Hipszter nagyi
Ötvenkilenc évesen iratkoztam be egy biznisz-suliba, mert úgy éreztem, hogy több van bennem, mint amennyit elértem.
Engem is, mint kortársnőim nagy részét, arra neveltek, hogy legyek szerény, engedelmes, „nőies” – akaratlanul is, egész életemben ez ellen lázadtam.
Már 14 évesen, balettos statisztaként pénzt kerestem, mert megértettem, hogy az anyagi függetlenség az első lépés, amit el kell érnem ahhoz, hogy “szavam legyen”.
Nappali tagozaton szereztem városgazdász diplomát, miközben az első férjemmel sikeresen vettünk részt építészeti pályázatokon, és a pénzből lepusztult lakásokat alakítottunk át.
Egy rózsadombiban hagytam magára – nekem több kellett: huszonkét évesen maradandó nyomot akartam hagyni a világban…
Kutatási területem a belvárosok rehabilitációja volt, de a hetvenes évek második felében, a lakótelep-építések dömpingjében ez nem volt népszerű téma.
Tehetetlenül vergődtem a Fővárosi Tanácson, és miután megszülettek a gyerekeim (a második férjemtől) ki kellett írjam magamból a gyötrelmet.
A kritikát kezelni képtelen rendszer “eltanácsolt” – ha annyira szeretek írni, miért nem megyek újságírónak?
Megtettem: fele fizetésért újságíró-gyakornok lettem, elvégeztem az újságíróiskolát, dolgoztam napilapoknak, a rádiónak, tv-nek.
Szerettem a munkámat, fontosnak tartottam és egész jól kerestem vele. Olyannyira, hogy megengedhettük magunknak a férjem pályamódosítását.
Két év alatt fruszrált építészből felkapott fotóművész lett. Soha annyi pénzt nem látott korábban, és ez teljesen megváltoztatta – öntelt, egyre elviselhetetlenebb figura lett.
Addig sem sokat foglalkozott az otthoni dolgokkal, eljátszotta a hozzá nem értő férfi kényelmes szerepét, én pedig gyorsabban megcsináltam mindent, mint amennyi idő alatt elmagyaráztam neki mit, miért és hogyan.
Bár az évek múlásával egyre nehezebb teherként éltem meg, hogy a két kisgyerek mellett van egy óriáscsecsemő is otthon, akiről gondoskodom kell.
Ahogy a gyerekek nőttek, a köztünk lévő kulturális különbségek is egyre több vitát váltottak ki: péntek este én a Rabbiszemináriumba vittem a gyerekeket, mire az ateista férjem vasárnapi misére kezdte hordani őket. Önmagában, ez még nem lett volna baj, hiszen a gyerekeimet később is, a különböző kultúrák tiszteletére neveltem, de a férjemből, személyiségének olyan jegyeit hozta felszínre, amit korábban nem sejtettem. Nehezen szántam rá magam az újabb válásra.
Harminc évesen újságírói karrierem felívelőben, naponta ismertem meg új, nagyszerű embereket amikor elkezdtem szervezni a kivándorlásunkat Izraelbe. Mégis ez volt életem legjobb döntése…
Mindössze három hónapja voltam az országban, amikor egy félreértésnek köszönhetően megbízást kaptam egy ház belső átalakítására.
Lakástervezésben volt gyakorlatom, de alig ismertem az izraeli ortodox vallásosok szigorú szabályok szerinti életét. Újságíró előéletem és városgazdász, komplex szemléletem segített abban, hogy egy merőben új, ámde célravezető munkamódszert alakítsak ki.
Miután az első feladatot sikeresen megoldottam, az elégedett kuncsaftok küldték a barátaikat, ismerőseiket. 1987-ben nyitottam saját irodát. Idővel a tervezésen túl, a kivitelezés szervezését is magamra vállaltam, hogy a végeredmény minél jobb legyen.
Kora reggeltől késő estig dolgoztam, de az önálló vállalkozói lét lehetővé tette, hogy napközben a gyerekekre is odafigyeljek. Legfeljebb éjszaka rajzoltam, ha valami elmaradt. Férj, szülői támogatás nélkül, magamnak kellett minden problémát megoldanom, és ebben a gyerekeim jelentették a legfőbb segítséget.
A lányom már Londonban tanult, a fiam még katona volt, amikor apám meghalt Magyarországon – nyilvánvaló volt számomra, hogy többet kell törődnöm idősödő anyámmal. Az internet révén lassan bekapcsolódtam a magyar viszonyokba, egyre többet utaztam Pestre.
Az évek során, mindig frissen tartottam a városgazdász tudásomat, olvastam szakirodalmat, részt vettem izraeli, szakmai szervezetek munkájában.
Pesten járva fájt a szívem attól a rombolástól, amit a kétezres évek elején műveltek a belvárosban.
Tel-Avivban dolgoztam, de esténként minden nap, órákat foglalkoztam a budapesti helyzettel.
Két év kutatómunka eredménye csúcsosodott abban a kijelentésben, hogy a 2006-os önkormányzati választásokon le kell váltani Demszky Gábort, mert rosszul vezeti a várost.
A podo-program, amit ez idő alatt készítettem, egy jól működő várost célzott. Negyedszázadnyi kitérővel megint a közösséget akartam szolgálni a tudásommal, és most már a tapasztalatommal is.
De a szavam kevesekhez jutott el, és öt évnyi lélekölő, pesti próbálkozás után elfogadtam egy munkaajánlatot Tel-Avivban.
Néhány hónappal később iratkoztam be az esti biznisz-képzésre és ez helyre tette megtépázott önbizalmam – kidolgoztam életem elkövetkezendő tíz évének programját.
2010-ben két weblapot inditottam: a www.podo-pro.hu a városi környezettel kapcsolatos problémákról, a www.amichay.hu Izraelről szól. Csak arról írok, amihez értek, de arról szabadon, anyagi vagy politikai érdekektől mentesen.
Az alkalmazotti munka lehet nagyon érdekes, de akit önállóságra szoktatott az élete, az előbb-utóbb rabszolgaságnak érzi a kötöttségeket.
Az éves szerződésem lejártával újra önállósítottam magam – megtaláltam azt a tevékenységkört, amely kedvemre való, hasznos munkát végezhetek és tisztességesen megélek.
Gyermekeim nagyszerű emberek lettek: a lányom drámaíró, a fiam kamasz gyerekeknek ad új esélyt az értelmes életre. Három lány unokám van: egy Ausztráliában, kettő Kanadában. Úgy szállok repülőgépre, mint anyám a villamosra – öregségemre bejárom a világot.
Budapest – Tel-Aviv 2015
