Szeretlek ! Hódolattal egy fergeteges éjszaka után… A legizgalmasabb nőnek, akit valaha ismertem…

A határőr megkerülte a Fiat 500-ast. Nem érdekelte az utastér, sem a csomagtartó. El akarta olvasni azt is, ami az autó nyitott teteje körül, a másik oldalon volt. Aztán vigyori képpel megkérdezte:

– Ki írta ezeket az autójára?

– A barátom. Enyhén grafomán…

– És, hol van most a barátja?

– Budapesten.

– Akkor jó utat és mielőbbi visszatérést! – nyújtotta be az útlevelet.

– Viszontlátásra – vettem át, és csak akkor, amikor elhagytam Hegyeshalmot, tettem hozzá halkan – ki tudja, mikor…

1985 április 7-én léptem át az osztrák határt, a hátsó ülésen két kisgyerekkel – szándékom szerint végleg.

Április 10-én érkeztünk a Ben Gurionról elnevezett repülőtérre.

A lakást borító vallomás-cetliket írójukkal együtt kidobtam. De azon a meleg tavaszi napon, ahogy közeledtem a határhoz, levegőre volt szükségem, ezért lenyitottam a kocsi vászontetejét. Az úton vissza nem mehetek: ha kiderül, mire készültem, elveszíthetem a gyerekeimet, a munkámat, talán azt a kétes szabadságot is, amely a rendszer legvidámabb barakjában élveztem. Igyekeztem a gondtalan túrista látszatát kelteni, ahogy begurultam az ellenörző pontra. A gyerekek valószínűleg érezték a belőlem áradó feszültséget, mert teljes csöndben figyelték, hogy mi történik.

A határőr az autóhoz lépett. Megpróbáltam mosolyogni, miközben kiadtam az útlevelet. Rám se nézett – automatikus elvette és kinyitotta, de figyelmét valami más kötötte le. Miközben körüljárta a pöttömnyi autót, arra gondoltam, hogy talán, valamit megsejtett… Bár a csomagtartó direkt nem volt tele –  a ruhákat a speciálisan erre a célra varrt vászonzsákokba raktam, amelyeket aztán a hátsó ülés előtti padlóra sorjáztam, mintha csak egy kényelmes kuckót akartam volna kialakítani a gyerekeknek. A mellette lévő ülésen kedvenc fonott kosaramat  csatoltam be, az enni és innivalónak. Az ülés előtti térbe egy sportszatyor volt odahajítva lazán, hogy senki ne sejtse – ez minden, amit magammal viszek az új életbe. Az autóban lévő ruhák között nem voltak kifejezetten nyáriak – azokat egy belga házaspár vitte ki Bécsig. A papírjaimat pedig osztrák újságíró barátom, már hónapokkal korábban. A nagymama gyertyatartóit, a könyveket, majd utánam küldik pesti barátaim. Az autóban semmilyen kompromitáló tárgyat nem találhattak, hacsak azt nem, hogy sílécek nélkül indultunk az Alpokba. Átlag magyar síző, a nyolcvanas évek derekán, nemigen engedhette meg magának, hogy bérelje a felszerelést.

Bár furcsállottam, hogy a morc határőrnek mosolyra szalad a szája, és az autó tetejét bámulja kigúvadt szemekkel, míg meg nem kérdezte, eszembe sem jutott, hogy Táncos felíratai voltak ilyen hatással rá. Mindenesetre, ezzel a könnyed kilépéssel, akaratlanul törlesztett valamit a hónapokkal korábban okozott keserűségből.

A feszültség azonban nem enyhült bennem, végig a Bécsig vezető úton. Szinte öntudatlan állapotban hajtottam át a csinos, kis osztrák falvakon. Bécs külvárosában kerestem egy telefonfülkét, hogy felhívjam Karcsit. Rossz hírrel szolgált: a Szochnut csak 9-én lesz nyitva, addig a Fertő tó osztrák partján foglalt szállást. Jó társaság lesz – a Zsille házaspár is ott tölti ezt a két napot.

Pokolba kívántam a Fertő tavat, a Zsille házaspárt, akiket nem is ismertem. Bécs szépségei is teljesen hidegen hagytak, még az annyira szeretett Hundertwasser-házat sem néztem meg, pedig annak szomszédságában lakott Karcsi. Semmi kedvem nem volt weekendezni a nagy út előtt. Később, amikor fel akartam idézni, hogy mit csináltunk másfél napon át a Fertő tó mellett, csak egyetlen momentumra emlékeztem: sétáltunk egy parkban, előrementem a gyerekekhez, Karcsi hátramaradt Zsilléékkel. Aztán Karcsi is előre jött, és azt mondta, hogy Zsilléék szerint egy évig sem fogom kibírni Izraelben. Rosszul esett, de csak annyit mondtam, hogy „meglátjuk”.

Nem álmodoztam Izraelről, nem körülnézni mentem oda, „felmérni a lehetőségeket”. Ez egy határozott fejesugrás volt a mélyvízbe. Csak abban bízhattam, hogy tudok úszni, és karjaimban van annyi erő, hogy életben maradok.

Úgy sejtettem  – nem fogok egyhamar visszamenni Magyarországra. 1985-ben már volt ellenzéki mozgalom, de senki nem sejtette, hogy csupán négy év választja el a „létező szocializmust” a rendszerváltástól. Nem is a rendszerrel volt a fő bajom, hanem azzal, hogy mire neveljem a gyerekeimet. Az alatt az egy év alatt, míg készültem a kivándorlásra, egyre biztosabb voltam abban, hogy gyerekeimet Izraelben akarom felnevelni. Még akkor is, ha ezt egyedül kell tennem.

Így, amikor 1990-ben egy izraeli, befektetői csoporttal, üzleti megfontolásból visszatértem Budapestre, újra döntés elé kerültem és megint Izrael mellett döntöttem. A rendszerváltás után Magyarország remek befektetési övezetnek tűnt az izraeli vállalkozók körében. Városgazdász képzettségem felértékelődött – mint szakértőt kértek fel az utazásra. Szívesen utaztam, mert azt reméltem, hogy régi mániám, a belváros rehabilitációja, izraeli tőkével lendületet vehet. Készítettem egy tervet az elhagyott  Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga és a mögötte lévő Gozsdu udvar megújítására. A zsinagóga megtartotta volna eredeti funkcióját is, és az utcai fronton, a termek sora egy információs központnak adott volna helyet, amelyet a „megbékélés házának” neveztem, mert felekezeti hovatartozástól függetlenül, bárki tanulmányozhatta volna a zsidó tudományokat, filozófiát, Budapest zsidó történetét, a Soá részleteit sem takargatva, de a hangsúly a zsidó élet bemutatása lett volna. Meggyőződésem volt ugyanis, hogy csak a tudás, egymás megismerése csökkentheti az antiszemitizmust.

A Gozsdu-udvarnak fontos szerepe volt a pesti zsidóság sorsában – ez a projekt majdhogynem küldetésként élt bennem, de amikor a befektető döntés elé állított, hogy a terv sikere érdekében visszaköltözöm Budapestre, vagy maradok Izraelben, hogy a gyerekeim ott érjenek felnőtté, Izraelt választottam.

Zsilléék megjegyzését annak tudtam be, hogy saját magukból indulnak ki, a bennem munkáló erőkről fogalmunk sem volt…

Comments Closed