Felvarrtam a sárga csillagomat
Rémes éjszakám volt. Az a fajta, amikor az ember aludni nem tud, de ahhoz túlságosan kimerült, hogy valami hasznos tevékenységgel, munkával, vagy írással töltse az idejét. A megoldást persze tudom, éjjel négykor alkalmaztam is: két altató és valami lektűr, ami kellően tompítja az ember agyát.
Addig azonban a legrosszabbat tettem, amit abban a lelkiállapotban lehetett: megnéztem a két részes Perlascaról szóló filmet. Azon túl, hogy Perlasca személye több okból is, különösen közel áll hozzám, a róla szóló film pont azt a korszakot mutatja be, amikor a zsidóüldözést már nem lehet csak a németekre fogni – a közömbösség, a kényszerű kiszolgálás és a kéjes, zsigeri gyűlölet együtt produkálta azt a kiemelkedően „hatékony” pusztítást, amelyet ezen a téren magáénak tudhat Magyarország.
Hogy milyen mértékben antiszemita a „néplélek”, az majdnem mindegy addig, amíg felsőbb felhatalmazást nem kap arra, hogy kiélje alantas ösztöneit. Nem tudom, hogy miként lehet megállapítani, hogy mennyire antiszemiták az emberek egy országban, mert a társadalmi elvárások sokszor eltakarják az egyes emberek valódi érzelmeit. Mert az antiszemitizmus, szerintem, egyfajta érzelmi töltet, mint az irigység, a rosszindulat, a kisebbrendűségi érzés. Semmi köze az intelligenciához – láttam éppen elég értelmiségi antiszemitát – legfeljebb az eszesebbek ügyesebben palástolják. Ezért sem ér sokat a tájékoztatás, a Holokausztról való megemlékezés, a múlt megismertetése – a zsigeri érzelmek megváltozásához hosszú, keserves út vezet. Az állati ösztön féken tartásában sokat segíthet a társadalmi elvárások rendszere, ám döntő szerepe mégis csak annak van, amit a hatalom képvisel. Itt, Európában, különösen. Itt, ahol a rangkórság máig erősebb a demokráciánál, ahol a felkapaszkodás mértékegysége nem csupán a megszerzett vagyon , hanem a titulusok, a felcímkézés. Ezért olyan veszélyes az, ami a magyar parlamentben történt. Nem csak az, hogy van egy párt, amely az idegengyűlöletre alapozza létét, hanem ami ennél sokkal riasztóbb, hogy a többi képviselő miként reagált arra a felszólalásra, amely a zsidók nemzetbiztonsági kockázatát említette. A csend, a semmittevés, a közömbösség, az oda nem figyelés!
Az én szememben tehettek bármit egy nappal később, elítélhették, sárga csillagot tűzhettek a mellükre, villoghattak a kamerák előtt a tegnapi tüntetésen, mindegy – a reflexeikben nem működik valami nagyon fontos, ami pedig elengedhetetlenné tenné azt, hogy Magyarország működő demokrácia maradjon. Úgy ahogy van, ennek a parlamentnek az ülésteremben akkor jelenlévő tagjai alkalmatlanok feladatuk betöltésére! Nem képesek példát mutatni, nem képesek cselekedni akkor, amikor kell, csak az utólagos mentegetőzésben jeleskedni! Nem csodálkozhatom, hogy a hat elemit sem végzett szomszédom elküld „zsidóországba”, ha neki valami nem tetszik, ha azt látja a tv-ben, hogy a megválasztott képviselők béna nyugalommal hallgatják az ennél vadabb dolgokat is. Ő is tud utólag bocsánatot kérni, ha valaki rászól, hogy hülyeségeket beszél, de az is igaz, hogy a kimondott szó pillanatában a házunkban is ugyanolyan sunnyogás volt, mint két napja a parlamentben…
Felvarrtam hát a sárga csillagomat, nem valami papírból kivágottat tűztem a kabátomra. Vettem sárga posztót, és akkurátusan felvarrtam a mellényemre – tartok tőle, hogy szükségem lesz még rá. Ez, ami ma Magyarországon, lépésről-lépésre teret nyer, a demokrácia felszámolása. A hatalom sunyi engedékenysége a gyűlöletkeltéssel szemben, elemi szükséglete , saját tehetségtelensége leplezésére – a bűnbakképzés. Kezdetben volt a komcsizás, aztán a cigányozás, és előre látható volt, hogy a zsidózás a következő lépés.
Az ürügy, látszólag Izrael – soha ennyi aggodalmat nem éreztek egyetlen nép iránt sem a magyar jobboldalon, mint most a palesztinokkal kapcsolatban. Tényleg van némi hasonlóság a két nép között, de nem az, amit a nácipárt hangoztat: egyik nép sem képes olyan vezetőket választani, akik a közösség érdekeit szolgálják, hanem csak olyanokat, akik egyre nagyobb pusztulásba taszítják.
Izraelben egészen más a helyzet – aki nem tudja megoldani az aktuális problémákat, vagy visszaél a „népfenség” bizalmával, az mehet a süllyesztőbe. Viták, viharok, demonstrációk és tüntetések – rogyásig, vagy a következő háborúig. Mert ha baj van, akkor az izraeli társadalom összezár – a polgárok többsége képes arra, hogy reflexből tudja, mit kell tenni, mi a helyes és mi nem. Bízik a megválasztott hatalomban, de nem feltétel nélkül, vakon, lehajtott fejjel támolyogva utána. Nehézségek sorát leküzdötte társadalom, a háborúktól a terrortámadásokon át a gazdasági felemelkedés sziszifuszi munkájáig. Az izraeli társadalom a saját sorsának kovácsa, ezért képes olykor szembe is menni legfőbb szövetségesének szándékával. Nem kivagyiságból, nem a porbafingók megalapozatlan gőgjéből, hanem csak akkor, amikor a globális érdekek Izrael kárára érvényesülnek.
Tudomásul vettem, hogy mindkét országhoz szoros kapcsolatok fűznek. Magyarországon születtem, és mindmáig életem nagyobb részét töltöttem itt, mint Izraelben. Mindkét kultúrához erősen kötődöm, egyikről sem vagyok hajlandó lemondani, és választani sem a két identitás közül. De mentalitásomban erősebb az izraeliség – nem tagadom. Tudatosan és teljes szívemből is ezt választottam, mert ez a túlélés, az alkotás, a permanens fejlődés receptje. Olyan magatartás, amit Magyarországon, sajnos, túl kevesen ismernek, még kevesebben gyakorolják.
Felvarrtam a sárga csillagomat, mert szükség lehet még rá – figyelmeztetni, emlékeztetni, demonstrálni, hogy vagyunk! Hogy nem félünk, nem adjuk meg magunkat, nem húzódunk meg az árnyékban, mert MI semmi rosszat nem hozunk az országra! Azok az izraeli befektetők sem rombolni, hanem építeni, befektetni jöttek ide, akiket a tehetségtelen, korrupt, szolgalelkű hivatalnokok annyira imádnak gyűlölni! Magyarország akkor volt dicső és hatalmas, amikor népének olyan vezetői voltak, akik felfogták, hogy a tudás befogadása előre viszi az országot, a kirekesztés pedig megfosztja ezernyi olyan dologtól, amivel az itt élők boldogabban élhetnének.
