múltán lett újra.

A vád, hogy a béke ellensége, személye akadályozza a béketárgyalásokat, már csak azért is hamis, mert a mindent felkínáló Ehud Barak 2000-ben csúfos visszautasításra talált Arafatnál, pedig Clintonnal mindent megtettek az egyezség érdekében.

Bibi reálpolitikus, nem tölti idejét értelmetlen eszmecserékkel, hanem azt teszi, ami a Közel-Keleten működő taktika: kivár és közben erősíti az izraeli gazdaságot, a nemzetközi kapcsolatokat, nem utolsó sorban a védelmi rendszert.

Natanjahu az agyára ment Sárközynek, Obamának, ugyanakkor tiszteletet ébresztett egyes arab vezetőkben. Utóbbi sokkal fontosabb eleme a jövendő békének, mint az, hogy a francia elnök mennyire szimpatizál az izraeli miniszterelnökkel… a francia elnökök jönnek-mennek, Bibi pedig egyik demokratikus választást nyeri a másik után… az izraeliek többsége ugyanis a viszonylagos csendet most, többre becsüli mint egy álombeli békét, ráadásul a második libanoni háború után, amit Ehud Olmert szerencsétlenkedett el, csak katonai akciók vannak, amelyek, szerencsére, nem dagadnak háborúvá.

Mohammed bin Szalman szaúdi trónörökös elismerte Izrael békés létezéshez való jogát, és felvázolta a királyság és a zsidó állam közötti jövőbeli diplomáciai kapcsolatok kilátásait.

A szíriai polgárháború kapcsán Bibi elkerülte elődei hibáit: nem mászott bele mások konfliktusába, mint Begin az első libanoni háború kezdetén, és nem mutatott teljes passzivitást, mint Samir az első iraki háborúban. Humanitárius segítség a szíriai lakosságnak: izraeli kórházakban ápolt betegek és sérültek, szír gyerekek táboroztatása Izraelben, gyógyszer-, és élelmiszer-segélyek. A polgárháború lehetőséget nyújtott arra, hogy Izrael bizonyítsa: a szíriai lakosság ellensége nem a szomszéd, zsidó állam, hanem a saját vezetőik.

Köszönet Izrael népének (Szíriából)

Ugyanakkor határozott kiállás amellett, hogy Irán nem építhet ki harcállásokat Szíriában, nem szállíthat fegyvert a Hezballának – minden izraeli, katonai akció ezen elvek mentén zajlik, még akkor is, ha azzal sem az amerikaiak, sem az oroszok nem szimpatizálnak, a szaudi vezetők viszont megértik és hallgatólagosan támogatják.

Az izraeli „elszigetelődés” is egyfajta baloldali legenda, mert Natanjahu sorra építi ki a kapcsolatokat a feljövő gazdasági erőkkel: Kinával, Indiával, tárgyal az oroszokkal, időnként engedményeket tesz a török diktátornak a diplomáciai viszonyok normalizálása érdekében, és igen, képes a V4-ekkel is jó viszonyt ápolni, ha Izrael érdekei ezt kívánják. Nem a magyar zsidókat támogatja a magyar kormánnyal szemben? – Nem feltétlenül, mert Natanjahu álláspontja, hogy ha egy zsidó nem érzi biztonságban magát Európában, akkor jöjjön Izraelbe… talán nem szimpatikus, de elég logikus álláspont. A francia zsidók egyre nagyobb része meg is fogadja ezt a tanácsot.

Izrael technológiai fölénye egyre markánsabb a környezetével szemben. Az iszlamista fundamentalistákat ez bizonyára nagyon bosszantja és a rombolás legkülönbözőbb módjait találják ki, hogy visszavessék a fejlődést – a gázai övezetben a nemzetközi segélyeket beton alagutak építésébe fektetik a lakosság nyomorának megszüntetése helyett, északon a Hezballa rakétákkal készül a jövőre, de Izraelnek még arra is marad ereje, hogy az afrikai éhinséget csökkentse víztisztítókkal, szuperfood-telepítéssel. Ugyanakkor az afrikai beszivárgókat, akik az egyiptomi határon a kerítés építése előtt sétáltak be az országba, igyekszik visszajuttatni hazájukba vagy harmadik országba – mert fontosnak tartja a zsidó állam etnikai egyensúlyát. Az izraeli arab kisebbség jóléte és a zsidó lakosság többsége garancia erre, az álszent multikulti eszmékkel szemben.

Az „arab tavasz” kapcsán kibontakozó káosz és a szíriai polgárháború mindennél markánsabban bizonyította, hogy mennyire nincs partner a békére, mert a történet nem területi viszály, hanem az iszlám belső válságából fakadó kultúrális küzdelem, amely túlnő a Közel-Keleten.

Béke tehát nincs most, de háború sincs, a terrorelhárítás viszont működik, a hírszerzéstől a terrorista vezetők likvidálásán át az irániak szíriai katonai táborainak bombázásáig… az eszközök szentesítik a célt: ebben a klubban az győz, aki talpon marad!

A Nyugat talán nem érti ezt, de az arabok igen – egy gazdaságilag és katonailag erős Izraellel   képesek békét kötni majd, ahogy egy engedményekkel operáló kis országgal soha.

A cikk megírásához nagy segítséget jelentett az izraeli közszolgálati televizió három részes sorozata Natanjahuról, ami a youtube csatornán is elérhető, ezért belinkeltem ide.

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Comments Closed