Életünk médiamása

Egy hete, reggeltől estig,  az izraeli médiában Gilád Salit solet (שולט) – vagyis a róla szóló hírek uralják. Mintha minden más megszűnt volna, egy ország lélegzetvisszafojtva várja, hogy a katona, akit több mint 5 éve raboltak el a terroristák, hazatérjen. Szukott 8 napos ünnepe – sokan nem dolgoznak ezekben a napokban, de valójában az élet nem áll meg, így még inkább tetten érhető a különbség a valóság és annak médiamása között.

Az elmúlt héten szalonunk faláról mosolygott a képünkbe néhány többszörös gyilkos. Az a nő – nevét megemlíteni nem érdemes -, aki 2001-ben segítette az öngyilkos merénylőt Jeruzsálemben, hogy egy zsúfolt étteremben robbantsa fel magát, és ezzel 15 ember, közöttük 8 gyerek halálát okozza – 135 sebesültje is volt ennek az akciónak. Az ő szerepe, hogy ellenőrizte, hol érdemes robbantani ahhoz, hogy minél több zsidót öljenek meg. Az interjú során az arcáról mindvégig le nem jött a mosoly, és persze nem bánt meg semmit, a gyerekek halálát sem.

Az arab terror része az életünknek, az állam megalakulása előtti időktől. Nem kellett hozzá a „megszállás”, ahogy Ahmad Tibi szereti emlegetni a Hatnapos háború után kialakult helyzetet. Már az ezerkilencszázhuszas években szükség volt a zsidó települések fegyveres védelmére az arabokkal szemben.

A huszadik század utolsó évizede  annyiban különbözött az előző évektől, hogy  a terroristák tudatosították a média szerepét, és maradéktalanul felhasználták céljuk elérésében – a gyilkolás és a félelemkeltés összhangjában.

A leckét már az első intifáda (1987) idején megtanulták – gyerekeket küldtek a katonák ellen.

Remek ötlet – ha lőnek a katonák, akkor a gyerekek halálát lehet felhasználni a nyugati médiában, ha nem lőnek, akkor a „gyáva” izraeli katonát adják el az arab világban.

Az izraeli katonák többnyire nem lőttek, mert bár nagyon is jól tudták, hogy egy kődobáló gyerek is megölhet egy felnőttet, az ő etikai kódexük tiltja  védtelen gyerekek gyilkolászását.

Miközben az izraeliek  számára nyilvánvaló volt, hogy itt a kultúrák mérkőznek meg egymással, a nyugati sajtó szépen bezabálta a szabadsághős palesztinok legendáját, és gondolatilag odáig sem volt hajlandó elmenni, hogy megkérdezze: Mit keresnek 5-10 éves gyerekek az utcán, ahelyett, hogy iskolába járnának? Hol vannak a szüleik? Hogy engedhetik meg, hogy az életükkel játszanak?

A média  megvezetésének egyik csúcsa volt a Muhamad Al-Dura eset.

Két hónappal korábban Arafat felrugta a tárgyalóasztalt Camp Davidben, és szeptemberben elindította a második intifádát. Nem mintha egy sikeres megállapodás esetleg zavarta volna a terror folytatásában, hiszen az 1993-as oslói egyezmény után csak nőtt a terror – ez lett Ichak Rabin veszte. De ekkor még csak az izraeli szélsőjobb mondta, hogy  „ne higgyetek nekik, ne adjatok a kezükbe fegyvereket”.

A békevágy megosztotta az izraeli társadalmat. Sokan, főleg az európai kultúrális gyökerű askenázi zsidó baloldal úgy érezte, hogy az idő a palesztinoknak dolgozik, sietni kell, békét kell kötni, még akkor is, ha ennek nagy ára van. Ehud Barak hajlott erre, de a tapasztalt katona-lelke  időnként a realitások talajára rántotta az álmokat.  Mégsem rajta múlt, hanem Arafaton, aki úgy viselkedett, mintha minden arab-izraeli háborút ő nyert volna meg. Semmi nem volt neki elég.

Egy utolsó pillanatban felrúgott megállapodás azonban nem veszi jól ki magát a nyugati médiában, tehát gyorsan elő kellett venni a szerencsétlen, elnyomott palesztin nép lemezt, és valami hatásos figyelemfelkeltő akciót produkálni. Egy 12 éves gyerek  halálának képsora kanonizálható – és ez be is jött neki. Mint minden igazi szélhámos, arra épített, hogy olyan történetet adjon elő, ami beleillik a nyugati média előítélet-képébe. Izraeliek lelőnek egy gyereket – az hihető Európában, hiszen „azok a zsidók, akik a pászkába keresztény gyerek vérét keverik”… Tiszaeszlári vérvád 2000-ben, csak  már tárgyalás sincs, hiszen a média maga  az ügyész és a bíró egyszerre.

A médiamunkások lustaságára és az előítéletességére mindaddig lehetett építeni, amíg az informáciáramlás újságok és tv-társaságok monolóluma volt.

Az internet egy új világot teremtett arab-izraeli viszonylatban is. Első villanásai ennek a második libanoni háború idején jelentek meg, amikor lebuktatták a Hizballah manipulációit – megint egy gyerekholtesttel, amit faluról falura cipeltek, a hivatalos média-serteperték irányított autóbuszai előtt.

Médiacirkusznak szánták a Marmarát és társait is, első körben bejött, de idén már felkészült az izraeli ellentámadás. Natanjahu, bizonyára nem a legjobb miniszterelnök, de média-ismeretét még ellenségei sem vitatják. Talán, éppen ő kell most ahhoz, hogy ebben a majdnem elveszettnek hitt médiaháborúban az arabokkal szemben, Izrael poziciója megváltozzon.

Az a „fesztivál”, amit Gilád Salit kiszabadulása körül rendeztek a napokban az izraeli médiában, és ahogy ez megjelenik a világ különböző médiafelületein,  nyilvánvalóvá teszi a különbséget az élethez, a „mi gyerekünkhöz” való viszonyban.