Hová, hová Palesztina?
Jeruzsálembe mentünk néhány barátommal. Három nap, sok látnivaló – szoros programot terveztem, amiben, természetesen, az Óváros is szerepelt.
Az útvonalakat a Google Maps segítségével rendeztem sorba. Amikor kinyomtattam, piros figyelmeztető szöveg bukkant fel a térkép alatt: „Ez az útvonal országhatárokon halad keresztül.”
Nos, egyelőre, és remélem, hogy még nagyon sokáig, azt a határt, amit a Google számon tart, nekem és másoknak sem jelent akadályt átlépni – amíg Jeruzsálem izraeli fennhatóság alatt áll.
A jeruzsálemi kirándulás utáni időkben két írás és a napi történések adták az inspirációt, hogy elgondolkodjak azon, mi változott az elmúlt évtizedekben, hová tart egy népcsoport, amely magát palesztinoknak nevezi.
Száz év kihagyott lehetősége
Az egyik izraeli napilapban jelent meg tavaly novemberben Ron Prosor diplomata tollából, a címe: „Száz év kihagyott lehetősége”, abból az alkalomból, hogy Mahmud Abbasz a PFSZ vezetője, a Palesztin Autonómia elnöke felszólította a brit kormányt a Balfour nyilatkozat visszavonására.
Prosor arra az ellentétpárra alapozza cikkét, miszerint a nyilatkozat óta eltelt 100 év alatt a zsidók minden nehézséget leküzve egy virágzó országot teremtettek, míg a magukat palesztínoknak nevező arabok minden, számukra kedvező lehetőséget kihagytak, minden adott alkalommal rossz döntéseket hoztak.
Így jutottak mára oda, hogy a tényeket figyelmen kívül hagyva, száz évre visszamenőleg akarják megváltoztatni a múltat. A Balfour nyilatkozat visszavonásának követelése szimbolikusan is példázza a valóságtól elrugaszkodott, hiú ábrándokat kergető politikai vezetés tehetetlenségét.
Azóta Mahmud Abbasz az Oslói Egyezményt is „hatálytalanította” – igazolva azt a muszlim, vallási felfogást, hogy bármilyen megállapodást fel lehet rúgni, amely már nem szolgálja az „igazhitűek” érdekeit. Más kérdés, hogy az egyezségek felrugása mennyire szolgálja a területen élő arab népesség valós érdekeit…
Sok évtizeden át tartotta magát az a felfogás – az izraeli baloldal körében mind a mai napig -, hogy „az idő az araboknak dolgozik”, ezért Izraelnek mindent meg kell tennie egy mielőbbi békemegállapodás megkötése érdekében. Fájó kompromisszumokat is beleértve, mint amilyen a gázai települések kiürítése volt (2005).
Alapvetően a „területet békéért” elv alapján az arabok békeigéreréért cserébe a Hatnapos Háborúban elfoglalt területek átadása a Palesztin Autonómia részére. Az USA elnökei rendre kitűzték a célt, hogy az ő közreműködésükkel jön létre a „világbékét” garantáló nagy megállapodás, amihez majd az Európai Únió és más nagyhatalmak is áldásukat adják.
Az 1917-es Balfour-nyilatkozat, a brit kormánynak egy bizalmasan kezelt állami jelentése volt az Oszmán Birodalom szétosztásában, miután az első világháború véget ér. A britek támogatják a cionistákat egy zsidó nemzeti otthon létrehozásában a palesztin mandátum területén.
„A Jordán folyótól keletre eső terület a 16. század elejétől 1918-ig a Török Birodalom része, 1920-ban népszövetségi mandátum-terület angol közigazgatás alá került, amelyen 1922-ben megalakult a Transzjordániai Emirátus. Ez az állam Transzjordánia 1945-ben az Arab Liga tagja lett. 1946-ban felvette a Transzjordániai Hasemita Királyság nevet. 1948-ban Jordánia részt vett az Izrael elleni háborúban, csapatai megszállták Palesztina keleti részeit és Jeruzsálem óvárosát. 1949-ben függetlenné vált Nagy-Britanniától. Az Izrael ellen viselt hatnapos háborúban (1967) a Jordántól nyugatra eső, 1949-ben megszállt területet elvesztette. 1970-71-ben a Jordániába nagy számban bevándorló palesztinok megmozdulásait a hadsereg verte le („fekete szeptember”). 1988-ban Jordánia formálisan lemondott minden, a Jordántól nyugatra eső területtel kapcsolatos jogi és adminisztratív igényéről és 1994-ben – második arab államként – békét kötött Izraellel.” (Wikipédia)
Ismail Haniye, a Hamasz politikai irodájának vezetője, a Balfour- nyilatkozat 100 éves évfordulójára:
„Nem ismerjük el a cionista etnitást, nem adunk fel egyetlen centimétert sem a palesztin földből!”
Az arabok pedig, a gázai és ramallai vezetőiknek elhitték, hogy már nem kell sokat várni, Izrael el fog tünni, ahogy az arab iskolák térképeiről és nem lesz más teendő, mint beülni azokba a lakásokba, autókba, irodákba és üzemekbe, amiket hátrahagynak…
Ennek a hiedelemnek a legfőbb érve a népszaporulat különbözőségéből fakadt: majd az arab anya méhe legyőzi a zsidók fegyvereit…
Az egy főre eső GDP Izraelben 39974 $ / év (2017) az Autonómiában pedig 1500 $ / év , de majd a népszaporulat mindent felülír…
Izrael megalakulásának első éveiben valóban nagy különbség volt az arab és a zsidó lakosság körében az élveszületések számában. Még az ezredfordulón is 4 fölött volt az arab anyák gyerekeinek a száma, míg a zsidóké két és három között félúton. Azonban már 2015-ban a két érték kiegyenlítődött, az átlag 3.13 gyerek/anya.
A különbség az arab nők helyzetének a változásából fakad: a jobb életszinvonal érdekében a nők egyre nagyobb számban tanulnak és dolgoznak, a gazdasági önállóság öntudatosabbakká teszi őket, és az önmegvalósításukat nem végtelen számú gyerek szülésében látják. Szociológusok nagyonis jól ismerik ezt a jelenséget, és az izraeli arabok körében pedig jól tettenérhető, mérhető a változás. A nagyságrendi ugrás a tömegkommunikációnak is köszönhető, hiszen az izraeli állampolgárságú arabok számára egyre nyilvánvalóbb a különbség a törzsi társadalom zártsága és a nyugati demokrácia között.
A Palesztin Autonómia 4.5 millió lakosa még mindig meglehetős elzártságban él, a fizikai közelség dacára. A politikai vezetés részéről a nyomorban tartás pedig tudatos módszer a kiszolgáltatottság fenntartására. A legutóbb feltárt és felrobbantott terroralagút becsült építési költsége 250 millió dollár volt – a nyugati világ segélyeiből finanszírozva – ahelyett, hogy a lakosság életkörülményeinek javítására fordították volna.
2017.10.30-án az izraeli hadsereg felrobbantott egy Khan Yunis térségéből induló terroralagutat, ami izraeli területre vezetett, Kissufim kibuc közelébe.
Az 1993-as oslói egyezmény óta a gázai övezet a palesztin autónómia része, azonban 2005 szeptember 11-ig a területén összesen 8600 zsidó lakosú települések is voltak. Ezeket Ariel Saron miniszterelnök „elszakadási terve” során felszámolták.
2007-ben a Hamasz vette át a terület irányítását a FATAH-tól. Miközben a külföldi, humanitárius segélyekből finanszírozta az Izrael elleni terrort, a mintegy 2 milliós lakosság nagyobb része egyre embertelen életkörülmények között volt kénytelen élni. 2008-ban, 2012-ben és 2014-ben az izraeli hadsereg offenzívával válaszolt az izraeli településekre hullott gázai rakétatámadásokra.
A Hamasz vezetők mit sem törődtek azzal, hogy ezek a hadműveletek tovább mélyítik saját lakosságuk nyomorát – rakétakilövő-helyekként lakóépületeket, iskolákat, mecseteket használtak és az izraeli válaszcsapások sérültjeit mutogatva etették hazugságokkal a nemzetközi médiát. A Hamasz vezetők legnagyobb félelme mindig is a „célzott likvidálás” harcászati módszer, amelyet az IDF a terrorista vezetők ellen dolgozott ki – a lehető legkisebb civil veszteséggel kiiktatni a terroristákat. Ezt a jól megszervezett hírszerzés és a technológiai fölény tette lehetővé.
A 2014-es Erős Szikla hadművelet során vált nyilvánvalóvá, hogy a Hamasz egyre több alagutat épít a gázai övezetből izraeli települések felé, amelyek elsődleges célja az emberrablás, mert Gilád Salit 2006-os elrablását sikeres akciónak vélték. Az IDF tehát arra törekedett, hogy mielőbb olyan technológiát dolgozzon ki, amivel az alagutak helyét feltárják, mielőtt azok veszélyes közelségbe kerülnek az övezettel határos településekhez. Ennek az igyekezetnek az eredménye volt az október végi, sikeres berobbantás és azóta folyamatosan történik a terroralagutak feltárása, felrobbantása és az újak létestése elleni műszaki védelem kiépítése.
A Hamasz az elmúlt 10 évben elveszítette a támogatását a helyi lakosság körében, kiürült a kassza, az egyiptomi kormány egyre nehezebbé tette a csempészalagutak működését, ezért az egyetlen lehetőség a nyugati világ számára még szalonképes FATAH-al való megegyezés. Ennek egyik eredménye volt, hogy Mahmud Abbasz kifizette az izraeli áramszolgáltató felé a gázai övezet adósságát, így most már napi 8 (!) órában lehet villany a háztartásokban…
Az Oslói Egyezmény optimista légköre valóban elszállt már egy ideje. Bárki is legyen a közvetítő, nem lehet közös nevezőre jutni egy olyan szemlélettel, amely a másik fél kipusztítására játszik.
Ha az arab anya méhe nem elég, akkor terrorral : autóbuszok robbantásától a gázolós merényleteken át a késelésig. Közben pedig az ENSZ palesztin menekültügyi részlegén keresztül támogatott iskolákban szítva a gyűlöletet, a halál-kultuszt.
Lehet utálni Tumpot, de abban teljesen igaza van, hogy ha egy módszer 24 éven át nem hozott eredményt, akkor talán más módszert kellene keresni.
Egy kedves ismerősöm a napokban hívta fel a figyelmemet a Föderáció Mozgalom honlapjára. Az arabul, héberül és angolul ismeretett elképzelés szerint a kétállami megoldás helyett egy Izraeli Föderációt kellene létrehozni, amelyben zsidók és arabok azonos jogokkal és kötelességekkel élhetnének, 30 kantont alakítva, amelyek határai a hasonló népességű területek alapján lennének kijelölve, hogy mind a területi kormányzatban, mind a központiban képviselhessék a különböző, sajátságos érdekeiket.
A föderáció térképe sokatmondó: jól érzékelteti, hogy ezen a fél dunántúlnyi területen milyen összevisszaságban élnek a különböző kultúrájú, vallású népcsoportok, és miért is kivitelezhetetlen a gyakorlatban a két független állami megoldás.
A föderáció működését 12 pontban rögzíti a terv:
- Az egész területen az izraeli jogrendszer érvényesülne.
- Nemzetközileg elfogadottan, minden település a helyén maradna.
- Izraeli állampolgárságot kapnának a Palesztin Autonómiához tartozó emberek is.
- A teljes terület lakossága által elfogadott alkotmány a törvénykezés alapja.
- Közös, távlati célok kitűzése, amelyet mind a zsidó, mind az arab lakosság elfogad.
- Harminc területi egység létrehozása úgy, hogy 20-ban zsidó lakossági többség, 9-ben arab többség, egyben drúz többség van, önálló kormányzással, illetve a központi kormányzatba való delegátokkal.
- Gazdasági együttműködés kialakítása a különböző népességű kantonok között.
- Gazdasági felzárkóztatási program a jelenlegi Autonómia területén élő lakosság részére.
- A föderáció nemzetközi elfogadtatása, a zsidó és arab lakosság egyenlő állampolgársági jogainak biztosítása.
- Együttműködési megállapodások a környező országokkal, elsősorban Egyiptommal és Jordániával.
- A gázai övezet önállóságának biztosítása, leválasztása a Föderációról.
- A föderációban élő zsidók külföldi zsidókkal való kapcsolatának erősítése, ugyanakkor az arab és drúz lakosság hasonlóképpen erősítheti kapcsolatait a külföldön élő honfitársaival.
Bizonyára nem tökéletes ez a program sem, számos kérdést vet fel már első olvasásra is, de az biztos, hogy minden korábbi kísérletnél életszerűbb megoldási javaslatokat kínál. Érdemes lenne bejuttani a közbeszédbe, vitatkozni róla, nemcsak zsidók egymásközt…
