Ecetfa a porondon_1.rész

A Soá izraeli emléknapja utáni héten, amit egy korábbi cikkben a fájdalom hetének neveztem, közzéteszünk egy elbeszélést, három részletben, amely a túlélők második generációjának problémáit veti fel. Amíg Izraelben jól ismert a második generációs mentális problémakör, Magyarországon erről is keveset beszélnek. Éppen ezért nagyon hálás vagyok, hogy olajfa néven egy kedves barátnőm vette a fáradtságot és megírta azt, amit oly nehéz szavakba önteni. Tudom, hogy ez nagyon nagy lelki erőfeszítés volt számára, nagyra értékelem, hogy mégis megtette. Talán, ezzel kinyitunk egy ajtót, legitimmé tehetjük az erről szóló beszédet. A Soá túlélői lassan eltávoznak, az emlékezet fenntartása a következő nemzedékek feladata – nem csak a zsidóké. Hogy jól tegyük, meg kell  ismerni azokat a fájdalmakat, félelmeket is, amelyeket az üldözöttek gyerekei, unokái cipelnek magukkal. (szerkesztő:ema)

Amennyire vissza tudok emlékezni a gyerekkoromra, az nem volt kétséges számomra, hogy mi zsidók vagyunk.

Bár ezt a kifejezést csak néhány éve vagyok képes kimondani.

Szüleim, dédnagyapám Weisz Mendel kóser vendéglőjében, nem sokkal a lágerből való visszatérésüket követően ismerkedtek meg.

A vendéglő 1917-ben nyílt meg a Wesselényi utca 20. szám alatt, és addig működött, míg nem államosították.

1945-ben csak azután tudtak megesküdni, miután édesapám lágerben elhunyt első feleségét halottá nyilvánították.

Anyukám szülei és nagyszülei, kishúga és öccse a gettóban vészelték át a rettegés időszakát.

Édesanyám 19 évesen tért vissza, Berlin Spandau-ból, két nővére Bergenbelsenből és Auschwitz-Birkenauból.

Freedman Ella a dédnagymamám még csak 14 éves volt, mikor rábízták az 5 és 6 éves kistestvéreit, hogy vigyázzon rájuk, míg a papa, mama és három fiúk, szekéren átmennek Ölyvösről a szomszéd faluba egy esküvőre. Másnap jött a hír: a részeg kocsis elaludt a bakon, és az egész család beborult egy 30 méter mély szakadékba. Egyszerre öt koporsót vittek ki a temetőbe. Ella és Weisz Mendel, a segédből lett üzletvezető, összeházasodtak, hogy az életben maradt kistestvéreket ne vigyék el a családtól. Nyolcvan évet éltek együtt. 12 gyerekük született, akikből 9 maradt életben.

Nagyanyám a vészkorszak után azt mondta, hogy ő nem fogja egy ilyen országban leélni az életét, ezért itthagyta négy asszonylányát, nyolc unokáját. Egyszer még visszajött Magyarországra meglátogatni a családját. Akkor lehettem 15 éves. Nem volt alkalmam közel kerülni hozzá. Anyukám, nélkülem, 1971-ben először és utoljára még meglátogatta a szüleit, nagyszüleit, testvérét és a már kint élő rokonait Izraelben. Édesanyám – apukámmal ellentétben – sokat mesélt a borzalmakról mikor kicsi voltam. Bátyám 1947-ben, én pedig 1949-ben születtem. Nagyon frissek voltak számára még az „élmények”, az ellenállási mozgalomról, a börtönről, a haláltáborról és a kényszermunkáról.

Édesapám vidéken élő családját szinte mind elvesztette. Szülei, 8 testvére, az első felesége Mariska, csecsemő nővérem Zsuzsi, és még körülbelül 25 rokona maradt a haláltáborokban. Nem beszélt a múltról, de még a széltől is óvott. Apukám ortodox családban nőtt fel Nyírbátorban, ahonnan fiatalon feljött Pestre kereskedő legénynek. A háború után csupán egy fiú testvére maradt ott, aki az 1956-os pogromok miatt, először hozzánk jött fel Pestre, majd disszidált Amerikába, a szintén lágert megjárt, két fiú testvéréhez.

Hosszú, fekete hajam volt, arcom semita jellege azonnal elárulta, hogy ki vagyok. Az iskolatársaim kiközösítettek, a sarkunkon ücsörgő srácok Cigusnak vagy Cinka Pannának szólítottak, de volt, akik nem elégedtek meg ezzel és a kapualjban megvertek. Rettenetesen féltem, a lakásunk sötét helységeiben is, mert azt képzeltem, hogy a sarokban ott áll egy páncélsisakos német katona.

Nem voltam képes végignézni azt a svéd dokumentumfilmet sem, aminek: SOHA TÖBBÉ volt a címe. A varsói gettó jeleneteinél berohantam a szüleim nagy ágyába, és magamra húztam a vastag és nehéz dunyhájukat, hogy ne halljak semmit a filmből.

Édesanyám, mindig rám bízta a könyvespolc takarítását. Még ma is emlékszem a könyv lapjaira, aminek a címe HALÁLGYÁR volt, és az abban látott borzalmas fotókra. A borítója barna színű volt, fehér csíkokkal, és azon a híres kép, melyen a marhavagon nyílásán a szögesdrótok közül néhány, már személytelen, félelemtől, és az éhségtől eltorzult nő arca volt látható. Ez a kép beleégett az emlékezetembe, olyannyira, hogy egy idő után csak úgy voltam képes leemelni a polcról, és letörölgetni ezt a könyvet, hogy becsuktam a szemem, majd tisztítás után visszahelyeztem, a szépirodalmi kötetek közé. E mutatványtól még az sem riasztott vissza, hogy csukott szemmel leeshetek a székről, portörlés közben.

Ma is nehezemre esik erről a témáról olvasni, vagy egy filmet megnézni.
Összeszorul a szívem, mert annyira átélem, az eseményeket, mintha én is ott lettem volna.

Csak nemrégiben voltam képes elmenni Ausztriában, Mauthasenbe, ahol többek között édesapám is megélte a poklok poklát. Itt láttam először azokat a jelvényeket kiállítva, melyeket a fogvatartottaknak viselniük kellett. Anyukám leírta a ravensbrücki lágerban kapott csíkos fogolyruhájára felvarrt rongydarabot, mely a száma mellett (13763) piros pajzs volt sárga csíkkal. Piros pajzs, mert politikai, sárga csík, mert még zsidó is. A cigányoké zöld, a német prostiké fekete volt, a homoszexuálisoké, ha jól emlékszem rózsaszín.
A leghátborzongatóbb volt számomra a krematórium melletti kicsi helyiség, amelyben egyetlen kőasztal – elégetés előtt itt szedték ki az elgázosítottak aranyfogait.

Mivel apai nagyszüleimet megsemmisítették a lágerek valamelyikében, anyai déd és nagyszüleim pedig Erec Izraelben voltak, a szüleim kénytelenek voltak időnként a bátyámmal együtt idegenekre bízni.

A nyári hétvégék, szinte mindig nélkülük teltek, mert rendszeresen vidékre utaztak. Kereskedőként vásárokba jártak, hogy a sok adóságot ki tudják fizetni. Apukám ugyanis a háború után 3 évig, a lágerben összeszedett csont TBC-je miatt, szanatóriumban volt. Ez idő alatt anyukám éjjel-nappal dolgozott, de így is csak nagyon szegényesen éltünk. Az éhezés sem volt ismeretlen számunkra.

Sosem tudom elfelejteni, azokat a vasárnapokat, mikor a kiürült, elcsendesedett utcákon, feltűnt egy-egy család, amint látogatóba, kirándulni, vagy strandra mentek. Ilyenkor szomorúan néztem ki a rácson keresztül, a földszinti ablakunkból, ahol egy díszpárnán ülve, néztem az utca életét. Ez volt az én hétvégi színházam.

Néha úgy ébredtem fel, a nagy és rideg lakásban, hogy senki nem volt rajtam kívül otthon, ekkor kimásztam a kiságyamból, elkezdtem verni az öklömmel a bejárati ajtó kis üvegablakait, és üvöltöttem, hogy a szomszéd, akire rá voltam bízva meghallja, hogy bizony én már felkeltem.

A nyári szüneteket is idegeneknél töltöttük, hol külön, hol együtt a bátyámmal. A legrosszabb az volt, mikor az egyetlen társam a testvérem sem volt velem.
Nyaranként, kivétel nélkül, nem zsidó emberekhez kerültem. Volt, hogy a szememre vetették az ottani felnőttek, hogy mi feszítettük keresztre Jézust. Fogalmam sem volt arról, hogy miről beszélnek, de éreztem, hogy süt belőlük a gyűlölet.

Egyszer Nagykátán, egy nagyon vallásos katolikus kovácsmester családjánál nyaraltam. A szoba tele volt szent képekkel. Persze azt nem tudtam, hogy azok ott fent, a képeken valójában zsidók, akik keresztényekké lettek. A kovács felesége, természetesen megtanított imádkozni, és velük templomba is jártam, ahogy az szokás volt faluhelyen. Zsinagógába azonban, csak 20 évesen jutottam el.

Egyszer megkérdezték tőlem, hogy hol van az én nagymamám.
Körülöttem a sok szenttel, azt válaszoltam, hogy Keresztinában.

Zsidó identitással, de a tudás és a tapasztalás teljes hiányából kifolyólag, fogalmam nem volt a vallásunkról, ünnepeinkről, szokásainkról, hagyományainkról. Néhány, a szüleim használta jiddis kifejezés, és édesanyám főztje jelezte a hovatartozásomat.

A személyi igazolványom kiváltásához szükségem volt az anyakönyvi kivonatomra, ami elveszett, így újat kellett szerezzek. Anyukám kezembe adta azt a kis igazoló szelvényt, melyet a kórházban születésem után állítottak ki. Ezen a legfontosabb születési adatokon túl, szerepelt – vallása : izraelita.

Néha mikor a Bethlen térre moziba mentem, láttam a zsinagóga előtt a sok fekete ruhás embert, de ehhez a közösséghez, valójában semmi közöm nem volt. Nekem az ünnep a karácsony volt, hanukáról nem is hallottam.

Tudatlanságomból a serdülőkor pofonjai ébresztettek fel. Nem voltam csúnya lány, a fiúk mégis elkerültek. Neveltetésemből adódóan a barátaim között, legalábbis azt hittem – nem voltak zsidók. A Metró klubban, a Rákóczi úton töltöttük a szombat estéket. Zenét hallgattunk, beszélgettünk. Egyszer a barátom, se szó, se beszéd kirohant a táncteremből. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért követtem, és faggatni kezdtem. Az arca merevvé vált, láttam rajta, hogy majd szétveti a düh. Nehezen tudtam rávenni, arra, hogy elmondja:
– Egy srác odajött hozzám azzal, hogy „ Mi az, rászálltál erre a zsidó csajra? ” Dermedt csend lett. A barátom, pestiesen szólva, duplán kibukott, mert, mint később megtudtam, az édesanyja zsidó, az édesapja pedig arisztokrata volt. De ő nem az édesanyja sémita vonásait örökölte.

(Az elbeszélés második és harmadik része az elkövetkezendő napokban jelenik meg.)