Fasza csajok!
Vagány csajok
A film címe idióta magyarul: Csinibabák, de ez senkit ne riasszon el, ha jót akar mulatni, vagy mint én, nosztalgiázik Tel-Avivról, amikor éppen nincs ott… ez a film annyira izraeli, hogy még azoknak is ajánlom, akik csak a kurucinfót olvassák, hátha ragad rájuk valami… legalább egy őszinte kacaj! A moziismertetőt viszont nem érdemes elolvasni, mert nagy baromság, és csak zavarja az embert a film élvezetében.
Nyilván, mást jelent a film az izraeli kultúrában beágyazott ember számára, mint annak, aki még a hírekből sem hallott arról a helyről, ahol a zsidók nem palesztin gyerekeket lődöznek, hanem szimplán csak élnek…
Az sem túlságos ismert, hogy az izraeliek többnyire egészséges öniróniával szemlélik az életüket – ám ez nagyon szépen érzékelhető ebben a filmben. Leegyszerűsítve: a régi, közép-európai zsidó viccek legjobb hagyományait folytató izraeli szatírát összeturmixolták egy amerikai típusú vígjátékkal, amin végig lehet nevetni és még mondanivalója is van. Szerény mondanivaló (szeressük egymást gyerekek, jobb lesz az életünk, akár hiszitek, akár nem, a meggyőződésünkért érdemes kiállni, nem pedig megalkudni a szürke valósággal, stb.) de egy mélyen depressziós országban, mint Magyarország ez sokkal több, mint amit bármelyik politikai vezető képes ez időtájt mondani.
Tehát, irány a mozi – CIRKO GEJZIR , akár többször is, és hogy jobban élvezze mindenki másodszor, elmesélem, hogy melyek azok az apróságok, amik egy izraeli számára különösen kedves utalások.
Csak izraeli banánt vegyél!
A film címe Bananot – בננות – ami a banán nevű gyümölcs többes száma héberül, alapesetben. De természetesen, nem csak azt jelenti… egy banánnak ugyebár vannak bizonyos, férfias formai jegyei, ugyanakkor a szó héberül nőnemű. Másrészt, héberül a lányok=banot – בנות – csak egy „nun”-al rövidebb, mint a bananot… Létezik egy webmagazin Bananot címmel, aminek az alcíme: „csajok, akik megengedik maguknak” – elég szabadszájú, öntudatos hangvételű. Vagyis a bananot az izraeli szlengben vagány csajokra hajaz. Ezt a filmcímet Csinibabákra fordítani gyalázat – bárki követte el! Nem először fordul elő az ilyen bugyuta fordítás, ezért is jegyzem meg, mert mint tudjuk, a címnek cseppet sem mellékes a szerepe. Itt és most Fasza csajok!-ra fordítottam, ez kb. tükrözi a lényeget – a film második részében viselkedő csajokra mindenképp.
Mint a görög drámákban és az amerikai filmekben is, a történet kezdetén minden szereplő (5 nő és egy meleg fiú) éli a maga szürke kis életét. Nem szerencsétlenek, de nem is boldogok:
cuki Anat
1. Anat – aki a sütiket csinálja, már idősödő, de igen sikeres a maga cukijával, olyannyira, hogy a férje, aki leginkább kihordja a „terméket” fellázad a sztárcukrász feleség melletti küldönc-státusz ellen – a film kezdetén elutazik Thaiföldre „keresni önmagát”. Izraelben a katonaságból leszerelt fiatalok szoktak Thaiföldre utazni, lazítani a több éves feszültség után, és kitalálni, hogy mit is kezdjenek az életükkel, amit, hála az ég, nem vett el a háború. Negyvenen túl azonban elég patetikus dolog otthagyni feleséget és két gyereket, hogy valaki „keresse önmagát”…
2. Yael – valamikori szépségkirálynő ügyvédnő, aki hiába strapálja magát, most is sokan a cickóját értékelik többre, mintsem a tudását.
3. Dana – apuka engedelmes kislánya, vallásos nevelést kapott, és most a kulturális miniszternő szóvivője, akit viszont nem nagyon vesznek nő-számba.
4. Ofrat – tehetségesnek tartott, de leginkább ritka széksorú bárokban játszó gitáros-énekesnő, akiről a film végén kiderül, hogy mellesleg az ő párja az etióp szépség, de az csak hab a sütin.
5. Keren – a szexre vágyó blogerina, aki nyelvtörőkkel edz a nagy alkalomra, ha mégis útjába esik egy férfi.
6. Ofer – a meleg óvóbácsi, aki a csöppségek szórakoztatására transzvesztita-jelmezben énekel, amúgy pedig titkos kapcsolatot tart fenn egy jól menő salátagyártó családi vállalkozás reklámarcával. A salátamágnás szülők szerint kevésbé fogyna a humusz, ha kiderülne, hogy aki reklámozza – meleg.
Szomszédok…
A szereplők egy házban laknak és minden évben együtt nézik az „Eurosong” műsorát. Ehhez tudni kell, hogy Izraelben tényleg hatalmas dili volt évtizedeken át az Eurovision. Az ország 1973-tól vett részt a fesztiválon, 1977-ben, 1978-ban és 1998-ban nyerte a versenyt egy-egy izraeli énekes.
A film kicsit nosztalgiázik, és ezt mindjárt az elején be is vallja. Nem csupán az Eurovision hajdan volt dicsőségén, hanem azon az Izraelen is, amely kicsi, szerény és nagyon családias volt, ahol az emberek együtt nézték a tévét, mert még az sem volt mindenkinek, és segítették egymást, mintha az egész ország egy nagy rokonság lett volna. Ez az idília, talán sosem volt, csak a képzeletünkben él, de nem értelmetlenül, mert ez adja az izraelieknek a zsinórmértéket: ilyennek kéne lennünk mindig. Éppen ezért, néha valóban ilyenek is: ha valaki bajban van, akkor többnyire készek arra, hogy segítsenek.
örömjáték
A történet azzal indul, hogy a nagy, nosztalgikus Eurosong tv-nézős estén Anat szomorú, hiszen aznap hagyta el a férje, „ráadásul” az izraeli dal is pocsékul szerepelt a versenyen. A társaság Anat felvidítására rögtönöz egy dalt, amit telefonnal felvesznek, majd folytatják megszokott, szürke életüket. Hónapokkal később Ofer meglátja a dalversenyre szóló felhívást, és elküldi a telefonos felvételt. Legnagyobb megdöbbenésükre őket választják ki a jelentkezők közül.
Az első reakció az elutasítás, hiszen mennyivel könnyebb nemet mondani és nem csinálni semmit… De az izraeliek valójában nem ilyenek – imádják a kihívásokat, bizony hajlamosak felborítani a megszokottat egy kaland kedvéért. Sorban, Dana kivételével meggyőzik magukat arról, hogy ez a versenyesdi jót tesz majd nekik.
Csakhogy a profi felkészítők hatására az ő egyszerű kis daluk kifordul önmagából.
Ha meg akarják őrizni saját egyéniségüket, azt a meggyőződésüket, hogy az embernek nem kell igazodnia a társadalmilag elfogadott középszerhez – szembe kell szállniuk a „hivatallal”. A közszolgálati televízió nem finanszírozza az „egyénieskedő” produkciót.
Első körben a salátamágnás család próbál a közös érdek mentén üzletet kötni velük: Ofernek továbbra is titokban kell tartania szerelmét a fiuk iránt. De a csapat, amely már összekovácsolódott, megerősödött, nem enged a zsarolásnak. Megtalálják a megoldást, ami mindannyiukat Párizsba (az Eurosong helyszínére) és az egyéni boldogság felé is repíti.
Eytan Foxnak (a rendezőnek) van érzéke az apró finomságokhoz: a hat főszereplő egy házban lakik, mint a legendás Krovim Krovim – קרובים קרובים – (Közeli rokonok) sorozatban, a szereplők pedig ugyanúgy, mint abban, a saját privát nevüket használják karakterük neveként is. (Itt jegyzem meg: a zsidóknak nincs keresztnevük – privát nevük van, helyesen…) A film elején, amikor öten ülik körül a tv-t, és kopog a hatodik, Anat elkiáltja magát: PATUAH (nyitva van), éppen úgy, mint ahogy a Krovim Krovim emlékezetes, visszatérő jelenetében.
Eytan Fox – a rendező
Eytan Fox számos, remek filmmel járult hozzá az izraeli filmgyártás fellendüléséhez.
New Yorkban született 1964-ben, de már két éves kora óta izraeli. A jeruzsálemi egyetemen tanult filmkészítést, és vonzalmát az amerikai filmgyártás iránt nem is titkolja. (Bár izraeli értelmiségi körökben is az európai művészfilmek iránt illik lelkesedni.) Mint ahogy azt sem titkolta, hogy homoszexuális. Évek óta, tartós kapcsolatban él kollégájával, Gal Uchovsky zenei újságíróval, számos filmet közösen is készítettek.
Eytan Fox filmjeiben mindig szerepet kap a homoszexuális lét, akár úgy, hogy ez a központi konfliktus témája (Yossi & Jagger 2002), akár úgy, hogy csak egy mellékszál (Walk on Water 2004). Munkássága vitathatatlan szerepet játszott abban a társadalmi változásban, amely végbement az elmúlt húsz évben Izraelben – különösképpen Tel-Avivban – a melegek megítélését illetően.
A 2006-ban készült Buborék című filmben (הבועה ) a tel-avivi normalitás része a homoszexuális szerelem, míg a palesztin társadalmi közegben a nőkhöz sorolt kiűzetést és a család szégyenét elimináló önrobbantást jelenti. Amikor 2009-ben egy tel-avivi melegbár kamasz közösségét ért brutális terrortámadás, Eytan Fox kíméletlenül szolidaritásra szólította fel azokat a homoszexuális hírességeket, akik népszerűségük ellenére még mindig titkolni igyekeznek identitásukat. Bár a nyilatkozat közvetlen hatása botrányos volt, pár hónappal később a megszólítottak belátták, hogy példát kell mutatniuk és kiléptek a nyilvánosság elé.
Eytan Fox filmjei akkor is szórakoztatnak, ha közben valamit el szeretne mondani. Nem kell szenvednie a nézőnek a mélyebb tartalomért, mert azt vallja, mint az amerikai filmek legjobbjai, hogy a film az érzelmeken keresztül hat a nézőkre. Szerettem a korábbi filmjeit is, „véletlenül” mindegyik megtalálható a DVD-gyűjteményemben, de ez a Bananot különösen kedves. A történetnek van eleje, közepe és vége, csúcspont, katarzis és feloldás – ahogy minden rendes görög drámában illik, függetlenül a vége kimenetelétől. Jó a történet, jók a dialógusok, finoman van adagolva a humor, mint a hatásos fűszer. Szeretem, hogy felnőttnek néz engem, nem kacsint ki, és nem is karikíroz túlságosan. Figurái nyugodtan sétálhatnának Tel-Aviv utcáin, senki nem csodálkozna el rajtuk.
Izraeli filmkritikusok egy kicsit túl jónak is tartották a figurákat, felismerni vélték az eredetüket… A miniszternő kétség kívül Limor Livnát, aki jelenleg is a kulturális és sportminisztérium élén áll, és akiről el tudom képzelni, hogy külföldi útjain megkóstolja a sonkát, bármennyire nem kóser. Komikusan jellemző, hogy a közszolgálati tv könnyűzenével kapcsolatos döntéseit egy kipás (vallásos) hivatalnok hozza, hogy az ő nem kissé öntelt szakemberei avitt stílusa rányomja a bélyegét arra, amit a tv-ben látunk.
stábkocsi a munka szünetében
Eytan filmjei amolyan reál-utópisztikusak: minden megtörténhet Izraelben úgy, ahogy a filmjeiben elmondja a történetet, de a jelen valóságából a pozitív tendenciákat erősíti. Vannak sikeres üzletasszonyok Izraelben, de messze nem elegen. Van óvóbácsi, de a héberben az óvodai pedagógust csak nőnemben ismerik – gánenet -, míg ugyanennek a szónak a himnemű változata – gánán – kertészt jelent. Sokan természetesen fogadják a melegek szerelmét, de amikor széles társadalmi közeg a piaci célpont, akkor félreteszik a liberalizmusukat a szülők, viszont a fiú generációja már nem akar titkolózni. Van olyan sofőr, aki esténként egyetemre jár, de még mindig nem elég a tanult ember az országban, nincs egyenlő esélye annak, aki nehéz családi háttérrel rendelkezik. Az „együtt elérhetjük, amit csak szeretnénk” – gondolat is csak részben, itt-ott valósul meg, tehát van hová fejlődni…
Számomra különösen szeretetre méltó a film vizuális világa: imádom azt a színességet, ami lecsordul a vászonról. Esztétikusak az enteriőrök, Tel-Aviv is szép, reggel és este, de mielőtt elfelejtenénk, hogy vannak a városnak gubancos pontjai felkúszik a kamera a lepusztult háztetők síkjára. Itt is van még hová fejlődni, tudjuk.
És elárulok még egy apró poént, mert nem vagyok biztos, hogy a fordításban lejött: az izraeliek kiabálnak, de ritkán káromkodnak, és amit ilyenkor használnak az arab kiejtésű – kuszachta – a francia énekes persze nem érti, hogy mit mond Anat, de valamiért tetszik neki, és amikor csendesen beszélgetnek, akkor meg is említi, hogy bizonyára nagyon mély értelme van annak a szónak… Anat egy pillanatra elgondolkodik, hogy mit is mondhatott dühében, aztán alig észrevehetően elmosolyodik – igen, mély értelme van – mondja, de nem magyarázza… Magyarul azt jelenti ugyanis a kifejezés, hogy anyád p…ája.
