Együttérző dokumentumfilmesek
A napokban megnéztem Cseke Eszter és S. Takács András filmjét, az On The Spot sorozatból a Telepesekről szólót. Az Izraeli Kulturális Intézetben az alkotókkal is találkozhattunk.
Már ott, a film megtekintése után kifejezésre juttattam az ellenérzéseimet: bár kétségtelen, a „telepesek” szó önmagában, a héberben is meglehetősen dehonesztáló kifejezés (mitnachalim – מתנחלים), de ha letisztítjuk az évtizedek során rárakódott média-demagógiától, akkor a „telepek” – mindazok a települések, amelyek a zöld vonalon túl épültek a Hatnapos Háború után – a film pedig csak ezek közül a legszélsőségesebb, ideológiai alapon állókat mutatta be.
Természetesen, 50 percnyi film nem adhat teljes körképet a problémáról, de azzal, hogy annak csak egy pikáns részletére fókuszál, hiába igyekszik hiteles lenni, erősen torzít a kép. És ha olyan bonyolult problémához nyúlnak, mint a palesztin-izraeli konfliktus, akkor ennek az a veszélye, hogy informatív létükre, filmjük a félretájékoztatást szolgálja. Bár kritizálom, és nem csak ezt a filmjüket, hanem mindazokat, amelyeket Izraelről és Gázáról forgattak – mert miután láttam a Telepeseket, az interneten megnéztem a továbbiakat is – nem feltételezek rossz szándékot, elismerem a tehetségüket, a bátorságukat, a kemény munkát. Talán, éppen ezért írom le, hogy mit gondolok a filmekről, amelyek egy olyan világot igyekeznek bemutatni a nézőknek, amelyet én ismerek, a nézők többsége pedig nem… fiatal filmesek, kupacnyi, nemzetközi díjuk mellett is, van még mit tanulniuk a világról.
Először azokról a sajátosságokról szólnék, amelyek nagyon vonzóak a néző számára, nagyon szerethetővé teszik a filmjeiket – ők a mindig, mindenkivel nagyon együttérző filmesek. Beöltöznek, levetkőznek a helyi szokásoknak megfelelően, együtt esznek-isznak, táncolnak a riportalanyaikkal, empatikusak a kérdéseik, és vállalják a nehézségeket a legkeményebb terepen is.
Példaképük Robert Capa és akár vállalják, akár nem, van bennük egy kicsi Frei Tamásból is – ők nem kevésbé mint a helyiek, szereplői a filmjeiknek, nem húzódnak meg a kamera mögött. Ez óhatatlanul adódik a kétkamerás felállásból, de miután 14 filmet néztem meg pár nap alatt a világ különböző helyein készült opusokból, kicsit csömöröm lett Eszterből és Andrásból, bármilyen szép, fiatal emberek is.
Mégis nekik van igazuk… és nem csak azért, mert ezzel a stílussal rengeteg elismerést szereztek maguknak, és ha van egy termék, amit vesznek a piacon, akkor azt gyártani kell, hanem mert vélhetőleg éppen ez a fiatalos könnyedség az, ami emészthetővé teszi a néző számára a nehéz történeteket. Mint egyszeri néző kifejezetten élveztem azokat a filmeket, amelyeket számomra ismeretlen helyeken forgattak, és általuk bepillanthattam olyan kultúrákba, amelyek megismeréséhez hetekig kellene bújnom a könyveket és olyan helyekre utazni, ahová testem-lelkem nem igazán kívánkozik. Ők elvégzik a munka nehezét – könnyen érthető felvezetéseik, összekötő szövegeik azt a képzetet keltik, hogy a világ megismerése szórakoztató. Nem kell semmilyen szellemi erőfeszítés, olyan világos és tiszta, olyan egyértelmű minden, hogy csak ülünk a tv előtt és élvezkedünk. Egy-egy 50 perces film után az az érzése támad az embernek, hogy tanult, látott és jól érezte magát, vagyis szeretne még ilyen kedves-szép filmeket azokról a bugyraiból a világnak, ahová egyébként a világért el nem menne.
Nem ismerem Nepált, Burmát, Iránban és Egyiptomban sem jártam – vagy elhiszem, vagy nem, hogy az a valóság, amit a szemem elé tett ez a két, helyes fiatalember, de Izrael az otthonom és tudom, hogy amit látok az túlságosan szelektív. Megnéztem a Gázában és az úgy általában Izraelről készült filmet is. Ezek után éreztem azt, hogy nem mehetek el szó nélkül mellettük, mert így együtt még inkább azt a képletet erősítik, amely a konfliktust félremagyarázza. Azzal a kedves, empatikus, egyszerűsítő szemszögével, a valóságtól egyre távolabb kerül. Ez pedig veszélyes játék, mert manapság, amikor a valóságot eltakarja annak médiamása, és sokszor az utóbbi alapján döntenek emberek százezreinek sorsáról, mindennél fontosabb a hiteles tájékoztatás.
A következő részekben részletesen elemzem a kép-szöveg-hatást, amelyet az egyes filmek okoztak, és igyekszem szembesíteni azzal, ami, szerintem az ennél összetettebb valóság.
1. Gáza
2. Izrael
3. Telepesek
