politika

Béke majd…

 שלום אז …

Valamikor volt a salom achsav  (שלום עכשיו), vagyis a béke most mozgalom, amely azt mantrázta, hogy az idő nem az izraelieknek kedvez, ezért most kell békét kötni – bármi áron is…

Ichak Rabin és Simon Peresz 1993-ban megkötötték az oslói egyezményt, amely “beengedte a terroristákat”, létrejött a Palesztin Autonómia és Izraelben egyre több áldozatot szedtek a robbantásos merényletek.

Az alábbi grafikon mindennél jobb magyarázatot ad arra, hogy miért olyan erős Natanjahu helyzete Izraelben: a piros szín a merényletek számát, a fekete a terrortámadás halálos áldozatainak számát jelöli.

Arafat beköltözésével (1993 szeptember) durván emelkedett mindkettő: autóbuszok robbantak szerte az országban.

Az átmeneti csendet Natanjahu első miniszterelnökségének három éve adta.

A 2000-es választásokat a baloldali Ehud Barak nyerte és minden korábbinál többen haltak meg a terrortámadásokban.

Ez volt az úgynevezett második intifáda kora, aminek az okát a baloldali sajtó Ariel Saron provokációjának tudta be, de azóta már tudjuk a Hamasz fia vallomásából, hogy a terrorsorozatot a Hamasz Arafat jóváhagyásával indította, Saron templomhegyi látogatása csak ürügy volt az akkor már alaposan előkészített akciókhoz. Arafatnak pénzre volt szüksége és ehhez a konfliktus véres tálalása a világsajtóban a leghatékonyabb eszköz… ez a fajta cinizmus jellemzi mind a mai napig a palesztin vezető politikusok viselkedését – saját népük szenvedése megnyitja a pénzcsapokat számukra, tehát bármikor bevethető módszer.

2009-ben Natanjahu visszatért mint miniszterelnök, és vele együtt az izraeleiek biztonságérzete. A terrorfenyegetés nem szűnt meg, a gyilkos szándék változatlan, de sokkal kevésbé sikeres, mint annak előtte. Az Izraelben élőknek pedig nem róható fel, hogy a mindennapok biztonsága számukra fontosabb, mint az elképzelt béke reménye.

Natanjahu már az első miniszterelnöksége idején komolyan vette a gazdaság fejlesztésének hatékony támogatását. Politikai stabilitásának ez a második pillére. Vitathatatlan szerepe volt abban, hogy a 2009-es világválság csak az európai piacok beszűkülése révén érintette Izraelt, de nem fékezte a fejlődést. Ezt még a politikai ellenfelei is kénytelenek elismerni. Kétségtelen, Natanjahu kapitalistaként tekint a gazdaságra, ezért a szocialista eszmerendszer csődje nem befolyásolja a tetteit. (Nem mellesleg a baloldal ragaszkodása az elavult, bár sosem volt sikeres sémákhoz, a saját gyengeségének egyik alapja – a korábbi, baloldali választók, ha jobbra nem is, de legalább a pragmatikus középpártokra szavaznak.)

A harmadik pillér a kommunikáció – Natanjahu azzal kezdte a karrierjét, hogy politikai vitákban vett részt sikeresen az Egyesült Államokban, majd Izrael ENSZ nagyköveteként tette helyre sokszor az arabok uralta szervezetet. Politikai ellenlábasai szeretik úgy emlegetni, mint aki csak kommunikációs képességeit és hős bátyja (Joni Natanjahu az entebei túsz-szabadítás parancsnoka) halálát használta ki a saját karrierje építéséhez. Tény, hogy Bibi előbb megtanulta a hatékony kommunikáció módszereit, pénzt, fáradtságot nem kímélve a legjobb tanároktól, és tudatosan készült a politikusi pályára – ahogy minden más szakmára az emberek felkészülnek, ha sikeresek akarnak lenni.

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy miért divat őt utálni, különösen a “haladó” nyugati értelmiségi körökben?

A színésznőnek nagyszerű Natalie Portman legutóbbi megnyilvánulása az izraeliek többségében mély ellenérzéseket ébresztett, pedig érthető, hogy az az ember, aki az amerikai, liberálisnak mondott, de mások nézeteivel szemben egyáltalán nem megengedő értelmiség köreiben mozog, ahol elvárt viselkedés a Natanjahu-utálat, Tramp lehülyézése, és az arab tavaszt totálisan félreértő Obama máig nem szűnő imádata, ahol egy Wonder Woman átütő sikerét is beárnyékolhatja a főszereplő izraeli volta, ott a karrierépítés szempontjai megkívánják az efféle állásfoglalást.

Bibi kommunikációs tehetségét a baloldali kormányok kezdték használni, amikor Simon Peresz kinevezte ENSZ nagykövetnek.

Azzal nem számoltak, hogy a sikeres fiatalember ennél többre is képes, elfoglalja a Likud Begin után szétesett vezetését, askenáziként megnyeri a keleti zsidó lakosság bizalmát, szekulárisként az internacionalizmus, a szocialista eszmerendszer helyett a zsidóságot hangsúlyozza, mint Izrael ideológiai alapját.

A közvélekedéssel ellentétben a Rabin-gyilkosság rosszul jött Bibinek – bűnbakká tette minden szava, amit korábban a politikai ellenfelével szemben állított, holott a tény, mármint, hogy a gyilkos terror az oslói egyezmény következménye volt, attól igaz maradt és a józan izraeliek ezért nem választották meg Pereszt. A miniszterelnökséget túl korán szerezte meg, saját bevallása szerint is kudarc volt, ezért lemondott és a politikából ugyan csak rövid időre vonult ki, nem kevés pénzt keresni előadásaival, miniszterelnök csak 9 év múltán lett újra.

A vád, hogy a béke ellensége, személye akadályozza a béketárgyalásokat, már csak azért is hamis, mert a mindent felkínáló Ehud Barak 2000-ben csúfos visszautasításra talált Arafatnál, pedig Clintonnal mindent megtettek az egyezség érdekében.

Bibi reálpolitikus, nem tölti idejét értelmetlen eszmecserékkel, hanem azt teszi, ami a Közel-Keleten működő taktika: kivár és közben erősíti az izraeli gazdaságot, a nemzetközi kapcsolatokat, nem utolsó sorban a védelmi rendszert.

Natanjahu az agyára ment Sárközynek, Obamának, ugyanakkor tiszteletet ébresztett egyes arab vezetőkben. Utóbbi sokkal fontosabb eleme a jövendő békének, mint az, hogy a francia elnök mennyire szimpatizál az izraeli miniszterelnökkel… a francia elnökök jönnek-mennek, Bibi pedig egyik demokratikus választást nyeri a másik után… az izraeliek többsége ugyanis a viszonylagos csendet most, többre becsüli mint egy álombeli békét, ráadásul a második libanoni háború után, amit Ehud Olmert szerencsétlenkedett el, csak katonai akciók vannak, amelyek, szerencsére, nem dagadnak háborúvá.

Mohammed bin Szalman szaúdi trónörökös elismerte Izrael békés létezéshez való jogát, és felvázolta a királyság és a zsidó állam közötti jövőbeli diplomáciai kapcsolatok kilátásait.

A szíriai polgárháború kapcsán Bibi elkerülte elődei hibáit: nem mászott bele mások konfliktusába, mint Begin az első libanoni háború kezdetén, és nem mutatott teljes passzivitást, mint Samir az első iraki háborúban. Humanitárius segítség a szíriai lakosságnak: izraeli kórházakban ápolt betegek és sérültek, szír gyerekek táboroztatása Izraelben, gyógyszer-, és élelmiszer-segélyek. A polgárháború lehetőséget nyújtott arra, hogy Izrael bizonyítsa: a szíriai lakosság ellensége nem a szomszéd, zsidó állam, hanem a saját vezetőik.

Köszönet Izrael népének (Szíriából)

Ugyanakkor határozott kiállás amellett, hogy Irán nem építhet ki harcállásokat Szíriában, nem szállíthat fegyvert a Hezballának – minden izraeli, katonai akció ezen elvek mentén zajlik, még akkor is, ha azzal sem az amerikaiak, sem az oroszok nem szimpatizálnak, a szaudi vezetők viszont megértik és hallgatólagosan támogatják.

Az izraeli “elszigetelődés” is egyfajta baloldali legenda, mert Natanjahu sorra építi ki a kapcsolatokat a feljövő gazdasági erőkkel: Kinával, Indiával, tárgyal az oroszokkal, időnként engedményeket tesz a török diktátornak a diplomáciai viszonyok normalizálása érdekében, és igen, képes a V4-ekkel is jó viszonyt ápolni, ha Izrael érdekei ezt kívánják. Nem a magyar zsidókat támogatja a magyar kormánnyal szemben? – Nem feltétlenül, mert Natanjahu álláspontja, hogy ha egy zsidó nem érzi biztonságban magát Európában, akkor jöjjön Izraelbe… talán nem szimpatikus, de elég logikus álláspont. A francia zsidók egyre nagyobb része meg is fogadja ezt a tanácsot.

Izrael technológiai fölénye egyre markánsabb a környezetével szemben. Az iszlamista fundamentalistákat ez bizonyára nagyon bosszantja és a rombolás legkülönbözőbb módjait találják ki, hogy visszavessék a fejlődést – a gázai övezetben a nemzetközi segélyeket beton alagutak építésébe fektetik a lakosság nyomorának megszüntetése helyett, északon a Hezballa rakétákkal készül a jövőre, de Izraelnek még arra is marad ereje, hogy az afrikai éhinséget csökkentse víztisztítókkal, szuperfood-telepítéssel. Ugyanakkor az afrikai beszivárgókat, akik az egyiptomi határon a kerítés építése előtt sétáltak be az országba, igyekszik visszajuttatni hazájukba vagy harmadik országba – mert fontosnak tartja a zsidó állam etnikai egyensúlyát. Az izraeli arab kisebbség jóléte és a zsidó lakosság többsége garancia erre, az álszent multikulti eszmékkel szemben.

Az “arab tavasz” kapcsán kibontakozó káosz és a szíriai polgárháború mindennél markánsabban bizonyította, hogy mennyire nincs partner a békére, mert a történet nem területi viszály, hanem az iszlám belső válságából fakadó kultúrális küzdelem, amely túlnő a Közel-Keleten.

Béke tehát nincs most, de háború sincs, a terrorelhárítás viszont működik, a hírszerzéstől a terrorista vezetők likvidálásán át az irániak szíriai katonai táborainak bombázásáig… az eszközök szentesítik a célt: ebben a klubban az győz, aki talpon marad!

A Nyugat talán nem érti ezt, de az arabok igen – egy gazdaságilag és katonailag erős Izraellel   képesek békét kötni majd, ahogy egy engedményekkel operáló kis országgal soha.

A cikk megírásához nagy segítséget jelentett az izraeli közszolgálati televizió három részes sorozata Natanjahuról, ami a youtube csatornán is elérhető, ezért belinkeltem ide.

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

A csendes dzsihád_3.rész

Törökország

ahol a csendes dzsihád már győzött.

Az ország, amely Európa és Ázsia határán, 1923-tól a Mustafa Kemal Atatürk által vezetett szekuláris köztársaság volt, az elmúlt évtizedekben a csendes dzsihád hatására egyre radikálisabbá vált.

Még mindig szeretne az Európai Unióhoz csatlakozni, de már nem azért, hogy európaibbá váljon, hanem azért, hogy Európa iszlamizációját erősítse.

Ezt a folyamatot az iszlamista politikus Recep Tayyip Erdoğan, 2003-2014-ig Törökország miniszterelnöke, 2014 óta pedig a még névlegesen létező köztársaság elnöke személyesíti meg.

Yusuf al-Qaradawi  , a Muszlim Testvérek ideológusa ma már úgy is emlegeti, mint a rövidesen visszaállítandó kalifátus első szultánját.

Erdogan a Muszlim Testvérek forgatókönyvéből dolgozik évzizedek óta, nyilvános szereplésein a R4BIA jelét mutatja a tömegnek.

Mint a náci karlendítés, ez is az ideológiai közösség jele, a győzelem 4 fázisát mutatja:

1. az iszlám bemutatása,

2. a Muszlim testvérek tömegbázisának növelése,

3. konfrontáció és radikalizmus,

4. uralom és bekebelezés.

Fokozatosan csempészte vissza a mindennapi életbe a vallás szerepét, amelyet Atatürk reformai háttérbe szorítottak. Magát a nagy Oszmán Birodalom örökösének tekinti és amit anno karddal nem tudtak megszerezni, Erdogan a Dawah segítségével igyekszik hatalma alá vonni.

A szíriai polgárháború menekültjei Törökországon keresztül juthatnak Európába, és nemcsak azt dönti el, hogy hányan, hanem azt is, hogy milyen municióval jutnak majd oda.

Zvi elindul szír útlevelet szerezni Isztambulban.

Egy telefonalkatrészeket árusító boltban a “szír-utcában” 250 dollár előleget kellett fizessen és egy fényképet adott magáról “Abu Hamza” képében. A veszélyt, hogy esetleg a török titkosszolgálat csapdájába esik fel kellett vállalja.

Több, mint hárommillió szíriai menekült van különböző táborokban Törökországban. Az Európai Unió rengeteget fizet azért, hogy ott is maradjanak, ameddig csak lehet. De van egy “hátsó udvar” is, ahol rettenetes körülmények között élnek azok, akik a szíria hadseregből menekültek, vagy bármilyen más oknál fogva nincsenek papírjaik és pénzük sem, hogy vegyenek maguknak. Ők a Muszlim Testvérek céljainak legmegfelelőbb alanyok…

Németország

Három nappal később Zvi átveheti a szír útlevelet, miután még 1000 eurót fizetett érte és elindul Németrországba, ahol teljeskörű ellátást kap.

Másfél millió menekültet fogadott be Németország az elmúlt pár évben. Átmeneti állomás Berlinben a Tempelhof, a híres náci repülőtér, amit 2008-ban bezártak.

Itt megvizsgálják az útlevelét, egy rövid orvosi vizsgálaton is átesik, és a készséges ügyintéző elmondja, hogy a feleségét és a gyerekeit elvileg 3 év után hozhatja, ha dolgozik Németországban, de Görögországon keresztül szokták átcsempészni, akkor hamarabb megoldható…

Zvi tehát, akár a német adófizetők pénzén is élhetne, anélkül, hogy bárki tudná, ki is ő valójában.

Tempelhofról Neuköllnbe utazik, Berlin arab negyedébe.

Itt találkozik két szír fiatalemberrel, Ahmaddal és Joseffel, akik Görögországon keresztül jutottak Európába. Koszovóban “felkarolta” őket a Muszlim Testvérek kiküldött csoportja és hatásukra, mire Berlinbe értek szekulárisokból vallásosak lettek, a dawah lelkes hirdetői.

A negyed lakói közül, Zvi sokakat megkérdez arabul – mi szerint élnek: a német törvények, vagy a saria, az iszlám törvények szerint? Mindegyikük kifejezi reményét, hogy rövid időn belül csak a saria lesz érvényes, és nemcsak ők, hanem a németek is mind aszerint kell, majd éljenek. Szó nincs a német társadalomba való beilleszkedésről…

A mecsetekben már egyre több dolgot igyekeznek a saria szerint elrendezni, vagyis vallási bíróságként működni. Még a válást is “el tudják intézni”, ha a felek lemondanak arról, hogy a német bíróság vizsgálja az ügyüket…

Azokat a németországi arabokat, akik az integráció hívei és tisztán látják az iszlamizáció folyamatát, a Muszlim Testvérek részéről életveszélyes fenyegetések érik, ezért nincs aki arcával, nevével vállalná a megállapításait: az Iszlám Állam terrorcselekményeire ma kevesebb az esély, mint a Muszlim Testvérek térnyerésére a csendes dzsihád módszereivel.

A dawah elérte a médiát – az iszlám nevében végrehajtott terrorakciókat úgy ítéli meg a nyugati média, hogy az nincs összefüggésben a “béke vallásával”.

vissza Isztambulba…

Hogy milyenné akarják változtatni a világot, azt Isztambul egyik régi negyedében lehet tettenérni. Rejtett kamerával dolgoznak, amikor Abu Hamza (Zvi Yehezkeli egyik álneve a sorozatban) elmegy a mecsetbe, hogy befogadják őt és családját. Mielőtt lakást keresne az ingatlanügynöknél, az imám kell adjon engedélyt arra, hogy egyáltalán a környékre költözhessen. A lakások drágák, mert egyre többen akarnak ide költözni. Főleg az arab országokból jönnek ide lakni, tehetősebb, vallásos családok. Egyre több vallásos iskola nyílik a környéken, ahová a törökök is szívesen adják a gyerekeiket. Az utcakép fokozatosan megváltozik, nemcsak az alkohol, hanem az európai turisták is eltünnek. A latinbetűs feliratokat felcserélik az arabok. A nők viselete egy szigorúbb.

Atatürk reformjai visszaszorulnak, az Oszmán Birodalom hajdani dicsősége vonzó jövőkép.

Erdogán maga is focizott fiatalon, most egyre-másra hoznak létre labdarugó-iskolákat, Isztambul szegénynegyedeiben,  ahol az edzők nem mellesleg a Muszlim Testvérek ideológiáját is megtanítják a gyerekeknek. Valójában, Törökország a nagy kísérlet tere – a szekuláris, demokrácia felé haladó Törökországból miként lehet autokrata rendszeren át létrehozni a kalifátust. “Kard” helyett dawah-val.

Az Európában élő muszlimok harmadik nemzedéke Erdogánt tartja az autentikus vezetőnek, miután az Iszlám Állam terrorja nem érte el a várt eredményt. A fejszével nem tudták kivágni a nyugati világ kulturális fáját – a férgek fogják elvégezni a munkát, szépen csendben…

A sorozatot az izraeli 10-es csatornán lehet követni…

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

A csendes dzsihád_1.rész

Nagy volt a csend Zvi Yehezkeli körül az elmúlt hónapokban… az izraeli 10-es csatorna arab szerkesztőségének vezetője eltűnt a képernyőről. Bár nem ő az egyetlen jó arab-szakértő újságíró az izraeli médiában, szerintem ő a legjobb, még mindig. Ismerve munkásságát, szokatlan módszereit az információszerzésre, a dokumentálásra, egyre biztosabb voltam benne, hogy valami komoly témán dolgozik.

Csendben, módszeresen, talán titokban is… ám, hogy mennyire titokban, azt csak néhány hete tudom, mióta megjelentek az új tv-sorozatának promóciói: hamis papirokkal, álcázva valódi személyazonosságát, beépült a Muszlim Testvérek szervezeteibe Törökországban, Franciaországban, Németországban és az USA-ban.

Életveszélyes vállalkozás.

Az eddigi sorozatai az iszlámról sem voltak szokványosak, őt soha nem tudták az orránál fogva vezetni az arab médiamanipulátorok…

Módszerei leginkáb a Robert Capa jelmondatra emlékeztetnek – minél közelebb kell kerülni a történések színhelyéhez, attól lesz a kép hiteles.

Eddig is titkolnia kellett izraeli, újságíró mivoltát ahhoz, hogy olyan sozozatokat készítsen, mint az Allah Islam, de most teljesen át kellett alakuljon ahhoz, hogy elhitesse magáról, hogy közéjük tartozik.

A sorozat első epizódjában láthatjuk az előkészületeket és elindulunk Franciaországba, ahol a legtöbb muszlim él ma Nyugat-Európában. A francia hírszerzés egyik a Muszlim Testvérek szervezetéről közölt dokumentuma keltette fel Zvi érdeklődését, ahogy a vele készült interjúban mondja: ott vannak az adatok, olyanok, mint egy fehér lapon a pontok, amelyeket össze kell tudni kötni, hogy a kép láthatóvá váljon. A tv-sorozat pont ezt teszi és ezzel megrajzolja Európa iszlamizációjának jövőképét…

Hát igen, lehet most hörögni, lerasszistázni, iszlamofóbozni, a liberális nyugati kultúra minden szitokszavát üvölteni, de mindezek leperegnek Yehezkeliről, ugyanis ő húsz évnyi tapasztalattal, rengeteg tanulás után az életét kockáztatva vágott ebbe a történetbe: belülről megmutatni, mi is történik az iszlám világban és az milyen hatással lehet a mi kultúránkra, az egész emberiségre.

Sokmillió muszlim biztatta Yehezkelit a folytatásra az Allah Islam vetítése után (a YouTube-on elérhetőek ezek a filmek), akik tudják, hogy a radikális iszlám első áldozatai a békés muszlimok.

Most nem terroristákat keresett a riporter, hanem a Muszlim Testvérek szervezeteit, azok vezetőit, akik évekkel ezelőtt nyiltan, mostanában csendesen, de következetesen dolgoznak Európa bekebelezésén.

Dawah 

A segélyeket osztó szervezet, amely széleskörű szociális szolgáltatásokat nyújt és kezében tartja az oktatást – mélyrehatóan képes megváltoztatni a hozzá kapcsolódó emberek nézeteit, befolyásolni képes a cselekedeteiket. Szépen lassan…

Az európaiak nem értik: az iszlámista menekült nem hálás azért, hogy befogadja Németország – baleknak tarja az európait, aki maga dugja a fejét a hurokba… a dzsihádista muszlim egyáltalán nem akar beilleszkedni az európai kultúrába – el akarja foglalni a helyét! Szépen lassan…

“Két módja van ledönteni a fát – vallják – fejszével vagy féreggel. A fejsze nem ment – ISIS -, a féreg fogja  elpusztítani!” Szépen lassan…

A Muszlim Testvérek az egész világra kiterjedő hálózata havi 7 millió eurós nagyságrendű pénzt juttat a Hamaszhoz, ami ugyan fegyveres terrorszervezet is, de a gázai övezetben hajdan elnyert népszerűségét a Fatahhal szemben éppen a Dawahnak köszönheti.

Franciaország

Franciaországban van a legkényelmesebb dolga a Muszlim Testvéreknek (UOIF) – a demokratikus állam gyakorlatilag támogatja az iszlám fundamentalizmushoz való közeledés, szemben a nyugati civilizációba való integrálódással. A teljesen vallási alapon működő iskolák fenntartását a francia állam vállalja magára, az ideológiáról a Muszlim Testvérek gondoskodnak.

Több, mint 10 millió muszlim él az országban – a 67 milliós országban a népesség 15%-a. (A magyar nyelvű Wikipédia szerint Franciaországban a népesség 29% felekezeten kívüli – egyetlen adat sincs arra nézve, hogy muszlimok élnének Franciaországban – ez az önpusztító álságosság más statisztikákban is tettenérhető, például a börtönökben ülők etnikai-vallási hovatartozását illetően – látjuk majd a sorozat második részében) Vannak utcák, ahol nők nem járhatnak, működik a saria-bíróság – iszlám állam a francia államon belül… Teljesen mindegy, hogy mit gondol a muszlim többség, a hangadók a radikálisok, ők határozzák meg már ma is a többség életformáját.

Ötven év múlva – dicsekszik az egyik muszlim vezető – Európa teljesen iszlám lesz.

Yehezkeli 2012-ben forgatta az Allah Islam sorozatot Európában. A fiatal, Európában született muszlimok, akikkel egy kávézóban beszélgetett akkor, ma már nem élnek – csatlakoztak az ISIS-hez, többnyire öngyilkos merényletek elkövetőiként használták őket.

A világszerte ismert vallási vezető Yusuf al-Qaradawi nem finomkodik beszédeiben: a Dawah győzi le hitetleneket! Utolsó franciaországi látogatásának videofelvétele, mint ahogy a könyvei is, be vannak tiltva Franciaországban, (egy sor szunnita országban is) de Zvi könnyen meg tudta vásárolni az egyik párizsi, muszlim könyvesboltban.

1300 mecset zsúfolásig tömve van péntekenként, olyannyira, hogy sokan már az utcán imádkoznak… Mecsetek épülnek a Muszlim Testvérek finanszírozásában, miközben gótikus keresztény templomokat bontanak le, mert közösség híjján fenntartani nem tudják az utóbbiakat.

A hamis személyazonossággal való dokumentarista forgatást Törökországban a bebörtönzés veszélye fenyegette – a terrorelhárítás felfigyelt rájuk, és egy éttermből kijövet letartóztatták őket… de ennél is nagyobb veszélytől tartottak a tömegben, ha egy mecsetben lefülelték volna őket, élve nem ússzák meg.

Kedden este, a hiradó után az izraeli 10-es csatornán folytatódik a sorozat, itt pedig igyekszem hűen tudósítani róla… a facebookon…

A következő rész: ITT

MentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

A gyűlölet gyermekei gyilkolnak…

A valódi cél: az összes izraeli legyilkolása!Nehéz napokat él Izrael népe: bárkire, bárhol ráronthat egy késelő ámokfutó.

A terror természetét oly jól ismerő izraeliek új módszereket tanulnak a maguk védelmére: esernyő, szelfibot vagy bármi, amivel ki lehet ütni a kést a gyilkos kézből.

a "semlegesítési alakulat" címere

a “semlegesítési alakulat” címere

A potenciális gyilkosok profilját soha ennyire nem volt könnyű megrajzolni – fiatalok, nagyon fiatalok…

1993. szeptember 13: a washingtoni Fehér Házban Jichák Rabin miniszterelnök és Jasszer Arafat PFSZ-elnök aláírja az oslói egyezmény néven ismert alapvető szerződést, amely 1999. májusára irányozza elő a végső rendezést. A két fél alapjában véve megegyezik egy “területet békéért” elven működő megoldásban. Palesztin önkormányzat létesül Betlehemben, Dzsenínben, Nábluszban, Kalkiliában, Rámalláhban, Tulkarmban, Hebron egy részében és 450 faluban, ugyanakkor engedélyezi, hogy fennmaradjanak a zsidó telepek, amelyeket izraeli katonák védelmeznek.

A kilencvenes évek elején nagyon sok izraeli remélte, hogy ha áldozatok árán is, de lehetséges a béke.

Sivatagi délibáb volt.

Terrorstatisztika: a fekete a terror-események, a piros a halottak számát jelzi.

Terrorstatisztika: a fekete a terror-események, a piros a halottak számát jelzi.

Már 1994-ben megugrott a merényletek száma.

Ez a robbantásos merényletek ideje volt – autóbuszok, kávéházak békés közönsége, bevásárlóközpontok bejáratánál álló tömeg volt a célpont …

A palesztinok nagyon hamar bebizonyították, hogy “területekért terrort” – üzletre gondoltak, nem pedig békére.

Az engedékeny baloldali kormányok (Rabin-Perez, Barak) rendre belebuktak a palesztin terrorhullámba, míg az agyonszidott Natanjahu kormányzásai idején, 1996-99 között, majd 2009-től drasztikusan csökkentek a terrorcselekmények és az áldozatok száma. Meg nem szüntek sosem, de amikor a terror az úgynevezett “telepeseket” érinti, akkor a “humanitárius, izraeli baloldal” hajlamos úgy tekinteni, hogy “ez benne van a pakliban” – miért laknak a “területeken”… a palesztin terrort akkor veszik komolyan, ha Tel-Aviv utcáin folyik a vér, vagy az ő lakóhelyüket fenyegetik a gázai rakéták.

Arról kevés szó esett, hogy az öngyilkos merénylőknél sokkal alattomosabb terror indult meg a Palesztin Autonómia létrejöttével: a palesztin gyerekek szabad gondolkodása elleni terror. A gázai övezetben 2007-ben a Hamasz vette át a hatalmat, és már az óvodásoknál kezdte az agymosást, a masszív gyűlöletkeltést.

Időnként megjelent a sajtóban egy-egy fénykép palesztin nyári táborokról, ahol a gyerekek katonai kiképzést kapnak, bátorsági vizsgákat tesznek, és arra nevelik őket, hogy Palesztináért meghalni a legszebb dolog a világon. Valójában nem vettük elég komolyan azt a mérhetetlen kárt, amit a gyerekek lelkében okoztak a terrorista vezetők.

A kilencvenes évek elején, amikor még sokan hittünk a békében, az egyik építkezésen, amit vezettem, a közös ebéd közepette megkérdeztem az egyik munkást, aki egyébként földrajztanár volt Gázában, hogy mi van a gázai osztály-térképen? Együtt dolgoztunk, együtt viccelődtünk, ettük a humuszt pitával, Tel-Aviv egyik elit negyedében, amikor a gázai tanár csodálkozva nézett rám:

– Hogy-hogy mi van a térképen? Palesztina.

– OK, de miként szerepel a térképen Tel-Aviv, mondjuk?

– Sehogy.

– Izrael nem szerepel a térképen?

– Nem, Izrael nincs, csak Palesztina.

Lelkem mélyén már akkor tudnom kellett volna, hogy nincs remény: ha a gyerekeknek nem a valóságot, hanem egy álomvilágot tanítanak, akkor nincs jövő, nincs együttműködésre esély.

A palesztin szülők egy része kifejezetten büszke mártírhalált halt gyerekére. 2002 júniusában egy független arab közvélemény kutató intézet, a Jeruzsálemi Kommunikációs központ (Jerusalem Media and Communications Center által) készített felmérés szerint a felnőtt palesztin lakosság 68%-a támogatta az öngyilkos bombamerényleteket. Egy 13 éves fiú apja pl. egyenesen így fohászkodott:“Remélem, Isten kiválasztja őt” (mármint arra, hogy mártírhalált haljon). “Nagyon boldog vagyok, büszke a fiamra azért, amit tett. De bevallom, kicsit irigylem is”- áradozott annak a fiúnak az apja, aki 2002 júniusában maga is életét vesztette miközben felrobbantott egy tel-avivi diszkót.

Tehát korábban is előfordult, hogy nagyon fiatal embereket küldtek meghalni, de a jelenség nem volt ennyire kirívó. A késelő kamaszok a két évtizedes agymosás “termékei”. Nem önállóan, reálisan gondolkodó emberi lények, hanem halálra kiképzett robotok.

Az idei terrorhullám fedősztorija az “Al Aksza védelme” – nem mintha bárkitől is meg kellene védeni a mecsetet, de a muszlimok úgy döntöttek, hogy “mekkásítani kell az Al Akszát is, vagyis, ahogy Mahmud Abbas mondta, “zsidók mocskos lába” ne érintse a Templomhegyet. Az a hely, ami az egész emberiségé, bárki által látogatható kellene legyen, ahogy egyébként a Hatnapos Háború óta mindig is volt, csak a muszlimoké – mondják. Vallásháborúvá akarják avatni azt az alantas célt, hogy pénzt akarnak – több segélyt.

A szíriai polgárháború, a menekültek segélyezése egyre nagyobb terhet ró a nemzetközi szervezetekre, a Palesztin Autonómiát segélyező EU-ra – fennáll a veszély, hogy az eddig szokásos milliók megcsappannak. A világ figyelme, több, mint négy év véres polgárháború után Szíriára és az onnan menekülökre irányul, ami aggodalomra ad okot palesztin körökben. Csak a minap tették fel a netre, hogy Abu Mázen fia milyen jól mulat Abu Dhabiban egy szórakozóhelyen, miközben az apja elismerősen szól a “hősökről”, akik késsel támadtak zsidókra, vállalva a lelövetés veszélyét. Bár igaz, hogy jónéhány merénylőt lelőttek, ám éppen azok, akiket példaként hozott fel az izraeliek könyörtelenségére – élnek és izraeli kórházi kezelést kapnak.

Rettenetesen szomorú volt látni azokat a riportokat, amelyeket a napokban izraeli, arabnyelvű újságírók készítettek kelet-jeruzsálemi gyerekekkel. Egyfelöl a mérhetetlen pökhendiség, ahogy a muszlimok felsőbbrendűségét kifejtették, azt, hogy Palesztinát (az egész térképet) meg kell tisztítani zsidóktól, és a maguk szerencsétlen sorsát érzékeltette ahogy a jövő egyetlen lehetőségeként a sahidként való halált látják.

Vannak persze más arab fiatalok, különösen az izraeli arabok körében, akik nagyon jól tudják, hogy mi a különbség a zsidó államban illetve a palesztin autonómiában való élet között. Nem véletlen, hogy az autonómiából, családegyesítés címén igyekeznek betelepülni Izraelbe. Külön kereskedelmi ággá fejlődött az izraeli arab lányok, fiúk összeboronálása az autonómiában élőkkel úgy, hogy az ifjú pár Izraelben telepszik le, természetesen.

Az izraeli arabok többsége azonban hallgat. Kevesen vannak, akik nevükkel, arcukkal vállalják a véleményüket, hogy elegük van a terrorból, mert meggyőződésük, hogy erőszakkal sosem lesz Palesztin Állam. Egyik nevezetes egyéniség, Lucy Aharish televíziós újságírónő azonban nem fél beszélni:

Ha korábban a föld volt az ürügy, amiért harcolni kell, a mostani terrort vallási köntösben próbálják eladni.  Ez persze ugyanaz a hazugság másik formája, hiszen ezen a kis földterületen is bőven meg lehetne élni békességben, ha a palesztinok letennének arról az ábrándról, hogy a zsidótlanítani tudják Izraelt, ahogy Gázában sikerült, a hiszékeny zsidók önkéntes kitelepülésével. Izrael, jobban, mint bármely politikai hatalom ezen a helyen, biztosítja minden vallás szabad gyakorlását, nem kell tőle egyetlen mecsetet sem megvédeni.

Viszont a vallás bevetése a muszlimok részéről megerősíti azt a feltételezést, hogy a földért való harc valójában egy sokkal fontosabb küzdelem leplezésére szolgált. Konkrétan, hogy a civilizációk összecsapásának az izraeli-palesztin konfliktus volt a kisérleti terepe: ha sikerül visszaszorítani az európaiságot a Közel-Keleten, akkor jöhet a következő lépés: Európa meghódítása.

Muszlim nagyhatalmi törekvése éppen úgy van Törökországnak, Iránnak, mint ahogy a vérgőzös Iszlám Államnak. Az előbbi kettő már évtizedek óra hol szövetséges, hol rivális ebben a dologban. Történelmi példaképük van, realitásérzékük kevesebb, de hitük, hogy a dzsihád, a hidzsra, a terror különböző formája, a rakéták és az atom, végülis sikerre viszik vágyaikat – annál nagyobb. Ezeknek a nagyhatalmi törekvéseknek csak eszköze a korrupt, pénzéhes palesztin, politikai vezetés, és egyáltalán nem szempont, hogy hány palesztin gyerek leli halálát a késelős őrületben.

18.10.2015

בפיגוע הירי בתחנה המרכזית בבאר שבע נהרגו אמש שני בני אדם. סמל עומרי לוי, בן 19 משדי חמד נרצח מירי המחבל, שחטף את נשקו של . החייל והמשיך לירות בעוברי אורח בתחנה

המחבל אזרח ישראלי בן 19 תושב היישוב הבדואי חורה

2015.október 18. a koraesti órákban a beer-shevai autóbuszpályaudvaron egy 19 éves bedui, izraeli állampolgár fegyveres merényletet követett el: egy revolverrel megölte Omri Levi őrmestert, így megszerezve fegyverét lövöldözni kezdett a tömegbe. A helyszínen lévő katonák lelőtték, de addigra több embert súlyosan megsebesített. Miután azonosították a terroristát, kiderült, hogy az anyja Gázából települt be, házasság útján.

 

A Zöld Herceg

Moszab Husszán Juszef

Moszab Husszán Juszef

Másfél hete megvettem Moszab Hasszán Juszef könyvét (A Hamasz fia).

A Zöld hercegről (az izraeli belbiztonsági szolgálatnál használt fedőneve) szóló dokumentumfilmet már láttam korábban, ezzel együtt, nem volt könnyű olvasni.

Valahol csodálom és sajnálom egyszerre ezt a most 37 éves embert, aki a saját meggyőződéséért vállalt minden veszélyt.

Egy irracionális világba született, vesztes helyzetbe, mégis, a maga módján győzni tudott – ezért csodálom.

Hívő muszlimnak nevelték, és amikor csalódott abban az ideológiában, talált magának egy másik hitet, mégis meghasadt a szíve az elveszített családjáért – ezért sajnálom, de rettenetesen.

Okos, tehetséges, és nagyon tisztességes ember – megérdemli, hogy boldog legyen – tiszta szívből kívánom neki!

Adott egy fiú, elsőszülött egy muszlim vallási vezető családjában, aki abban az elviselhetetlen ellentmondásban nő fel, hogy az apja, akit szeretetreméltó nagyszerű embernek ismer,  egy gyilkos terrorszervezet vezetője is egyben. 18 éves koráig az arab-izraeli konfliktusnak csak azt az olvasatát ismeri, amit a szülői házban hall: az izraeliek borzalmasak, minden eszközzel küzdeni kell ellenük.

Sorsa szinte elkerülhetetlen – terrorista lesz, ha ettől, éppen nem az ellenség, az izraeleiek meg nem mentik. Igaz, a saját, józan esze is segít annak felismerésében, hogy az igazság nem pont az, amit egész addigi életében annak hitt.

A könyvet az első szótól az utolsóig belengi a muszlim gondolkodás varázslatos világa – mintha az Ezeregy éjszaka mesemondója ragadt volna tollat, hogy az ezredforduló vérgőzős Közel-Keletét bejárja. Másfelől Moszab művelte magát, attól a perctől kezdve, hogy kapcsolatba került az izraeliekkel, fokozatosan képes volt befogadni a nyugati, racionális szemléletet is, de nem véletlen, hogy később beleszeretett a kereszténységbe… Azon az úton, amit bejárt, érzelmi-ideológiai fogódzóként a kereszténység jelentette a kiutat: Allah helyett Jézus a lelki támasz, az öldöklésre buzdító isten helyett a megbocsátó, a türelmes, a befogadó. Ha Moszab nem találkozik a kereszténységgel, alig valószínű, hogy végig tudta volna csinálni azt az évtizedet, amikor a Sin Bét szolgálatában igyekezett fékezni a gyilkolást.

Nekünk, akik az iszlámot csak kívülről ismerjük, az olyan emberek mint Hirsi Ali és Moszab Juszef sorvezetők. Nem azért, mert a maguk módján megtagadták a vallási engedelmességet és feltárták a homályos foltokat, hanem azért is, mert ők nem a Koránt magyarázzák, hanem annak a népességnek a gondolkodási mechanizmusába vezetnek be, amely a Korán bizonyos olvasata szerint cselekszik!

az apa

az apa

Számunkra pedig éppen ez a fontos, hiszen ez az, ami az életünket nagyonis meghatározhatja. Nekünk, akik az iszlámista terrortól, ilyen-olyan mértékben szenvedünk, nem vallás-filozófiai kérdésekben kell elmélyednünk, hanem megérteni azokat, akik ránktámadnak, mert csak így lehet esélyünk hatásosan védekezni ellenük.

Kilenc nap múlva Izrael újra választ vezetőket. Tegnap hatalmas tüntetés volt a Rabin téren, csupa széplelkű baloldali verte a tam-tam dobot, leváltani a “tehetetlen” Natanjahut. Jóérzésű emberek, akik békét akarnak, csak képtelenek felfogni, hogy a hőn áhított békéhez kell egy partner, aki legalább egy kicsit, szintén békében akar élni. Ha elolvassák Moszab könyvét, a naivitás néhány rétegét elhúzhatják a szemük elől.

Nemrég Budapesten néhány iszlám-szakértő bőszen védte a vallást, és szidta a Nyugatot, amely nem tett semmit azért, hogy a dzsihádisták ne ragadják meg a történések irányítását! Moszab könyve az ő vádaikra válasz: a jóérzésű muszlim emberek kell, hogy fellázadjanak idióta vezetőik ellen, akik a halál dicsőitésével pusztulásba kergetik a saját népüket. Ha egy-egy ember képes erre, akkor a józan többség is megteheti!

Szeretett történelemtanárom professzor Harsagor mondta volt, hogy az iszlámista terror az önként vállalt lemaradás bosszúja. Moszab gyönyörűen leírja belülről szemlélve, hogy az Oszmán Birodalom hanyatlásával egyre nehezebb élet elől a muszlimok jelentős tömegei nem az innováció, amely a Nyugat sikerének záloga, hanem a vallási radikalizmus felé fordultak. Ő nem tagadja, hogy a dzsihád a rablás, a rombolás, az öldöklés vezényszava, az iszlám fundamentalizmus csúcsa, miközben majd megszakad a szíve az apjáért, a családjáért, akik jó emberek, mégis ennek az ideológiának a rabjai.

Jasszer Arafat

A Muszlim Testvériséget 1928-ban hozták létre Egyiptomba, éppen a térségben megindult, zsidó innováció ellenhatásaként. Allahnak leborulni és várni a jobb sorsot sokkal könnyebb, mint tenni azért. Az elkeseredettség, az irígység és a magatehetetlenség nagyszerű érzelmi töltet a vallási radikalizmus irányába. 1935-ben már a brit, palesztin gyarmaton is önálló csoportja alakult a Testvériségnek, de a PFSZ (Palesztin Felszabadítési Szervezet) 1964-es megalakulásával  háttérbe szorultak, egészen 1986-ig. Ekkor alakult meg a Hamasz, és rögtön komoly szerepet vállalt az első intifádaként elhíresült terrorsorozatban.

Moszab könyvében mindazt leírja, amit mi izraeliek nagyon is jól tudtunk az elmúlt évtizedek alatt, hogy az újabb és újabb összecsapásokat a palesztin oldal valamelyik terrorista csoportja indította, hogy az izraeliek milyen sokáig elviselték az áldozatokat, és miben különbözik a két fél harcmodora, céljai.

Moszab számára a börtönben tapasztaltak jelentették a fordulópontot, a hatalmas csalódást az övéiben. Látta az igazságtalanságot, a hazugságokat, a kegyetlenkedést, amit a Hamasz-vezetők követtek el saját tagjaikkal szemben. Aztán megismerte Arafat körét, akik hihetetlenül meggazdagodtak a terrorból, a begyűjtött nemzetközi segélyekből, azzal, hogy nem a népük boldogulására fordították, hanem a magánvagyonukat dagasztották, és elemi érdekük a helyzet változatlansága.

“… a Camp David-i csúcstalálkozó 2000 július 25-én ért véget. Barak felajánlotta Arafatnak Ciszjordánia kb 90%-át, az egész Gázai övezetet, valamint Kelet-Jeruzsálemet egy új palesztin állam fővárosaként. Ráadásul még egy új nemzetközi alap létrehozásáról is szó volt, a palesztínoknak a tőlük elvett javak kárpótlására… de Arafatnak még ez sem volt elég. Jasszer Arafat – a mártíromság nemzetközi szimbólumaként – rendkívüli vagyonra tett szert. Esze ágában sem volt lemondani erről a poziciójáról, hogy magára vegye egy működőképes társadalom felépítésének felelősségét.” – irja Moszab, aki apját rendszeresen elkísérte az Arafattal való találkozókra.

Suha Arafat, a Párizsban élő vígözvegy évi 22 millió dollárt kap a PFSZ-től.

Suha Arafat, a Párizsban élő vígözvegy évi 22 millió dollárt kap a PFSZ-től.

“Arafatnak mindig nagyobb haszna származott abból, ha folyt a palesztínok vére.”  Moszab szerint a második intifáda kirobbantásának szimpla anyagi okai voltak, Arafatnak pénz kellett, és az, hogy a nemzetközi média megint rá figyeljen, a segélycsatornák megnyíljanak.

Moszab segítségével arra is fény derült, hogy az al-Aksza Mártírjai terrorbrigád Arafat személyes testőrségének tagjai voltak – a Hamaszt is felülmúló kegyetlenségükről elhíresült banda, akiket Arafaton keresztül az amerikai adófizetők pénzéből tartottak el.

“a nagy palesztin vezetők, akik vágóhídra küldték a gyerekeiket, aztán lőtávolon kívül kerülve, biztonságos távolból figyelhessék a mészárlást. Ez még a vértócsáknál is jobban undorított.” – írja Moszab, majd beszámol arról, hogy a mártírok csaladtagjaival nem foglalkoztak a vezetők, tőlük éhen is halhattak. A második intifáda első két és félévében Szaddam Husszein 35 millió dollárt fizetett a palesztin mártírok családtagjainak, de Szaddam bukásával elapadt ez a pénzcsatorna. 

Gonen a tartótiszt

Gonen a tartótiszt

A fiú, aki az apja, a népének vezetői ellen fordul, mielőtt beleőrülne a lelki konfliktusba, és totálisan magányossá nem válna családja körében, kiutat keres. Az izraeli belbiztonsági szolgálat nehéz helyzetbe kerül: nem csupán egy ragyogó informátorukat veszíthetik el, hanem magáról a szolgálatról is kikerülhetnek hírek, ha valakit “elengednek”. Beszervezni sem könnyű, de elengedni szinte lehetetlen egy ügynököt. Moszab és az izraeli tartótisztje is a szervezettel szembe kerül, de elérik, hogy a fiú új életet kezdhessen. A szabadság oly sokat szidott hazájában: az USA-ban.

Moszab Juszef könyve egy jól tájékozott izraelinek is tartogat újdonságokat, ám nem minket kell meggyőzzőn, hanem a szemlesütősdit jászó Európát és a jelenlegi, békemániás amerikai vezetést: az iszlámista terrort halálosan komolyan kell venni!

Frissítés: Moszab kiállása az ENSZ-ben…

 

SodaStream

Scarlett Johansson mint a SodaStream arca

Scarlett Johansson mint a SodaStream arca

Scarlett Johansson az elmúlt napokban egycsapásra szerzett magának néhány barátot és jó sok ellenséget. Az akció neve: SodaStream.

A SodaStream egy otthoni szódakészítő készülék, a márkát 1903-ban alapították Londonban. A felsőközéposztály kedvelt terméke volt, hírek szerint még a királyi család is használta. A huszas években már különböző ízesítőket is lehetett hozzá kapni, az ötvenes években pedig már Nagy-Britannián kívül is forgalmazták.

Izraelbe 1978-ban érkezett először, de nem tudták megvásárolni a márkanevet , ezért Soda Club néven gyártották, és 1992-ben már exportálták is, ezzel nemzetközi versenytársaikká váltak a brit cégnek. 1998-ban Soda Club megvásárolta a SodaStream márkát, de 2006-ra vészesen csökkent a népszerűsége. Ekkor vette meg a céget Daniel Birnbaum, és a újrafogalmazta a márkát.

Az új jelszó az egészség és a környezetvédelem volt, a márka arcai pedig olyan hírességek, mint Susan Sarandon, Tori Spelling.

“Kevesebb hulladékot termel, mint a dobozos üdítőitalok és műanyag palackos üdítők. A SodaStream környezetbarát, hiszen meggátolja a hagyományos palackos üdítők gyártásakor, csomagolásakor és szállításakor keletkezett szennyeződések többségének kialakulását.”

Izraelben egy népszerű víztisztítót is forgalmaznak.  A cég rohamos ütemben fejlődött, népszerűsége növekedett az egész világon – 42 országba exportálják (Magyarországon is lehet kapni), 2011-ben az éves árbevétele egymilliárd dollár fölött volt már. 2010-2011-ben a NASDAQ-on 370 millió dollár értékben jegyezték.

Az “igaz lelkek” nem bírták elviselni ezt a sikert, és 2013-ban Kanadában megindult a bojkott az izraeli cég termékei ellen. Az ürügy az, hogy a gyár a zöld vonalon túl, Mishor Adumimban van. Az  már nem érdekli a “jólelkeket”, hogy többszáz palesztinnek adnak  munkát, tisztességes megélhetést, amit Mahmud Abbasz kormánya nem tesz meg.  A részvények értéke pár nap alatt  26%-al csökkent, bár az  éves forgalom tovább növekedett 2013-ban is, 28.8%-al.

“Sorry, Coke & Pepsi.”

Scarlett Johansson nem buta nő. Amikor felkérték arra, hogy ő legyen a SodaStream új arca, elment megnézni a gyárat. Nem adja akármihez a nevét. A helyszínen tapasztaltak meggyőzték arról, hogy a gyár a békét szolgálja, sokkal jobban mint bármely fennkölt szólam. A közös munka, a közös siker, a gazdasági együttműködés lehet a béke alapja, és a cég pont ezt teszi. Meggyőződése annyira erős, hogy amikor az Oxfam-nál, ahol jószolgálati nagykövet már 2005 óta, kifogásolták, hogy elvállalta a reklámot, felmondta velük a kapcsolatát. Omar Barghout, a szervezet alapítója kissé pofára esett.

Az Oxfam olyan emberjogi szervezet amely elvileg egyenlő jogokért, a társadalmi igazságosságért, a szegénység ellen küzd, de ebben az esetben nem érdekli, hogy a palesztin munkásoknak a zsidókkal azonos feltételek mellett, rendes megélhetésük van. Egyetlen dolog érdekli őket – az emberi jogok álcája mögött pro-palesztin politikai állásfoglalás, akkor is, ha az a palesztin munkásoknak az érdekeit sérti.

Nos, akkor én a társadalmi igazságosság nevében hétfőn megrendelem a magam SodaStream-jét. Korábban nem gondoltam erre, azt sem hittem, hogy nekem szükségem van rá, bőven elvagyok a csapvízzel is, de mostantól SodaStreammel voksolok a békére!

Folytassa miniszter!

Számomra üdítő élmény, hogy az a politikus, akire januárban szavaztam, keményen dolgozik azon, hogy a meghirdetett pártprogramot a lehető legjobban megvalósítsa. Nincs könnyű dolga, de arra nem is számíthatott. Az ellenzék is teszi a dolgát – kiveséz minden mondatot, felmerülő lehetőséget. Igy van ez jól. Igy működik a demokrácia – Izraelben.

Jáir Lapid számára a pénzügyminiszterség sokszoros kihívás, hiszen nem közgazdász, és a programja sem a szokásos népmételyezős ígérgetés, ráadásul az első feladata az éves költségvetés parlamenti elfogadtatása. Úgy hírlik, hogy az ország legjobb szakembereitől vesz különórákat, és kikéri a legkülönbözőbb nézőpontokat képviselők véleményét, mielőtt dönt.

Yael Anduran 42Nos, az első döntése, mármint az, hogy kit nevez ki a minisztérium szakmai irányítójának, úgy tűnik – telitalálat : Jáel Anduran (יעל אנדורן). Persze, nem mindenki örül, hiszen a szabadversenyes kapitalizmus híve, és nem a szocialista osztogatás pártolója kerül az elismert pozicióba. Ő lesz az első pénzügyminisztériumi vezérigazgatónő Izraelben (a minisztérium szakmai vezetője), ami önmagában is örvendetes, de még meglepőbb, hogy a kinevezését úgy kapta meg, hogy harmadik gyerekével állapotos – a nyolcadik hónapban! Úgy tűnik, hogy sem ő, sem a miniszter nem látta akadálynak, hogy a következő hónapokban egy szoptató mama irányítja az egyik legkeményebb minisztérium szakmai munkáját, éppen az új költségvetés előkészítésének szakaszában.

Továbbra is a középosztály markáns támogatása jellemzi Lapid  költségvetési refomtörekvéseit, mert meggyőződése, hogy csak akkor lehet javítani a szociálisan rászorulók helyzetén is, ha a széles, adófizető réteg képes lesz a magasabb szociális kiadásokat megfinanszírozni az adóiból. Az államilag mérsékelten moderált szabadpiaci verseny biztosítja a lehető legjobban az ember feltörekvési vágyából táplálkozó aktivizmust – ettől fejlődik egy ország, nem a rezsicsökkentéstől!

Miközben biztatóan alakulnak a dolgok Izraelben, Magyarországon is megindult valami, csak még alig figyelnek rá: Bokros Lajos ugyanazokat a konzervativ-liberális gazdaságpolitikai és társadalmi nézeteket hangoztatja, amivel Lapid pártja a második legnagyobb lett a választásokon. Bokros következetes, jó szakember, nagyon kellene mögé egy jó csapat, sok őszinte, a változásért tenni is hajlandó emberrel, akik nem hisznek már a populista demagógiának, bárhonnan is jön, és nem restek gondolkodni, tanulni, szembenézni a magyar valósággal.

Az első csalódás

Tartottam attól, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik… Talán ezért sem voltam képes soha, egyetlen párthoz sem csatlakozni. Képtelen lennék elfogadni olyan pártprogramot, amivel egyetérteni nem tudok.

Jó egy hónapja Kibuc Sfaimban személyesen is váltottam néhány szót Yair Lapiddal, éppen a lakásproblémával kapcsolatban. Említettem a múlt század huszas-harmincas éveiben működő magyar példát, amit bizonyos, “akklimatizált változatban” lehetne Izraelben is alkalmazni. Nos, az alapötletet, vagyis azt, hogy a nyugdíjalapok bérlakásépítésbe fektessék a pénzük egy részét, megtalálhatjuk a Lapid-féle “lakhatási forradalom” (מהפיכת הדיור) programban, de mindez egy szocialista attitűddel nyakon öntve, amitől értelmét veszti.

A csalódás oka nem elsősorban az, hogy a program nem elég jó, hiszen ez még gyakorlott politikusoknál is előfordul. Ráadásul, bármilyen bombasztikus média-kampánnyal is vezették fel, a választások még messze vannak, bőven van arra alkalom, hogy kijavítsák, tökéletesítsék ezt a programot. A csalódást az jelentette, hogy az a politikus, aki eddig a konzervatív, liberál-kapitalista szellemiség jegyében nyilatkozott, most egy a szocialista diktatúrákra jellemző, “hipp-hopp” megoldom tervvel állt elő.

Elolvastam amit az újságok írtak, megnéztem a program-bemutató videót, majd elolvastam a politikus honlapján lévő részletes programot. Bíztam benne, hogy legalább a részletes program jobb lesz…

De tegyük fel, hogy a szakértői csapat, akik tagjainak neve nem szerepel a tervezet alatt, ezt csupán vitairatnak szánták, és itt a lehetőség, hogy ízekre szedjük annak érdekében, hogy egy megvalósítható, valóban kitűnő program váljék belőle.

Kezdjük azzal, hogy egy lakáspiaci korrekciót “lakhatási forradalomnak” nevezni kissé megalomán megfogalmazás, bár az kétségtelen, hogy a program ebben a formájában a forradalmakra jellemző “balagant” (rumlit) képes produkálni az ingatlan-piacon, anélkül, hogy megoldaná a tényleges problémát. Mélyreható, szerkezeti változásokat ugyanis, csak megfontolt, apró lépésekkel lehet elérni, amit általában reformokként szokás illetni.

Az a felvetés, hogy 10 év alatt a nyugdíjalapok befektetéseként 150 ezer bérlakást kell építeni 10 nagyvárosban, az állami tulajdonú telkeken, úgy, hogy egy tömbben legalább 300 lakás legyen a kezelés megkönnyítése érdekében, és ezeket a lakásokat hosszú távra, fix, a piaci ár 65%-ban meghatározott áron bérelhetik az arra jogosultak – egy államszocialista programra hajaz, durva beleavatkozás a meglévő lakáspiaci viszonyokba, éppen ezért több kárt okoz, mint hasznot.

Abban igaza van Yair Lapidnak, hogy az izraeli lakásárak a jövedelmekhez képest magasak. Ezt az utóbbi években erősen megnövekedett kereslet pörgette fel, mert Izraelben nem csak a helyi, dinamikusan növekvő számú lakosság, hanem egyre több külföldi befektető is akar vásárolni. Ráadásul, az évente, kb. 30 ezernyi lakás közül, amely épül, egyre több a nagy méretű, drága lakás, és egyre kevesebb 3 szobás, amelyet fiatal emberek első lakásaként jellemezhetünk Izraelben. Tehát, nem csak arról van szó, hogy nincs elég bérlakás, hanem arról is, hogy a kislakások aránya az elmúlt tíz évben drasztikusan csökkent, így első lakásként megközelíthetetlen áru lakások vannak a piacon. Ezért főként a városrendezési tervek felelősek, amelyek a hetvenes évektől egyre inkább úgy alakították a mutatókat (egy telekre meghatározott lakásszám és beépíthető négyzetméter adja ki a lakásméretet), hogy a kis lakások építése drasztikusan csökkent (ma kb. 3%).

Ezzel párhuzamosan, a belvárosokban megnőtt  az igény a kislakásokra, amit hajmeresztő műszaki trükkökkel (lakásdarabolások) igyekeztek kielégíteni a bérbeadók.  Amikor a lakáspiac efféle torzulása már nyilvánvaló, akkor az illetékes hatóságoknak kötelessége olyan eszközöket bevetni, amelyek újra egyensúlyt teremtenek, de a helyzet semmiképp nem indokolja, hogy a piaci törvényektől független megoldásokat találjunk.

Valóban igaz, hogy Izraelben a földterületek nagy része állami tulajdonban van, amelyet eddig általában 50, vagy 90 évre adtak bérbe, bizonyos összegért. Elindult egy privatizációs folyamat is, de a nagyvárosok belső területein még ma is, az épületek java bérelt telken áll. Az épület magántulajdon, a telek az államé, a lakástulajdonos bérleti díjat fizet a Minhal-nak (מינהל מקרקעי ישראל). Ezeket, ha egyáltalán vannak ilyen üres telkek a belvárosokban, ingyen odaadni nagy tömegű bérlakásépítésre azt jelenti, hogy közvagyont osztogatnak! Bár az állam ebben a lakásépítésben nem költségvetési összeggel vesz részt, “csak” az elmaradt jövedelemmel, ami a legértékesebb, belvárosi területekért megilletné.

Addig tehát rendben van, hogy a nyugdíjalapok befektetéseként legyen több, kis méretű bérlakás, lehetőleg a nagyvárosok belső városrészeiben, de azok illeszkedjenek a piaci viszonyokhoz, és a lakbérek csökkenése a kínálatbővülés eredménye legyen, ne pedig direktíva!

Kapitalista viszonyok között olyan “állat” nincs, hogy jó minőségű, korszerű lakásokat épít valaki, és azt nem az értékének megfelelően, hanem annál sokkal olcsóbban adja ki. Miért is tenné? Azért, mert az állam ráparancsolt? Vagy mert ingyen kapta az állami telket? Milyen társadalmi igazságosság mellett elfogadható, hogy bármely társadalmi csoport az adófizetők pénzéből ajándékokat kapjon? Mert hiába értünk egyet azzal, hogy a dolgozó középosztály ma hátrányos helyzetben van más csoportokkal szemben, az igazságtalanságot egy másik igazságtalansággal nem szabad korrigálni, hanem a dolgokat a helyükre kell tenni.

Ha sikerül elérni, hogy a nyugdíjalapok befektetéseként növekszik a bérlakás-kínálat, az önmagában, szépen, fokozatosan csökkenti az árakat, illetve, ha a piacra kerülő lakások minősége jó, akkor a többi bérlakás minősége is ehhez a mércéhez fog igazodni, tehát az árcsökkenés és minőségi javulás párhuzamosan megy végbe. Ha pedig a bérlakás-piac bővülése lehetőséget ad arra, hogy a fiatalok ne kényszerüljenek rögtön saját, nagy lakást vásárolni, akkor a kereslet mérséklődése szintén fokozatosan csökkenti az árakat, de messze el kell kerülni azt, hogy egy hirtelen árzuhanás következzen be.

Ha hirtelen, 35%-os értékvesztést okozna bármely “lakhatási forradalom”, akkor több tízezer család elveszítené mobilitását, hiszen a lakás, amit pár éve vásárolt, nagy összegű kölcsönnel, már kevesebbet ér, mint a kifizetendő kölcsön, vagyis eladhatatlan. Bár alig hiszem, hogy bármely program “ráolvasással” el tudna érni 35%-os árcsökkenést, de az kétségtelen, hogy a piacra zúdított nagy tömegű, olcsó lakás okozhat drasztikus árcsökkenést, aminek a kárát éppen a magas lakáskölcsönökkel rendelkező középosztály látná.

Van egy másik probléma is, mégpedig az, hogy a megcélzott társadalmi réteg életformája a belvárosokhoz köti. Ezeken a területeken üres telkeket alig, ám lepusztult negyedeket annál inkább találhatunk. Spontán folyamatként elindult az olyan városrészek, mint Tel-Avivban a Florentin, Neve Tzedek, Sabazi “elfoglalása”. De attól, hogy kreativ, fiatal emberek beköltöztek a lepusztult házakba és egy kicsit kipofozták őket, alapvetően nem változott meg a helyzet, illetve csak a városrehabilitáció nagyon lassú folyamatáról beszélhetünk, hiszen a háztulajdonosoknak nincs igazán befektethető tőkéjük a gyökeres változáshoz. Ellenben, ha a nyugdíjalapok és a városháza közös programot dolgoz ki, mondjuk egy olyan, ma reménytelennek látszó negyed, mint Neve Sáánán megújítására, akkor a várostörténetileg, városszerkezetileg értékes területet szisztematikusan vissza lehet foglalni a beszivárgóktól. A városháza aktiv közreműködésével az emigrációs hivatal által “megszabadított” házak tulajdonosaitól a nyugdíjalapok megveszik az épületeket, egy koncepcionális felújítási (ráépítési) terv keretében kialakítják a korszerű kislakásokat, majd bérbe adják.

A rendszeres karbantartáshoz nem kell 300 lakást egy tömbben kialakítani, a hatékonyság nem keretszámok kérdése, hanem az érdekeltségi rendszer függvénye. Ha a nyugdíjalapoknak átlátható módon el kell számolniuk a rájuk bízott pénzzel, akkor minőségi építéssel és rendszeres karbantartással tudják optimalizálni a hasznot. Ez a konstrukció, idővel nyertessé teszi nem csupán a fiatalokat, akik elérhető áru, jó minőségű bérlakásokban lakhatnak, és nem csupán a nyugdíjalapokat, akik tisztes haszonról számolhatnak be a befizetőiknek, hanem a várost is, amely egy ilyen projekthez  segítséget nyújt, hiszen azok a negyedek, amelyek addig csak gondot okoztak, új élettel telítődnek.

 

Ködösítés miatt homályosan…

Az elmúlt napokban sokan, aggódva kérdezték, hogy mi van most Izraelben? Nem csodálkozom, mert ha belebotlok egy magyar sajtóanyagba a térségről – ha lehet nem olvasok ilyeneket, mert a héber híreket hallgatom a neten -, csak dühöngeni tudok… Nemcsak arról van szó, hogy sokszor marhaságokat írnak, hanem a szóhasználattal még a tényekből is képesek álhíreket gyártani.

Ma például Thöringer Barbara Indexes sajtómunkás tollából: “Meghalt egy nyolc hónapos palesztin csecsemő is, mert könnygázt lélegzett be. Egyelőre nem lehet tudni, hogyan került ennyire közel az összecsapásokhoz.”
Hát persze, ha nem akarják, akkor nem tudják… nos, akkor elmondom…

Már a cikk címe is egyfajta tévhít-terjesztés: “Nyolc hónapos csecsemő is van az 58 gázai áldozat között” A kiemelés tőlem, mert amikor egy ilyen címet ír le valaki, a közel-keleti helyzet beható ismerete nélkül, akkor abból a téves feltételezésből indul ki, hogy az, aki lövéseket ad le, az gyilkos, akit pedig eltalál a lövés, az áldozat, mégpedig a gyilkos áldozata… Nos, a Közel-Keleten ez az egyszerű képlet sem így néz ki…

A Hamasz terrorista védőmellénye civilekből…

A Palesztin Autonómia Gáza-Izrael-i határán a Hamasz terrorszervezet által szervezett tömeg Peszach (zsidó húsvét) óta, vagyis több, mint hat hete igyekszik áttörni a kerítést.

A mozgósítás jelszava: Micád sivát a milionim (מצעד שיבת המיליונים)vagyis magyarul: Millió visszatérők menetelése… utalva arra, hogy az 1948-as Felszabadítási Háború során elmenekültek utódai, akik a világon egyedülálló módon öröklik a menekült státuszt, most visszatérnek, vagyis elfoglalják Izraelt!

Nem békés tüntetésről van szó, mint ahogy a világsajtóban hazug módon tálalták, hanem a Hamasz által előszeretettel használt módszerről: civilek háta mögött, nők és gyerekek közé keveredve támadnak. Néhány képzett terrorista, fegyverrel, molotov koktéllal, robbanóanyagokkal felszerelve maga köré, élő pajzsként gyerekeket, nőket állít és elindulnak a kerítés felé…

Mit tehet az izraeli katona? Virágot osszon? Símogassa meg a gyerekek fejét, hogy közben megkéseljék, lelőjjék, foglyul ejtsék? Mert a Hamasz terroristáinak pontosan ez a céljuk: essen csapdába a katona, vagy ha lőni merészel, akkor lehetőleg minél több civilt találjon el, mert az mutatós a médiában!

Az emberélet nem fontos: 3000 sekelt fizetnek érte, ha valaki a cionistákkal való packázásban meghal. Nem nagy pénz, de ott, ahol a Hamasz korrupt vezetői a nemzetközi segélyek nagy részét ellopják vagy fegyverekre, terroralagutak építésére fordítják, a nép, az istenadta nép valóban pocsék helyzetben van. Az infrastukturális ellátást még mindig Izraeltől kapják, 1993 óta (oslói egyezmény), még alapszinten sem tudnak magukról gondoskodni. Az Izraeltől kapott áramért, vízért rendszeresen nem fizetnek, de ha nincs áram, azért is Izraelt hibáztatják…

az 58-ból néhány “ártatlan civil” – ezeregy éjszaka meséi…

A hír megjelenése óta kiderült, hogy egy halott csecsemőt vittek ki a határhoz, hogy megkapják a halottakért járó 3000 sekelt… A helyesbítés sosem erénye az egyszerű képletet tálaló médiának…

Az izraeli hadsereg mesterlövészekkel igyekszik kilőni a terroristákat a civil tömeg között… több, mint hat hete!

Igyekszik megakadályozni, hogy megrongálják a kerítést, hogy az ellenség átjusson izraeli területekre, mert nekik ez a feladatuk: az ország civil lakosságának védelme!

Az ellenség viszont cinikusan használja a saját népét arra, hogy ha már Izraelt elfoglalni nem tudják, legalább a nemzetközi politikai porondon, a slampos, álszent sajtó-seggnyalók segítségével a sárba tiporják! Tehát az 58 áldozat, éppenséggel lehet áldozat – a Hamasz gyilkos vezetésének az áldozata, de semmiképp nem az Izraeli Véderő katonáinak az áldozata!

Mert egyetlen ország van a világon, amelynek nincs joga a saját polgárait megvédeni az ellenség támadásától – anélkül, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa ne hozna egy elítélő határozatot! És még mondják, hogy ez nem színtiszta zsidógyűlölet!

“A hétfői összecsapások az Egyesült Államok nagykövetségének  Jeruzsálembe költöztetése miatt történtek…” – ez is hazugság, hiszen az elmúlt hat hétben változó létszámmal sikerült hőzöngő tömeget toborozni – hiába égették az autógumikat, a füst sem segített megbontani a kerítést, vagy akár közelebb jutni az izraeli katonákhoz.

Az izraeliek oltják az égő termést…

A sárkányrepülőkre szerelt molotov-koktélokkal felperzseltek aratás előtti buzatáblákat, erdőt, de a zsidókat nem törték meg, ezért most már a pénzjutalom az egyetlen “vonzóerő” – részvételi díjat fizet a Hamasz, ha valaki megsérül – pénzt kap, ha meghal, a családja kapja a 3000 sekelt.

A sajtófotósok készítik a drámai felvételeket, a kavargó fekete füstről, a káoszról, a sebesültekről. Néha felkerül a netre egy-egy kellemetlen jelenet, ahogy egy srác két mankóval közelít a kerítéshez, majd amikor a füle mellett hasít a lövedék, felkapja a mankóit és futva elmenekül…

Hogy került a csecsemő a légutakat próbára tevő fekete füstfelhőbe? Mi keresnivalójuk van a gyerekeknek a “tüntetésen”, ahol lőnek, köveket és molotov koktélokat dobálnak? Európai ésszel fel nem fogható az, amit a gyerekekkel művelnek Gázában a saját szüleik!

Ezen közben tegnap Jeruzsálemben és Tel-Avivban is ünnepeltek – egyik helyen az USA követséget, másik helyen az Euroviziót megnyerő izraeli énekesnőt.

Nem ejtettek krokodilkönnyeket a gázai áldozatokért, normális ember nem sajnálja az ellenségét, aki az életére tör… Akik akár saját, akár politikai vezetőik ostobasága miatt haltak meg, de semmiképp nem azért, mert az izraeli katona gyilkolni akart!

Az izraeli katona egyetlen feladata, de az a kötelessége is, hogy az ország lakosságát, az oda érkező turistákat maximálisan megvédje az ellenség ármánykodásával szemben. Mindegy, hogy iráni rakétákról, vagy gázai, égő palackokról van szó. Ha kell működésbe lép a vaskupola rendszer, és nem engedi Izrael légterébe az ellenséges rakétákat, ha kell a megvadult tömeget kényszeríti meghátrálásra.

Izrael megtanult hatékonyan fellépni és biztosítani a békés életet a polgárai és a jószándékú, országba látogatók számára. Ámen.

A mellékelt karikatúrák és képek eredete: 1, 2, 3, 4, 5,

Egyébként, aki meg akarja ismerni az arab terroristák indítékait, módszereit, annak érdemes elolvasni ezt is. 

Nem ártana, ha a világ kinyitná a szemét, hogy a valóságot lássa, nem pedig egy samatikus, jó-rossz ködképet, ahol a szerencsétlen, hülye mindig áldozat, a sikeres, ügyes, harcolni is hajlandó az agresszor… a világ nem ilyen…

2018.05.16. – A Hamasz egyik vezetője szerint az “áldozatok” közül 50 az ő szervezetükhöz tartozott.

2018.05.17. – Az EU tagállamok újabb segélyeket szavaztak meg a Hamasz vezette Gázának – humanitárius segély, ami nagy része megint a vezetők zsebébe vándorol… Legalább annyi eszük lehetne az EU tagállamoknak (1993 óta kérte ezt Izrael), hogy a gázai infrastruktúrába (vízművek, elektromos művek, stb.) és munkahelyek teremtésébe fektessenek pénzt, de a terrorvezetők zsebébe tuszkolják az európai adófizetők pénzét…

Érdemes elolvasni Gadó János cikkét a sajtó és a terror együttműködéséről. 

 

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

A csendes dzsihád_4.rész

USA

Zvi Yehezkeli a sorozat negyedik részében az USA-ba megy.

A politikai iszlám fontos célpontja volt ez a kontinens. Bár az USA népességnek csak 2%-a muszlim, a növekedés a legmagasabb a muszlimok körében.

A washingtoni Dar Al-Hijrah mecset imámja volt Anwar al-Awlaki – amerikai-jemeni állampolgár, aki amerikai egyetemeken tanult, de már fiatalon az Al Kaida szószólójává vált.

Nála imádkozott a szeptember 11-i repülőgépes támadás elkövetői közül kettő. 2002-ben kénytelen volt elhagyni az USA-t, két évet töltött Nagy Británniában, majd Jemenbe menekült. Tíz évvel az Al Kaida merénylet után Jemenben sikerült ártalmatlanítani.

Utóda, Shaker Elsayed imám, a Muszlim Testvérek ideológiáját kevésbé vehemens formában adja át. A pénteki imára összegyűlt emberek nem férnek be a mecsetbe, ezért a közeli, keresztény templomban terítenek le szőnyeget.

Dar Al-Hijrah mecset Washington

.

.

.

.

A mecset előtti térségben beszélgetve az amerikai muszlimok elismerik, hogy Amerikában nagyobb szabadság van, mint az arab országokban, az imám is a szeretetről és a békéről beszél nyilvánosan, de a személyes találkozásukkor, négyszemközt a Hamaszra adja áldását – a kettős beszéd kicsiben…

Shaker Elsayed, aki maga is Egyiptomból származik, ahol a nők körülmetélése elfogadott, arra biztatja híveit, hogy a lányaikat csonkítsák meg (a csikló kimetszése), hogy szexuálisan kevésbé legyenek aktívak.

Dearborn, Michigan

Az arab betelepülők amerikai fővárosa. Az alig 100 ezres lakosú város 43%-a arab. A főutcán olyan érzése van az embernek, mintha nem hagyta volna el a Közel-Keletet. Itt remekül megél az is, aki egy szót nem beszél angolul. Számos iroda foglalkozik a bevándorlók iratainak elintézésével, fordítással.

Dearbornban az amerikai jobboldal már most veszélyt érez, ezért nem ritkák az összetűzések az arabokkal.

A rendőrség igyekszik ezeket az ellentéteket lerendezni. Chief Ron Hadad libanoni bevándorlók harmadik nemzedéke, aki minden igyekezetével szeretné elérni a békés amerikanizálódást. Megmutatja Zvinek azt a várost, amit ő szeretne látni, azonban már az első szinhelyen, ahol gyerekekkel találkoznak, kiderül, hogy az új bevándorlók gyerekei nem beszélnek angolul. Chief Hadad az USA-ban született, ő a bevándorlóknak azt a nemzedékét ismeri közelről, akik dolgozni jöttek a szabad országba, akik nem elkülönülni, hanem beleilleszkedni akartak az amerikai társadalomba.

Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek növekvő része sem tud angolul – Abed már 7 éve van az USA-ban de még nem beszél angolul, hiszen az arabbal remekül elvan.

A következő helyszín egy mészárszék, amit a jelenlegi tulajdonos nagyapja alapított 1947-ben, libanoni menekültként. Ők nagyon remélik, hogy amerikai muszlimként élhetik nyugodtan az életület, mindenfajta radikalizálódástól távol.

Chief Hadad nemzedékének a szemében a saria nem kerülhet az amerikai törvények fölé, büszkén mutatja a disznóhúst feldolgozó üzemet az út mentén. Az utolsó álomás egy jemeni pékség. A tulaj itt is már Amerikában született és a békés egymásmellettélés híve. Persze a pékség a halal szabályai szerint működik, hiszen erre van igény. Ja, hogy a homoszexuálisokat Jemenben az épület tetejéről dobják le, az rendben van… az iszlám szerint egy férfi csak nővel élhet együtt…

A rendőrfőnök nem foglalkozik azzal, hogy a mecsetekben mit mondanak az imámok, amíg az utca csendes, minden rendben van.

Tampa, Florida

A Muszlim Testvérek hivatalos ideológiai központja Amerikában, amely terjeszti a dawah-t és igyekszik a valláshoz közelhozni a muszlimokat és más vallásúakat betéríteni.

Hassan Shibly, foglalkozására nézve ügyvéd vezeti a floridai Cair-t, annak a jogi és média-ügyeit is maga intézi. Személyében a szabad, vallásos muszlim alakját igyekszik megszemélyesíteni, de arra a kérdésre, hogy támogatja-e a terrort, csak annyit válaszol: nem az Önök ügye!

Zvi, mint palesztin újságíró kér interjút tőle, mert nyugati, vagy izraeli újságíróknak egyáltalán nem nyilatkozik.

Mint Franciaországban, itt is az iszlám központ egy olyan külvárosban van, ahol a lakosság nagy része szegény, Floridában fekete.

Shibly alaposan kifaggatja Zvit, hogy mit csinál, honnan való, milyen műsornak készíti az interjút. Bár nagyon kedves, de gyanakvó. Mindvégig azt állítja, hogy a Cair a muszlimok emberi jogaiért küzd, nem a dawah a céljuk. Dollármilliókat költenek a megtévesztő propagandára, washingtoni lobbisták működésére. Populista szólamokkal eteti az újságírót, az emberi jogok védelméről, azonban a Holy Land Foundation ügy tárgyalása során kiderült, hogy Cair is aktív támogatója a Hamasz terrorszervezetnek.

Miközben Shibly mindvégig a kettős beszéd kiváló mestereként ad interjút, példáaul azt állítja, hogy az amerikai alkotmány és a saria előírásai nincsenek ellentmondásban egymással, arra a kérdésre, hogy mi lesz itt húsz év múlva, reményét fejezi ki, hogy az országban elterjed az iszlám, a ma még nem muszlimok örömére is.

Miami

Zvi az első néger taxisban már találkozott azzal, aki a börtönben tért át iszlám hitre. Keresztényként élt, amíg összetűzésbe nem került a törvénnyel és börtönbe nem zárták. A Muszlim Testvérek masszívan betérítik az ilyen embereket, mert megértő közösség képzetét adják. A kiábrádult, szegény négerek tömegesen térnek az iszlám kebelére.

Jesse Morton, 38, arab nevén ismert Younus Abdullah Muhammad, aki kereszténynek született de húsz éves korában áttért az iszlámra és az Al Kaida toborzója lett Amerikában. Tizenegy évre ítélték, de a börtönben megváltoztatta nézeteit és a radikális iszlám kutatója lett, maga pedig mérséklődött. A problémát nem az iszlám vallásban látja, hanem abban, hogy a betérítettek azonnal a radikális iszlámmal találkoznak, és valójában a terroristák eszközévé válhatnak bármely pillanatban.

A negyik részt itt lehet megnézni eredetiben.

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

A csendes dzsihád_2.rész

Zvi ebben az adásban a média és a valóság viszonyát vizsgálja.

Találkozik Jean Paul Ney újságíróval, aki kénytelen volt elmenekülni hazájából, miután megírta könyvét (Le livre noir du terrorisme).

Éveken át dolgozott az egész Közel-Keleten, majd amikor visszatért Franciországba összeállt a kép: megértette, hogy mi folyik a hazájában, a francia hatóságok orra alatt, zavartalanul.

Ahogy Zvi, Jean-Paul is mélyebbnek tartja a problémát, mint ahogy az a nyugati sajtóban megjelenik.

Miközben a repülőtérről befelé a városba hajtanak egy kocsi követi őket… a háborús övezeteket megjárt újságíró, Jean-Paul arcán önkéntelenül is megjelenik a félelem… Franciországban több, mint ötven újságírót fenyegetett meg a Muszlim Testvérekhez tartozó katonai szervezet, miután azok a csendes dzsihádról írtak – többen száműzetésbe kényszerültek.

Thibault de Montbrial ügyvéd, aki nyiltan fellép Franciaország iszlamizációjával, a média hallgatásával szemben, fegyveres testőrrel közlekedik nap, mint nap a városban. Felvállalta ezt a szerepet, mert tisztában van azzal, hogy csak nagyon kevesen hajlandók a médiában fellépni a politikai iszlámmal szemben.

Jean-Paul Ney-el Zvi elautózik az egyik párizsi külvárosba, ahol nem elég, hogy arabos a kinézetük, kamerát nyiltan nem használhatnak. Ebbe a körzetbe a rendőrség nem lép be, fényképezni nem lehet, mindent rejtett kamerával vesznek fel.

Samy Debah a CCIF megalapítója, aki bevitte a szóbeszédbe az iszlamofóbia kifejezést, vagyis, minden az iszlámistákat bíráló megjegyzés fóbia, ma már aktív politikai szerepet vállal. Facebook oldalán egyébként, visszaigazolja Zvi Yehezkeli látogatását nála – persze, a maga szemszögéből tálalva… a rejtett kamerás felvétel azonban mindent elárul: a CCIF legnagyobb finanszírozója Katar.

Katar folyamatosan támogatja a Muszlim Testvérek szervezeteit, terrorszervezeteket, mint a Hamasz, és Franciországon, a CBSP-n keresztül juttat pénzt a gázai öngyikos merénylők családjának, elismerésként. Bár az USA-ban egyértelműen terror-támogató szervezetként be van tiltva a CBSP, Párizsban minden arab üzletben ott van az adománygyűjtő persely. A rászorultak támogatásának álcája mögött a Hamasz terrorszervezet pénzügyi bázisa működik.

A Muszlim Testvérek szisztematikusan építik ki ideológiai bázisukat a francia börtönökben. Hivatalosan tilos megemlíteni, hogy a börtönökben milyen arányban vannak muszlim bűnözők, de Zvinek sikerült egy sok évet a börtönben töltött franciát válaszra bírni: 80-90%-a bebörtönzötteknek muszlim. (A számukra biztosított halal – rituálisan tiszta – étel mennyiségéből lehet erre következtetni.) Ez lehetőséget ad a Muszlim Testvéreknek arra, hogy az oda küldött imám “megdolgozza” a kevébé fogékonyakat is az iszlám üdvözítő voltáról. Havonta vannak börtönlázadások, amelyek megfékezésére az iszlám szervezet készséggel nyújt segítséget – a nyugalom érdekében tehát, a francia hatóságok még segítenek is a csendes dzsihád hirdetésében. A börtönben megtanítják nekik, hogy az egyetlen törvény a Saria. A szabadulók egy része az ideológia terjesztését vállalja, mások a terrort, az erőszakot. Párizs külvárosainak egyre nagyobb részében a közterületek is arab utcává válnak.

A Champs-Élysées-től tíz percnyi autóútra olyan városrészben sétál Yehezkeli, ahol a kávéházakban, de még az utcán is alig vannak nők. Alexandre Devecchio a Le Figaro újságírója, aki a francia fiatal nemzedék identitásproblémáival foglalkozik, sok időt tölt a külvárosokban. A kávéházakba, ahová betérnek, még lehet alkoholt is kapni, de nőknek már tilos belépni.

A felvételek ideje tavaly december, karácsony előtt, amit ezekben a párizsi külvárosokban egyáltalán nem lehet érzékelni – az iszlám nem fogadja el az együttélést más kultúrákkal. Nincsenek karácsonyi díszek, csak egy mikulás-jelmezes humanista franciát talál Zvi, akit megajándékoz egy Korán-kötettel. Ez a francia jelképezi azt a naiv, francia, szekuláris társadalmat, amely még mindig nem látja a veszélyt az iszlám terjeszkedésben. A hetven évnyi béke Európában elfeledtette a most élő nemzedékekkel, hogy a fegyveres harcot az ideológiai térnyerés előzi meg.

HALAL

Húsz évvel ezelőtt nagyon ritkán lehetett látni Párizsban a rituálisan elfogadott élelmiszer megjelölését, a halalt. Ma lépten-nyomon hirdetik. Ez nem technikai kérdés csupán, hanem jól mutatja a francia társadalmon belül a muszlim népesség elkülönülését.

“A minőségellenörzést végző szervezetek mind valamilyen kapcsolatban vannak a Muszlim Testvérekkel” – nyilatkozta Dr. Dina Lisnanski, iszlám szakértő, a Bar Ilan egyetem professzora. ” Ez a monopólium számtalan lehetőséget kínál gazdaságilag is. A terrort támogató pénzek szorosan kapcsolódnak a halal élelmiszerek forgalmához”.

Lisnanski egy másik tv-műsorban egyébként, a muszlim hitre tért jobboldali, nyugati politikusokról is beszélt, szintén a csendes iszlamizáció részeként.

Hogy mennyire megtervezett a nyugati világ iszlamizálása, azt a Párizstól 300 kilométerre délre, egy csendes faluban, Château-Chinon-ban lévő felsőfokú intézetben tett látogatás érzékelteti leginkább.

Az iskola francia és arab neve között nincs semmi összefüggés: arabul egyértelműen az iszlámtanítás európai központja szerepel – a kettős beszéd szokásos fordulata.

Az iskolát a múlt század kilencvenes éveiben Yusuf al-Qaradawi alapította. Itt tanulnak a muszlim Európa jövendő vezetői.

A hét év alatt tökéletesen meg kell tanulniuk arabul – a hallgatók jelentős része ugyanis egyáltalán nem arab: svájciak, hollandok, belgák, németek eredendően, akik iszlám hitre tértek, illetve olyanok, akiknek a szülei vagy nagyszülei valamelyik muszlim országból érkeztek. Ezért először megtanítják őket arabul, aztán a Koránt és a Sariát tanulmányozzák. Öt év után specializálódnak a különböző szakterületekre: imám, bíró, hogy aztán visszatérve Európa különböző településeire, szervezzék a muszlim közösségeket.

Amíg az iszlámista terror nem áztatja vérbe Párizs belvárosát, nem sokat törődnek azzal a folyamattal, ami a külvárosokban végbemegy.

Csakhogy a terror és a csendes dzsihád egy ponton, óhatatlanul találkozik és az polgárháborúhoz vezet – az lesz az igazság pillanata.

A sorozat az izraeli 10-es csatornán folytatódik…

Az előző részről ITT lehet magyarul olvasni…

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Hová, hová Palesztina?

Jeruzsálembe mentünk néhány barátommal. Három nap, sok látnivaló – szoros programot terveztem, amiben, természetesen, az Óváros is szerepelt.

Az útvonalakat a Google Maps segítségével rendeztem sorba. Amikor kinyomtattam, piros figyelmeztető szöveg bukkant fel a térkép alatt: “Ez az útvonal országhatárokon halad keresztül.”

Nos, egyelőre, és remélem, hogy még nagyon sokáig, azt a határt, amit a Google számon tart, nekem és másoknak sem jelent akadályt átlépni – amíg Jeruzsálem izraeli fennhatóság alatt áll.

A jeruzsálemi kirándulás utáni időkben két írás és a napi történések adták az inspirációt, hogy elgondolkodjak azon, mi változott az elmúlt évtizedekben, hová tart egy népcsoport, amely magát palesztinoknak nevezi.

Száz év kihagyott lehetősége

Az egyik izraeli napilapban jelent meg tavaly novemberben Ron Prosor diplomata tollából, a címe: “Száz év kihagyott lehetősége”, abból az alkalomból, hogy Mahmud Abbasz a PFSZ vezetője, a Palesztin Autonómia elnöke felszólította a brit kormányt a Balfour nyilatkozat visszavonására.

Prosor arra az ellentétpárra alapozza cikkét, miszerint a nyilatkozat óta eltelt 100 év alatt a zsidók minden nehézséget leküzve egy virágzó országot teremtettek, míg a magukat palesztínoknak nevező arabok minden, számukra kedvező lehetőséget kihagytak, minden adott alkalommal rossz döntéseket hoztak.

Így jutottak mára oda, hogy a tényeket figyelmen kívül hagyva, száz évre visszamenőleg akarják megváltoztatni a múltat. A Balfour nyilatkozat visszavonásának követelése szimbolikusan is példázza a valóságtól elrugaszkodott, hiú ábrándokat kergető politikai vezetés tehetetlenségét.

Azóta Mahmud Abbasz az Oslói Egyezményt is “hatálytalanította” – igazolva azt a muszlim, vallási felfogást, hogy bármilyen megállapodást fel lehet rúgni, amely már nem szolgálja az “igazhitűek” érdekeit. Más kérdés, hogy az egyezségek felrugása mennyire szolgálja a területen élő arab népesség valós érdekeit…

Sok évtizeden át tartotta magát az a felfogás – az izraeli baloldal körében mind a mai napig -,  hogy “az idő az araboknak dolgozik”, ezért Izraelnek mindent meg kell tennie egy mielőbbi békemegállapodás megkötése érdekében. Fájó kompromisszumokat is beleértve, mint amilyen a gázai települések kiürítése volt (2005).

Alapvetően a “területet békéért” elv alapján az arabok békeigéreréért cserébe a Hatnapos Háborúban elfoglalt területek átadása a Palesztin Autonómia részére. Az USA elnökei rendre kitűzték a célt, hogy az ő közreműködésükkel jön létre a “világbékét” garantáló nagy megállapodás, amihez majd az Európai Únió és más nagyhatalmak is áldásukat adják.


Az 1917-es Balfour-nyilatkozat, a brit kormánynak egy bizalmasan kezelt állami jelentése volt az Oszmán Birodalom szétosztásában, miután az első világháború véget ér. A britek támogatják a cionistákat egy zsidó nemzeti otthon létrehozásában a palesztin mandátum területén.

“A Jordán folyótól keletre eső terület a 16. század elejétől 1918-ig a Török Birodalom része, 1920-ban népszövetségi mandátum-terület angol közigazgatás alá került, amelyen 1922-ben megalakult a Transzjordániai Emirátus. Ez az állam Transzjordánia 1945-ben az Arab Liga tagja lett. 1946-ban felvette a Transzjordániai Hasemita Királyság nevet. 1948-ban Jordánia részt vett az Izrael elleni háborúban, csapatai megszállták Palesztina keleti részeit és Jeruzsálem óvárosát. 1949-ben függetlenné vált Nagy-Britanniától. Az Izrael ellen viselt hatnapos háborúban (1967) a Jordántól nyugatra eső, 1949-ben megszállt területet elvesztette. 1970-71-ben a Jordániába nagy számban bevándorló palesztinok megmozdulásait a hadsereg verte le („fekete szeptember”). 1988-ban Jordánia formálisan lemondott minden, a Jordántól nyugatra eső területtel kapcsolatos jogi és adminisztratív igényéről és 1994-ben – második arab államként – békét kötött Izraellel.” (Wikipédia)

Ismail Haniye, a Hamasz politikai irodájának vezetője, a Balfour- nyilatkozat 100 éves évfordulójára:
“Nem ismerjük el a cionista etnitást, nem adunk fel egyetlen centimétert sem a palesztin földből!”


Az arabok pedig, a gázai és ramallai vezetőiknek elhitték, hogy már nem kell sokat várni, Izrael el fog tünni, ahogy az arab iskolák térképeiről és nem lesz más teendő, mint beülni azokba a lakásokba, autókba, irodákba és üzemekbe, amiket hátrahagynak…

Ennek a hiedelemnek a legfőbb érve a népszaporulat különbözőségéből fakadt: majd az arab anya méhe legyőzi a zsidók fegyvereit…

Az egy főre eső GDP Izraelben 39974 $ / év (2017) az Autonómiában pedig 1500 $ / év , de majd a népszaporulat mindent felülír…

Izrael megalakulásának első éveiben valóban nagy különbség volt az arab és a zsidó lakosság körében az élveszületések számában. Még az ezredfordulón is 4 fölött volt az arab anyák gyerekeinek a száma, míg a zsidóké két és három között félúton. Azonban már 2015-ban a két érték kiegyenlítődött, az átlag 3.13 gyerek/anya.

A különbség az arab nők helyzetének a változásából fakad: a jobb életszinvonal érdekében a nők egyre nagyobb számban tanulnak és dolgoznak, a gazdasági önállóság öntudatosabbakká teszi őket, és az önmegvalósításukat nem végtelen számú gyerek szülésében látják. Szociológusok nagyonis jól ismerik ezt a jelenséget, és az izraeli arabok körében pedig jól tettenérhető, mérhető a változás. A nagyságrendi ugrás a tömegkommunikációnak is köszönhető, hiszen az izraeli állampolgárságú arabok számára egyre nyilvánvalóbb a különbség a törzsi társadalom zártsága és a nyugati demokrácia között.

A Palesztin Autonómia 4.5 millió lakosa még mindig meglehetős elzártságban él, a fizikai közelség dacára. A politikai vezetés részéről a nyomorban tartás pedig tudatos módszer a kiszolgáltatottság fenntartására. A legutóbb feltárt és felrobbantott terroralagút becsült építési költsége 250 millió dollár volt – a nyugati világ segélyeiből finanszírozva – ahelyett, hogy a lakosság életkörülményeinek javítására fordították volna.

2017.10.30-án az izraeli hadsereg felrobbantott egy Khan Yunis térségéből induló terroralagutat, ami izraeli területre vezetett, Kissufim kibuc közelébe.

Az 1993-as oslói egyezmény óta a gázai övezet a palesztin autónómia része, azonban 2005 szeptember 11-ig a területén összesen 8600 zsidó lakosú települések is voltak. Ezeket Ariel Saron miniszterelnök “elszakadási terve” során felszámolták.

2007-ben a Hamasz vette át a terület irányítását a FATAH-tól. Miközben a külföldi, humanitárius segélyekből finanszírozta az Izrael elleni terrort, a mintegy 2 milliós lakosság nagyobb része egyre embertelen életkörülmények között volt kénytelen élni. 2008-ban, 2012-ben és 2014-ben az izraeli hadsereg offenzívával válaszolt az izraeli településekre hullott gázai rakétatámadásokra.

A Hamasz vezetők mit sem törődtek azzal, hogy ezek a hadműveletek tovább mélyítik saját lakosságuk nyomorát – rakétakilövő-helyekként lakóépületeket, iskolákat, mecseteket használtak és az izraeli válaszcsapások sérültjeit mutogatva etették hazugságokkal a nemzetközi médiát. A Hamasz vezetők legnagyobb félelme mindig is a “célzott likvidálás” harcászati módszer, amelyet az IDF a terrorista vezetők ellen dolgozott ki – a lehető legkisebb civil veszteséggel kiiktatni a terroristákat. Ezt a jól megszervezett hírszerzés és a technológiai fölény tette lehetővé.

A 2014-es Erős Szikla hadművelet során vált nyilvánvalóvá, hogy a Hamasz egyre több alagutat épít a gázai övezetből izraeli települések felé, amelyek elsődleges célja az emberrablás, mert Gilád Salit 2006-os elrablását sikeres akciónak vélték. Az IDF tehát arra törekedett, hogy mielőbb olyan technológiát dolgozzon ki, amivel az alagutak helyét feltárják, mielőtt azok veszélyes közelségbe kerülnek az övezettel határos településekhez. Ennek az igyekezetnek az eredménye volt az október végi, sikeres berobbantás és azóta folyamatosan történik a terroralagutak feltárása, felrobbantása és az újak létestése elleni műszaki védelem kiépítése.

A Hamasz az elmúlt 10 évben elveszítette a támogatását a helyi lakosság körében, kiürült a kassza, az egyiptomi kormány egyre nehezebbé tette a csempészalagutak működését, ezért az egyetlen lehetőség a nyugati világ számára még szalonképes FATAH-al való megegyezés. Ennek egyik eredménye volt, hogy Mahmud Abbasz kifizette az izraeli áramszolgáltató felé a gázai övezet adósságát, így most már napi 8 (!) órában lehet villany a háztartásokban…

Az Oslói Egyezmény optimista légköre valóban elszállt már egy ideje. Bárki is legyen a közvetítő, nem lehet közös nevezőre jutni egy olyan szemlélettel, amely a másik fél kipusztítására játszik.

Ha az arab anya méhe nem elég, akkor terrorral : autóbuszok robbantásától a gázolós merényleteken át a késelésig. Közben pedig az ENSZ palesztin menekültügyi részlegén keresztül támogatott iskolákban szítva a gyűlöletet, a halál-kultuszt.

Lehet utálni Tumpot, de abban teljesen igaza van, hogy ha egy módszer 24 éven át nem hozott eredményt, akkor talán más módszert kellene keresni.

Egy kedves ismerősöm a napokban hívta fel a figyelmemet a Föderáció Mozgalom honlapjára. Az arabul, héberül és angolul ismeretett elképzelés szerint a kétállami megoldás helyett egy Izraeli Föderációt kellene létrehozni, amelyben zsidók és arabok azonos jogokkal és kötelességekkel élhetnének, 30 kantont alakítva, amelyek határai a hasonló népességű területek alapján lennének kijelölve, hogy mind a területi kormányzatban, mind a központiban képviselhessék a különböző, sajátságos érdekeiket.

A föderáció térképe sokatmondó: jól érzékelteti, hogy ezen a fél dunántúlnyi területen milyen összevisszaságban élnek a különböző kultúrájú, vallású népcsoportok, és miért is kivitelezhetetlen a gyakorlatban a két független állami megoldás.

A föderáció működését 12 pontban rögzíti a terv:

  1. Az egész területen az izraeli jogrendszer érvényesülne.
  2. Nemzetközileg elfogadottan, minden település a helyén maradna.
  3. Izraeli állampolgárságot kapnának a Palesztin Autonómiához tartozó emberek is.
  4. A teljes terület lakossága által elfogadott alkotmány a törvénykezés alapja.
  5. Közös, távlati célok kitűzése, amelyet mind a zsidó, mind az arab lakosság elfogad.
  6. Harminc területi egység létrehozása úgy, hogy 20-ban zsidó lakossági többség, 9-ben arab többség, egyben drúz többség van, önálló kormányzással, illetve a központi kormányzatba való delegátokkal.
  7. Gazdasági együttműködés kialakítása a különböző népességű kantonok között.
  8. Gazdasági felzárkóztatási program a jelenlegi Autonómia területén élő lakosság részére.
  9. A föderáció nemzetközi elfogadtatása, a zsidó és arab lakosság egyenlő állampolgársági jogainak biztosítása.
  10. Együttműködési megállapodások a környező országokkal, elsősorban Egyiptommal és Jordániával.
  11. A gázai övezet önállóságának biztosítása, leválasztása a Föderációról.
  12. A föderációban élő zsidók külföldi zsidókkal való kapcsolatának erősítése, ugyanakkor az arab és drúz lakosság hasonlóképpen erősítheti kapcsolatait a külföldön élő honfitársaival.

Bizonyára nem tökéletes ez a program sem, számos kérdést vet fel már első olvasásra is, de az biztos, hogy minden korábbi kísérletnél életszerűbb megoldási javaslatokat kínál. Érdemes lenne bejuttani a közbeszédbe, vitatkozni róla, nemcsak zsidók egymásközt…

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Holnap okosabbak leszünk?

AmitShimoni05Izrael a választás előtti őrületben él még egy napig.

Maratoni hírműsorok a találgatásokról…

A város tele van óriásplakátokkal, egymondatos jelszavakkal – ezeken keresztül minden politikus idióta benyomását kelti.

Tegnap a Rabin téren a jobboldal tartott tömegdemonstrációt:

“Nem kérünk elnézést, hogy jobboldaliak vagyunk” jelszóval.

Ez a múlt heti, baloldali tüntetés ellenhatásaként értelmezhető igazán.

Az izraeli társadalom törésvonala a palesztinokkal való megegyezés körül látványos. (A belső, gazdasági jellegű gondok megoldási javaslatai nem különböznek lényegesen egyik oldalon sem.)

A baloldal évek óta azt hajtogatja, hogy a kudarc oka Natanjahu, elfeledvén azt, hogy sem Rabin, sem Perez, sem Ehud Barak, de Cipi Livni sem jutott el a megállapodásig az arabokkal, pedig nagyon igyekeztek.

Az oslói egyezmény (1993) ugyan megköttetett, az izraeliek teljesítették is a rájuk rótt kötelezettségeket, de Arafatnak jobb üzlet volt fenntartani a káoszt.

AmitShimoni01

A baloldal ugyanabban a téveszmében él, mint Európa, vagy az Obama-kormányzat : a megállapodáshoz elég az, ha a katonailag és gazdaságilag erősebb Izrael hajlandó megegyezni… Erről szó sincs: az arab néplélek ismerete nélkül sem a palesztin probléma, sem a most oly nagy félelmet okozó ISIS terjedése nem oldható meg.

Tudomásul kellene venni, hogy a mentális változás igen hosszú folyamat, és nem lehet racionális érvekkel senkit meggyőzni arról, hogy mi jobb neki, különösen az arab (iszlám) világban, ahol az európai gondolkodás alapjai sem nyilvánvalóak.

Az izraeli, arab kisebbség 67 éves történetének alaposabb vizsgálata talán közelebb hozná a folyamat megismerését, a lehetséges “kimeneteket” – annál is inkább, mert ebben a területileg és kulturálisan viszonylag jól körülhatárolt térségben is többféle, egymással ellentétetes tendencia figyelhető meg.

Vannak, akik átvették a zsidók eredmény-centrikus gondolkodását, keményen dolgoznak, tanítatják a gyerekeiket, nyitottak a világra, és valóban magukénak tekintik az iszlám békés olvasatát. Jól akarnak élni, és ezt a saját erejükből meg is tudják teremteni.

Nem ők azok, akik arra panaszkodnak, hogy Izraelben másodredű állampolgárok…

AmitShimoni02Mások, a saját sikertelenségük ürügyeként emlegetik a jogaikat, anélkül, hogy a közösség iránti kötelességeikről számot adnának. Számukra a radikális iszlám könnyű kiutat jelent – Allah szolgálatában felsőbbrendűeknek érezhetik magukat. Ez a “szolgálat” felmenti őket a zsidó állam jogrendszeréhez való alkalmazkodás alól – bármely jogsértés megengedhető, a poligamiától a terrorcselekményekig. A hit mindre magyarázatot ad.

Az izraeli arabok parlamenti képviselői is hasonlóképpen megosztottak, de többségük évtizedek óta harsány szólamokkal támadja a zsidó államot, amely kenyerét eszi. Közben, az arab népesség hétköznapi életének valós problémái, mint például a nők elleni erőszak, a kistelepüléseken való munkavállalás hiánya, az oktatás alacsony színvonala, vagy a törzsi torzsalkodások, a bűnözés – nem foglalkoztatja őket. Mintha nem is az izraeli arabok, hanem a Palesztin Autonómia képviselői lennének. A parlamenti küszöb felemelése összefogásra készetette őket, de igen kérdéses, hogy a széles, arab platform a radikalizmus, vagy az együttműködés felé mozdul el inkább.

Az izraeli középosztályt, amely a gazdaság gerince, érzékenyen érintette a Szilárd Szikla hadművelet az elmúlt nyáron. Másfél hónap, amikor az emberek otthon ültek rettegve a gázai rakétáktól, turisták messze elkerülték az országot, nagyon sok vállalkozást küldött padlóra. Érthető, hogy sokan türelmetlenek: szeretnének egy normális országban élni, ahol eső helyett nem rakéták potyognak az ember fejére. Az ő szemükben Natanjahu tehetetlen, mert nem akar tárgyalni a palesztinokkal. Visszatérő mantra : “az idő nem nekünk dolgozik”, tárgyalni kell, most azonnal!

Csakhogy ez a fajta hisztérikus követelés olyan, mint amikor egy gyerek toporzékol a rég vágyott játékát látva, és nem érti – anyuci nem azért nem tudja megvenni, mert nem akarja, hanem mert nem eladó – a palesztin vezetésnek nem érdeke megállapodni! Több nemzetközi segélyt szakíthatnak le azzal, ha a terror fennmarad.

AmitShimoni07Hogy az idő kinek dolgozik – ez egy érdekes kérdés. Arafat azt mondogatta, hogy az arab anya méhe fogja legyőzni a cionista entitást… nos, az arab anya, legalábbis Izraelen belül, csendes sztrájkot kezdett az ő méhével: az arab népszaporulat évről évre csökkenő tendenciát mutat. Amíg a hatvanas évek végén az arab családokban 7-8 gyerek volt az átlag, ez ma már 3-4-re csökkent, közelít az izraeli zsidók családmodelljéhez.

Az “arab tavasz” kezdetén is kongatták a vészharangokat – a “demokratizálódó” Közel-Keleten elszigetelődik a “makacskodó” Izrael… az arab tavasz véres őszbe fordult, az a két ország, ahol sikerült stabilizálni a helyzetet (Egyiptom és Jordánia) Izrael szövetségesei a terror elleni harcban akkor is, ha ezt nem hangoztatják fennhangon.

Az idő tehát, lehet, hogy mégis Izraelnek kedvez, mert a Közel-Kelet demokratizálódása igen keserves folyamat, és a mai, terrorista palesztin vezetéssel való megállapodás annyit sem ér, mint a papír, amit aláírnak.

Az izraeli jobboldal már régen nem hisz a palesztin könnyeknek, sem a fenyegetéseknek. A tegnapi, tel-avivi demonstrációra 80 autóbusszal jöttek, mert míg a baloldaliak a tel-avivi agglomerációban vannak nagyobb számban, a jobboldaliak, és nem csak a “telepesek”, vidéken. Ahogy elhagytam az Ibn Gvirolt és sétáltam az Azrieli felé, a Kaplanon dupla sorban álltak az autóbuszok, oldalukon felíratok, honnan jöttek. Sokan voltak a Negevből, a Gázát körülölelő övezetből.

A választások előtt egy nappal a statisztikák meglehetősen zavarosak, de az biztos, hogy az izraeli társadalom nem csupán jobb vagy baloldali, sokkal inkább tendál középre – az épeszű többség felé, amely dolgozik, alkot, katonáskodik és gyereket nevel, és szeretne békében élni, de nem minden áron.

Az illusztráció Amit Shimoni képei – tegnap fedeztem fel a Dizengoffon…

Szilárd szikla!

Hadsereg Izrael Védelmére

Június 3-án este Isztambulon keresztül utaztam Montreálba.

Turkish Airlines – tavaly októberben vettem jegyet, jó áron. A lányomat és az unokáimat akartam meglátogatni – hét évvel azután, hogy férjhez ment egy kanadaihoz. Tizenhárom órát töltöttem az isztambuli repülőtéren – egyedülálló élmény, csak kicsit hosszú volt. Aztán egy közel nyolc órás repülőút és nagy boldogság! Este még sétáltunk a Mile End tüneményes utcáin, de már nem volt erőm megnézni az izraeli közszolgálati tv esti híradóját az interneten – ahogy egyébként rendes szokásom, bárhol is vagyok.

Június 12 óta egyre aggasztóbbak voltak a hírek: a három zsidó kamasz elrablása olyan esemény volt, ami előrevetítette – ennek nem lesz jó vége. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy a srácokat elrabolták, az IDF ( Cahal  – Cvá Hagana Lejiszrael – Hadsereg Izrael Védelmére) megkezdte a szisztematikus keresésüket, miközben azokat a terroristákat sorra tartóztatták le, akik Gilád Salit kiszabadulása fejében jöhettek ki a börtönből. Válaszul Gázából egyre több rakétát lőttek Izraelre.

2014. július 10. Beer Seva - egy gázai rakétatámadás után.

2014. július 10. Beer Seva – egy gázai rakétatámadás után.

A közhiedelemmel ellentétben  Izrael sokszor és sokáig képes tűrni, hogy rakétákat lőjenek a dél-izraeli településekre – 14 éve tart ez az állapot -, lakosai állandó terrorfenyegetettségének elhárítására specializálódott hírszerzés éjt nappallá téve dolgozik, hogy idő előtt leleplezze a gyilkos szándékot.

Mert a gyilkos szándék folyamatosan fenyeget, mióta Izrael csak létezik.

Hogy miért gyűlölik az arabok Izraelt, az körülbelül olyan értelmetlen kérdés, mintha valaki a Holokauszt idején azt kérdezte volna, hogy miért gyűlölik a németek, a lengyelek, a franciák, a magyarok a zsidókat?

Akkor sem és most sem az a probléma, hogy egy nép gyűlöl egy másikat és ezért igyekszik elpusztítani – hatalmi érdekek mentén döntöttek egyesek, hogy a zsidókat ki kell irtani. Nem a német, a lengyel, a francia vagy a magyar nép döntött arról, hogy előbb kifosztjuk, megalázzuk, majd elpusztítjuk a zsidókat, és most sem a palesztin arabok döntöttek arról, hogy rakétákkal lőjék az izraeli városokat, falvakat…

Kétségtelenül, a Holokauszt embertelen folyamatának voltak haszonélvezői, németek, lengyelek, franciák és magyarok, akik erőfeszítés nélkül hozzájutottak zsidó honfitársaik értékeihez, de ezt a lehetőséget a hatalom nyitotta ki számukra.

A palesztin lakosság pedig egyértelműen vesztese annak, hogy a vezetőik nem értenek máshoz, csak a terrorhoz, azzal együtt, hogy ők választották ezeket a vezetőket.

Ám, aki a magyar történelmet kicsit is ismeri, az tudja, hogy a szabadnak kikiáltott választásokat nehezen lehet “népakaratnak” tekinteni, ha a politikai légkörben félelem uralkodik, vagy a választók többsége nincs tisztában a demokrácia működésének mechanizmusával, kulturálisan és tudatilag is egyfajta hűbéres-rendszerben él. Ami Magyarországon az uram-bátyám mutyikapcsolat, az az arab világban a törzsi társadalom mindenféle haladást ellenző erői.

Mint ahogy a Holokauszt idején voltak tisztán látó, tisztességes, jó emberek, akik nem fogadták el a lebutított ideológiát, és hallgatólagosan ellenálltak, vagy aktívan segítettek az üldözötteknek, úgy a palesztin arabok között is vannak, akik világosan látják, hogy sem a Fatah, sem a Hamasz nem szolgálja népük érdekeit.

Kanadai béke - közel-keleti álom...

Kanadai béke – közel-keleti álom…

Ám ők, legalább annyira az életüket kockáztatják, mint az európai zsidó-mentők 1944-ben.

Ezért aztán nyilvánosan nagyon kevesen merik vállalni azt, hogy az izraeliekkel való értelmes együttműködés hívei. Más kérdés, hogy magukban mit gondolnak, közvetlen családi, vagy baráti körben mit mernek kimondani.

Nem hiszem, hogy az arab anya, aki a televízióban, nagy hangon a dzsihádnak (az iszlám “szent” harca a “hitetlenekkel” szemben) ajánlja fel kisgyerekét, az valóban örül, hogy a gyereke sahid (mártír) lesz, de ez a társadalmi elvárás, amely sokszor erősebb, mint bármi más.

Miközben élveztem a kanadai béke örömeit, a család szeretetét, a montreáli multikulti áldásait, sűrűsödtek a baljós hírek.

Az első napok fáradtsága után, hacsak WIFI volt a közelben, követtem a híreket, éjszaka pedig, amikor a család már aludt, hallgattam az izraeli katonai adó reggeli műsorát.

Július 8-án elkezdődött a hadművelet, amelyet Szilárd Szikla ( מבצע צוק איתן) néven jegyeznek ezentúl.

 

 

 

 

Ez egy pöcs !

Láss végre, ne csak nézz!

Láss végre, ne csak nézz!

Ez egy pöcs!  Puha pöcs!

Sosem volt szimpatikus nekem. 

Elnöksége évei alatt az USA rendre veszít abból a világhatalmi pozícióból, ami a Szovjetunió bukása után az ölébe pottyant. Talán, a kommunizmus látványos bukása utáni években úgy tűnt, hogy nincs is szükség már “ellenpólusra”,  pillanatokon belül kitör a világbéke és az általános jólét, de aki a Közel-Keleten élt, az tudta, hogy a “rossz fiúk” nem tűntek el a színről. Csak másként dolgoznak, alattomosabbak és jóval veszélyesebbek az orosz medvénél.

Izraelnek elég nagy tapasztalata volt ebben, már a születése előtti időszaktól.

Papa Bush úgy gondolta, hogy egy kis megleckéztetéssel le lehet tudni Szaddam Husszeint – elfecséreltek egy egész évtizedet, és csak akkor eszméltek, amikor náluk robbantottak.

A fiú Bush legalább felvette a kesztyűt az új ellenséggel, amely az USA-t és a nyugati demokráciákat egyaránt támadja, olyan világ megteremtésén munkálkodik, amihez képest a kommunista utópia maga a mennyország!

Aztán jött ez a békegalamb, elment Egyiptomba prédikálni, helyi szövetségesét pedig szarban hagyta az első adandó pillanatban. Fogalma nincs a közel-keleti mentalitásról, a véresszájú terroristákkal is tárgyalni, megbékélni akar, nem érti, hogy van akivel szemben harcolni kell! Fecseg reggeltől napestig, de egyre hiteltelenebb amit mond. Lassan Putyin veszi át a dolgok irányítását, a tömeggyilkos Asszad kormány és az ellenük harcoló fundamentalisták is röhögnek az amerikai elnökön – jól megvezették az egész nyugati békemenetet. Iránban csendben figyelnek – és fegyverkeznek.

Natanjahu a Misnából idéz: (אם אין אני לי, מי לי) Ha én nem gondoskodom magamról, akkor ki teszi meg azt helyettem? Az idézet azonban folytatódik: (” וּכְשֶׁאֲנִי לְעַצְמִי, מָה אֲנִי? וְאִם לֹא עַכְשָׁיו, אֵימָתַי”) De ha csak magamért teszek, ki és mikor tesz másokért? A zsidó bölcseletekhez méltón nem csak azzal foglalkozik, hogy ki segít rajtam, ha bajban vagyok, hanem azzal az erkölcsi kötelességgel is, hogy a saját, szűk kis érdekeimen kívül, foglalkozni kell a másikkal is, aki segítségre szorul, és nem akármikor, amikor nekem kényelmes, hanem amikor annak szüksége van a segítségre!

Obama eltotojázta a momentumot, amivel az ilyen diktátoroknak, mint Asszad is, bebizonyíthatta volna, hogy van még rend ezen a Földön, van épeszű hatalom, amely képes a gyilkosokat megállítani, nem szabad a pálya! Ehelyett meghátrált, fülét-farkát behúzva elbotorkált – “jól van fiúk, csak csináljátok, nem nézek oda”.

Ennek a rongybabának higgyenek az izraeliek, hogy veszély esetén megállítja Iránt? Még egy Putyinnal sem tud tárgyalni! A perzsák összegyűrik mint egy zsebkendőt és kihajítják a szemétkosárba!

Az USA elnökének lenni kemény meló, mert döntéseket kell hozni, nem locsifecsizni és mosolyogni a vadállatokra! Egyetlen háborút nem nyertek meg úgy, hogy visszavonultak az ellenség láttán! Ez a háború pedig már folyik, az ellenség egyre nagyobb teret nyer, mert gyáva, akinek fel kellene vennie a harcot!

Választások után

Natanjahu magyarázza a bizonyítványt...

Natanjahu magyarázza a bizonyítványt…

Tizennégy nap haladékot kapott Benjamin Natanjahu arra, hogy megalakítsa kormányát. A választások végleges eredményének kihirdetése után, az állam elnöke Simon Peresz, miután meghallgatta minden megválasztott párt vezetőjének javaslatát, Natanjahura bízta a kormányalakítást. Eltelt a 28 nap, ami alatt ezt meg kellett volna tennie, de Bibinek nem sikerült. Ma, az elnöki rezidencián magyarázta a bizonyítványát: “Elveimmel ellentétes, hogy bojkottálnak bizonyos közösséget, ezért nem tudtam kormányt alakítani”.

Arról van szó, hogy Jáir Lapid pártja, a Jes Atid komolyan veszi a választóinak adott ígéretet – nem a miniszteri székekért akarnak a kormány-koalícióban részt venni, hanem el akarják érni, hogy mindazok a változások, amelyekért elindultak a parlamentbe, meg is történjenek. Ehhez pedig az kell, hogy a hagyományos jobboldali szövetség az ortodox vallásos pártokkal felbomoljon. Tehát Natanjahu “félrebeszél” – nem az orodox közösséget bojkottálja Jair Lapid és Naftali Benet, hanem azokat a párt-vezetőket, akik kerékkötői lennének a változásoknak. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy azok a politikusok, akik eddig azért igyekeztek minden kormányban helyet találni maguknak, hogy az ortodoxok privilégiumait védjék, most kezet adnának arra, hogy minden izraeli állampolgár tanuljon olyan tárgyakat is, amelyek nem szükségesek a Talmudban való elmélyedéshez, ellenben a munkavállaláshoz bizony elengedhetetlenek. Vagy, hogy a Talmud-tanulás nem ad felmentést sem a hadseregben való szolgálat, sem a munka alól.

Naftali Benet

Naftali Benet

Lapid pedig azért lett politikus, hogy az izraeli “épeszű többséget” képviselje, akik fiatalon katonák, aztán dolgoznak, adót fizetnek, és nem hajlandók még egy családot eltartani csak azért, mert vannak, akik munka helyett a Talmudot tanulmányozzák. A választások eredménye jól tükrözi a “népakaratot”, amit a vallásos Benet pártja, a Zsidó Otthon is megerősít, hiszen ők vallásosak ugyan, de dolgoznak, adót fizetnek és az ország védelmében is kiveszik a részük.

Natanjahu harapófogóban van, a maga “felemás” pártjával, amiben Avigdor Libermannal is valahogy ki kell egyezzen. A választások előtt jó megoldásnak tűnt a közös jelöltállítás, de az eredmény túl gyengére sikeredett – 31 mandátumból 20 a Likudé 11 az Izrael Beitenu (Izrael az otthonunk). Ehhez képest Lapid 19 mandátuma fenyegetően sok, és nyomában Benet 12 mandátumos pártja, vitathatatlanul erős prés.  Mindkét kezdő (első választásos) párt vezetője valamikor miniszterelnök akar lenni. Lapidot “megkínálta” a baloldal néhány pártja, de ő köszönte, nem kérte – nem előre kódolható bukásra játszik, hanem hosszú távra, szisztematikusan építkezik, megfontol minden lépést. Ezért nem hajlandó már az elején olyan kompromisszumba belemenni, ami kérdésessé teheti a cselekvőképességét a kormányon belül.

Benet sem szédült meg attól, hogy miniszter lehet. Sikeres üzletember, számára kihívás a cionista vallásosok képviseletére és a szekulárisokkal való párbeszédre létrehozott pártot megerősíteni – az ortodoxoktól való megkülönböztetés hangsúlyozása már csak ezért is fontos neki. Hogy ez pillanatnyilag szövetségesévé teszi azt, aki később, minden bizonnyal az ellenfele lesz, az láthatóan nem zavarja, neki is van ideje még miniszterelnök lenni.

Még szeretne egy darabig miniszterelnök lenni...

Még szeretne egy darabig miniszterelnök lenni…

Aki viszont még nem akar nyugdíjba vonulni, de pártja évről-évre gyengébben szerepel, annak olyasmi lehet Lapidot és Benetet bevonni a koalicióba, mintha oroszlánkölyköket engedne be a hálószobájába – állandóan retteghet, hogy mikor falják fel.

Natanjahu szeretne még egy darabig miniszterelnök lenni, bár valahol a tudata mélyén, valószínűleg sejti, hogy ez lesz az utolsó lehetősége. A választások után nem sokkal a “legjobb embere” Stanley  Fischer, a Bank Israel elnöke bejelentette lemondását. Ez nagy veszteség az országnak, hiszen éppen az ő munkája nyomán kerülte el Izraelt a nagy gazdasági világválság, és óriási presztizsveszteség Natanjahunak. Pártján, a Likudon belül is tele van ellenlábassal, akik a gyenge választási eredményt minden alkalommal az orra alá dörgölik.

Vélhetőleg el kell döntse, hogy pártvezetőként, kisstílű politikusként akarja a pályáját befejezni, vagy végre olyan államférfiként, aki meghallja az idő szavát, és létrehozza az egyetlen, ésszerű kormánykoaliciót, amely a választási eredményeket, vagyis a népakaratot tükrözi: Likud-Beitenu 31 + Jes Atid 19 + Bait Hajehudi 12 + Hatnua (Cipi Livni) 6 = 68  Ehhez minden bizonnyal csatlakozik majd Mofáz a Kadima romjain, a maga 2 nyamvadt mandátumával, az 70 a 120 fős Knessetben. Erős bal és jobboldali ellenzékkel, kemény négy év vár rá, de végre csinálhat is valamit az ország érdekében, nem csupán a harci kürtöket fújja az iráni atom ellen, ami egyébként jogos, de túl kevés egy rohamosan fejlődni képes országban, ahol ezer más aktuális problémát is meg kellene oldani.