16_bsalach – בְּשַׁלַּח

bsalach –  בְּשַׁלַּח   – elbocsátotta a fáraó a népet

(Mózes 2. könyve – 13. fejezet  17. bekezdéstől 17. fejezet  végéig)

Az előző heti Tóra-szakaszban láttuk a végzetes 10. csapást, amit a Mindenható a makacs fáraóra mért. Az elsőszülöttek halála jobb belátásra birta, elengedte hát a hébereket.

A rossz bizonyosságából a szabadság meglepetései felé…

Az első döbbenet után a fáraó meggondolta magát, és üldözőbe vette a zsidókat, akik közben eljutottak a tenger partjára.

A héber szövegben a „Jám Szuf”-ról –  יַם-סוּף – van szó amely szó szerint sást jelent, ezért a kutatók mind a mai napig vitatkoznak arról, hogy ez valóban a Vörös tenger, vagy valami más.  A héber földrajz azonban a Vörös tengert mind a mai napig Jám Szufnak nevezi, pedig sást ott nem láttam még sosem, legfeljebb gyönyörű, vörös korállt.

A zsidók tehát ott álltak a tengerparton, előttük a viz, utánuk a fáraó harci szekerei – sok lehetőségük nem maradt. Nekimentek hát a viznek… Persze, ez sem ilyen egyszerű, hiszen az első lépést úgy tették meg, hogy nem tudták – átjutnak-e a túlsó partra? Megtehették volna, hogy visszatérnek rabszolgának a fáraó uralma alá, de a visszatérés a biztos rosszba a legrosszabb döntés – ahogy ez a történelem során annyiszor bebizonyosodott. Az, hogy a zsidók mind a mai napig léteznek, és nem semmisitette meg őket az időről-időre elszenvedett üldöztetés, az valahol ott lapul abban a viselkedési mechanizmusban, hogy előre menekülnek. Hogy hajlandók belemenni az ismeretlenbe, a kockázatosba. Nem várják el, hogy a tenger szétnyiljon előttük, hanem magukban biznak annyira, hogy belegyalogolnak abba is, ami előtt sokan meghőkölnek.

Megvallom őszintén, hogy én sosem értettem, hogy bizonyos emberek miért nem képesek cselekedni, ha rossz a sorsuk. Miért várnak a tengerparton tétlenül? Siránkoznak, panaszkodnak, mindenkit képesek hibáztatni rossz helyzetükért, de egy lépést sem hajlandók előremenni… Segélyek, juttatások, követelések, hogy mi jár nekik, de egy fél hang arról, hogy mit hajlandók ők azért tenni, hogy a sorsuk jobbra forduljon! Felháborodás és sértődés, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy elképzelték, és annak hosszas elemzése, hogy másként miért nem lehetséges – holott, sok esetben tényleg csak arról lenne szó, hogy merjünk belegyalogolni a tengerbe és higgyük el, hogy vagy átússzuk, vagy szétnyilik a tenger vize előttük, de túléljük, győzni fogunk a küzdelmünk eredményeképpen – ez a csodák titka.

Na persze, azzal, hogy kinn vagyunk a vizből, a bajok nem szállnak el a fejünk fölül: a sivatag kőkemény gyakorlóterep a túlélésre.

Számtalanszor elemezték, hogy miért kellett Mózesnek 40 éven át vándorolni a népével a sivatagban, miért nem mentek kicsit ütemesebben előre, Kánaán felé.  Annál is inkább, mert az istenadta nép nehezen viselte a sivatagi körülményeket. A rabszolgasors édes nosztalgiájának kultúrája virágzott ki a sivatagi homokon, ahol mindenért meg kellett küzdeni, még egy kis tiszta ivóvizért is.

A Szináj sivatag persze nemcsak homokból és kőből áll. Néhol a felszin alatt gazdag édesvizkészlet van, és a pusztaságban a legkülönfélébb növények találhatók, rendkivül diszkréten – alaposan megdolgozik érte az, aki megtalálja.

A mai Izraelben botanikusok sora foglalkozik a bibliai korban honos növények felkutatásával és újratelepitésével. Egyáltalán, az emberi környezet felvirágoztatásával. És ezen a ponton a hetiszakasz találkozik a Tu Bishvat ünneppel, amelyet a Fák újévének hivnak (2011-ben január 20-ra esik Shvat hónap 15. napja – ט”ו בשבט – ) . Svát hónap 15-én ünnepeljük a tavasz kezdetét Izraelben. Az ünneplés azt jelenti, hogy fát ültetünk.

Mióta a zsidók visszatérnek őseik földjére, szakadatlanul fásitanak. Az első cionisták, úgy másfél évszázada, úgy gondolták, hogy a Kánaán, amely a történelmi emlékezetükben él, akkor jöhet el újra, ha megművelik a földet, és fákat ültetnek.