Igaz szívvel – filmekről

A főszereplő – meleg, zsidó író, közéleti aktivista

Amikor nagyon fáradt vagyok, akkor a netten nézek filmeket, igen, az ágyban fekve, bizony… Ha nem tetszik az eleje, akkor előrepörgetem, és ha a vége sem tetszik, akkor máris elhagyom, hogy újat keressek.

Igy aztán elég sok filmről van valami fogalmam, de már nem pazarlom az időmet arra, hogy „majd csak lesz ebből valami”. Viszont vannak olyan filmek is, amelyek a keletkezésük idején elkerülték a figyelmemet, és most annyira megérintenek, hogy akár többször is megnézem őket.

Az utóbbi napok felfedezettje számomra az „Igaz szívvel” című, (The Normal Heart) 2014-ben készült film, amely a nyolcvanas évek elején robbanó AIDS kapcsán számos társadalmi problémát vet fel.

A rendező Ryan Murphy, de az irodalmi alapot Larry Kramer 1985-ös drámája adta. Mindkét alkotó „érintett”, nyiltan felvállalt melegek, és Larry Kramer behozza a zsidó szálat is, ami a társadalmi problémák összetettségét még inkább elmélyíti.

Ez nem egy „minden jó, ha a vége jó” amerikai film.  Alapja valóságos történet, mint annyi jó filmnek, ám az AIDS rettenetes betegség, és amíg kiderült, hogy nem csak egy kissebbség problémája, borzalmas veszteségeket okozott fiatal életekben, rengeteg nagy reményű, tehetséges ember halálával. Mégis, én az ilyen, többségében amerikai filmeket szeretem, szemben a magyar, az európai, depressziós művészfilmekkel – még ha ezért a magyar, értelmiségi barátaim teljes megvetését vívom is ki.

Ugyanis ebben a filmben is ott van egyfajta társadalmi kórkép, a korlátoltság, a közöny, az értelmetlen gyűlölet – de mindig ott van a remény is:  az okos küzdelem. Az igaz emberek, hibáktól sem mentes, de alapjában véve tudatosan és következetesen vállalt küzdelme.

Múltkoriban kikeltem a magyar Kojot című film ellen, mert abban hiába volt az alapkonfliktus a harc vagy a behódolás, az egészből az értelmetlen agresszió maradt. „Katarzis nulla, remény nulla, búval baszott kilátástalanság… plusz durva agresszió.” – írtam a filmmel kapcsolatban.

Arra a felvetésre pedig, hogy e film tükröt tart az elmúlt huszonakaráhány év Magyarországára: ” Ennek az országnak a tükör helyett jövőkép, olyan követendő minta kellene, amivel kikászálódhatna a szarból! Viselkedési minták. Nem az ellen van kifogásom, hogy sokszor fel kell venni a harcot a behódolás helyett, hanem az ellen, hogy ész nélkül, csökönyösséggel valamit el lehet érni.

Egy játékfilmtől nem a helyzet „dokumentálását” várom csupán…

A számolás joga eredetei hősei

Ha egy ország filmművészete kimerül a „tükrözésben”, akkor annak lehetnek „művészi érdemei”, de az ilyen filmek iránti érdeklődés pont a hazájukban minimális, társadalmi hatása pedig nulla. A szarban tapisgálás nem igazán visz előre, ennek a bemutatása pedig nagyon keveseket visz be a moziba. Ennek az országnak az egyik legnagyobb baja, hogy az emberek széles tömegeinek nincs viselkedési mintája, amivel kilábalhatna a szarból. A politikusok is csak addig jutnak el, hogy elmondják, milyen nagy a szar, és hogy kellene a dolgoknak lennie, ám az oda vezető utat még senki nem volt képes vázolni. A filmművészet detto. Az nem viselkedési minta, hogy szarrá veretem magam vagy behódolok. Talán azért vagyok most annyira dühös erre a filmre, mert éppen megnéztem egy olyan filmet, ami felemelő volt számomra, az értelmes harcot mutatta be, amikor valaki(k) nem az öklükkel és a csökönyösségükkel, értelmetlen áldozattal harcoltak a jogaikért, egy jobb társadalomért, hanem az eszükkel! Az eszükkel, tisztességükkel, összefogással. Példát mutatva, nem tökröt.”

A facebookon említett film „A számolás joga” (Hidden Figures) volt, ami a NASA-nál dolgozó fekete, zseniális nők küzdelmét mutatja be.

Ha már a nők helyzetéről van szó, akkor egyik régi, kedvenc filmem az Erin Brockovich (2000), amit magyarul olyan idióta címmel tűztek meg, hogy „zűrös természet” – talán a magyar gondolkodást jellemzi, de a filmet nem.

Egyébként Julia Roberts a „Igaz szívvel”-ben is majdhogynem főszerepet játszik a tolószékhez kötött doktornő személyében, aki az elsők közt ismerte fel a betegség jellegét és segítette a betegeit, küzdött a hivatali ostobaság ellen.

Említhetném a szintén 2014-es Pride című brit filmet is – nagy kedvencem. Az 1984-s brit bányássztrájk résztvevői és a londoni meleg közösség igaz emberi értékeken alapuló kapcsolatáról, amely leküzdötte a konzervatív vidéki gondolkodást.

Hát igen, a közös ezekben a filmekben az értelemben és a küzdelemben vetett hit, amikor az egyéni érdek és a közösségért vállalt felelősség összekapcsolódik. Függetlenül attól, hogy a küzdelem mennyire sikeres végső soron, mindegyik filmben megjelennek a különböző személyiségek jó vagy rossz döntései, a választás lehetősége és az öntudatos viselkedés mintái – pontosan ezért szeretem ezeket a filmeket!

Az én olvasatomban a film, éppen úgy, ahogy más művészetek, egy jobb világ reményének küldöttei – a kritikájuk is, ha az cselekvésre serkent, erőt ad arra, hogy tegyek a magam boldogulásáért, a közösségemért, az igazságért, ha úgy tetszik az emberiségért.

Magyarországon nagyon nagy szükség lenne olyan, valóság alapú, drámailag tökéletesen felépített, dialógusaiban kicsiszolt művekre, amelyek követhető mintát adhatnak az itt élő emberek többségének, miközben szórakoztatnak és elgondolkodtatnak. Meggyőződésem, hogy nemcsak a múltból előhalászott, kiglaccolt szuperprodukciók formájában, hanem a hétköznapi „hőstettek” világából is meríthető történetekkel.