Izrael ma

Télikabát és fürdőruha 2.nap

Négy nap – két heti élmény

@i.Izrael.im.2018.03

2. nap

A Nespresso-gép nagyon népszerű volt ebben a csoportban… ketten is vittünk kapszulákat, amiket nagyon sikeresen bedolgoztuk a következő napokban…  Dupla Ristretto a második nap reggelén, aztán ketten elindultunk a szupermarket felé, a kedvenc “kenőcsért“.

A szomszédos utca a Trumpeldor, a temetővel. Ezt a temetőt 1902-ben nyitották, amikor még sehol nem volt a város, a zsidók, zömében Jaffón éltek, néhány család már a Neve Tzedekben…

Egyiptomból érkezett a kolera-járvány, és az áldozatokat nem lehetett a jaffói zsidó temetőbe elhantolni – az Oszmán Birodalm rendelkezéseinek értelmében. Ekkor a zsidó közösség képviseletében eljáró tanács Jaffótól északra megvásárolta ezt a területet, hogy végső nyugalomra helyezze a halottait.

Később az 1921-es, majd az 1929-es pogromok áldozatai is ide kerültek, egy-egy közös sírba. Tel-Aviv alapítói, a nagy családok, mint a Slus, vagy a Rokach is itt fekszenek, és ahogy a város nőtt már csak kiemelkedő személyiségek, polgármesterek, művészek nyugvóhelyévé vált, mert 1932-ben megnyílt az új köztemető a mai Tel-Aviv és Givataim határán.

A város alapításának 100. évfordulója (2009) előtt elkezdődött és máig tart a temető felújítása, amolyan nemzeti sírkerté alakítása, ami elég nehéz ügy, mivel igen nagy a zsúfoltság.

Mire visszértünk a bevásárlásból, a többiek is felébredtek, megterítették az asztalt… megint nagyszerű társaság jött össze: korábban egymást nem ismerő emberek harmonikus együttélése, valahogy mindenkiből a legjobbat hozta ki.

A mai program Jaffó volt, a bolhapiac, a régiségek és a kézműves apróságok vására. Mindenki vett valamilyen ajándékot a szeretteinek, még én is elcsábultam…

Egyre melegebb lett az idő az óváros kövei közt… mire végeztünk az ebéddel, láthatóan elpilledt a társaság, így a tengerparton sétálva azt javasoltam, hogy most pattanjunk fel egy buszra, váltsunk fürdőruhára és irány a tenger! A víz ilyenkor még hűvös, de a nap melengető sugarai könnyebbé tették a megmártózást. Itt éreztem először, hogy bizony a négy nap kevés, ha tengerre is akarunk menni, mert szívesen maradtunk volna, ha nem vár a délutáni programunk: Tel-Aviv legújabb lakónegyede – a jövő előképe: Park Tzameret.

A szó tzameret (צמרת) fakoronát és lombozatot is jelent, de itt inkább a vezetőség jelentésre apellált a címadó. Irányadónak is tekinthetjük itt a tervezést, hiszen az emeletek tekintetében egyre magasabbra tör, az épületek alatt többszintes mélyparkoló van, hogy a föld színe egyre inkább a gyalogosoké legyen. Azzal együtt, hogy itt gyalogos embert igen keveset láttunk…

Az agglomeráció 2×4 sávos, főútvonala, az Ayalon és a város egyik legforgalmasabb, északra vezető útja, a Dereh Namir közé zárt területet a múlt század kilencvenes éveiben kezdte felvásárolni a Habas társaság – az ottlakók családonként fél-egymillió dolláros végkielégítést kaptak, hogy elhagyják düledező házaikat. Az alakuló stratégia tervvel összhangban, 2002-ben engedélyezték a rendezési tervet, és 2005-ben kezdődött az építkezés.

Egyértelmű volt, hogy itt nagyon jó minőségű anyagokból, nagyon magas lakóépületeket célszerű építeni, amelyek a főútvonalak közelsége okán könnyen “feltárhatók” – az autók rövid úton behajthatnak a mélyparkolókba.

Philippe Starck  tervezte két, henger alakú épületbe persze nem mehettünk be, bár az egyik portás előzékenyen kinyitotta nekünk az ajtót, de a biztonsági szolgálat tovább nem engedett.

A lemenő nap fényében jártuk be ezt a területet, majd az Oscar Niemeyer tervezte Kikar HaMedinán át haza – a reggel vásárolt étel és a két palack vörösbor jó befejezése volt ennek a napnak.

* Oscar Niemeyer 1964-ben fél évet tartózkodott Izraelben. Tel-Avivban két terve valósult meg, bár nyilvánvalóan nem ő készítette a kiviteli terveket, az egyik a Dizengoff Center, a másik a Kikar HaMedina.

A sorozat következő része holnap lesz olvasható…

Permanens Purim TLV

Tel-Aviv legvidámabb napjai 2018

@i.Izrael.im.2018.02

A zsidó ünnepek az előző nap estéjén kezdődnek.

Kis csoportunk Purim előestéjén érkezett Tel-Avivba. Már ekkor láttunk furcsán öltözött embereket az autóbuszon – és ez a helyzet óráról-órára fokozódott…

Az Izraelben töltött napok mindvégig a Purim jegyében teltek, még szombaton is jelmezes figurákkal találkoztunk lépten-nyomon.

Az ünnep, amely főleg a gyerekeké volt évtizedeken át – iskolai szünet, de nem munkaszüneti nap – az olcsó, kínai jelmezeknek köszönhetően, többnapos, össznépi buliba csapott.

Péntek  délelőtt, amikor a buszos túra utolsó szakaszaként északról a belvárosba tartottunk, ezernyi kamasz igyekezett eljutni a nagy felvonulás terére a Kikár Hamedinára – így utitársaim testközelből ismerhették meg a izraeli ifjúság szabados jókedvét…

A Ben Gurion reptérre érkezésünk után szétváltak útjaink, mert az izraeli állampolgároknak többféle, biometrikus útlevélellenörzési lehetőségük van, így nem kell sorbaállniuk az ablakoknál, mint a külföldieknek. Feladott csomagom sincs, ezért én sokkal hamarabb kijutok, mint a magyar utitársak. Az időmet arra használom ki, hogy megveszem a vonatjegyeket és feltöltöm a közlekedési kártyákat. Mire a többiek kiérnek, kiosztom mindenkinek az elektronikus jegyként működő kártyát, amit az egész kinttartozkodásunk idején használunk. A saját kártyám névre szóló, fényképes, mint idős állampolgárnak némi kedvezményt ad az utazáskor, de ki lehet váltani név nélküli kártyákat is, amelyek a könnyű használat mellett arra is jók, hogy másfél órán át utazhassunk egy jeggyel, akár többszöri átszállással. A tömegközlekedés az utóbbi időben olcsóbb lett, a korábbi 6.7 sekel helyett 5.9 sekel egy másfél órás jegy.

Az emblematikus köztéri szobornál találkoztunk. Még egy kávét is sikerült vennem, amíg az utitársak megérkeztek, de ezt legközelebb kihagyom: a reptéri kávé rossz és drága volt (15 sekel = ~ 1100 forint).

A vonattal 16 perc alatt bent voltunk a belvároshoz legközelebb eső állomáson, onnan egy busszal azonnal kimentünk a tengerpartig. Mivel a szállásunkat csak két órakor foglalhattuk el, a tel-avivi kikötőben ebédeltünk.

Innen megint busszal mentünk a belvárosi szállásunkig.

Nagyon sok pihenésre nincs lehetőség egy négynapos út során, de azért a szállásunkra érve egy cseppet szusszantunk, mielőtt nekivágtunk az első városi túrának.

A belvárosból dél felé indultunk, a sokszoros átalakításon átesett Nemzeti Színház és a Filharmonikusok koncertermét elhagyva, Menase Kadisman Tel-Aviv szimbólumává váló köztéri szobrát megkerülve a Rothschild fasorban a gyerekek öröme Purim teljessége tobzódott…

A legutóbb Leonard Bernsteinről elnevezett tér – korábban volt már a Habima tere, a Filharmonikusok tere, a Kultúra tere – valójában egy földalatti parkoló feletti tér, amelyet egyik oldalról a Habima (Nemzeti Szinház), másik oldalról az Izraeli Filharmónikusok koncertterme határol.


Herczel utcáig mentünk gyalog a Rothschildon, majd a Sabázin végig a város legrégebbi településmagjához a Neve Tzedekhez. Itt leültünk egy kicsit arakozni, aztán egy busszal vissza a lakásunkba, hiszen hajnali 3-kor keltünk, és másnap várt ránk a nagy túra…

Az esti elszámolásnál kiderült, hogy bizony nem az Arak árát, hanem az asztalunk sorszámát fizettem ki – mindig én fizetek, és esténként pontosan elszámolunk -, gyorsan felhívtam a Suzanna-t, hogy nem volt szándékunkban meglógni a fizetés elől, csupán elnéztem a számlát, és másnap arra megyünk, kifizetjük a különbséget.

Csütörtök reggel leszaladtam a közeli szuperba reggeliért és a Habima melletti kávézóba friss kávéért – itt olcsóbb és sokkal jobb volt a kávé, mint a reptéren. Reggeli után friss vizet véve magunkhoz elindultunk… busszal átvágtunk a belvároson és Jaffo bolhapiacához közel szálltunk le.

Onnan az óvárosba mentünk, ahol aztán becsábítottam a társaságot az Ilana Goor múzeumba… Volt aki kezdetben húzódozott, de miután lealkudtam a 30 sekeles belépőjegyet 25 sekelre (kiscsoport is csoport alapon),  bementünk, és alig akartunk kijönni… tényleg fantasztikus hely, mind az építmény, mind a gyűjtemény maga.

Igyekszem egy külön cikkben ismertetni Ilana Goor munkásságát és ezt a múzeumot… egyébként, Tel-Avivról sincs jó utikönyv magyarul – már az első csoportban beszélgettünk arról, hogy ezt a hiányt pótolni kellene…

A múzeumból kijövet lementünk a kikötőbe ebédelni… a szokásos terülj-terülj asztalka, 22 fajta salátával, meleg laffával, mentás limonádéval. Valaki a napokban azt mondta, hogy az izraeliek nem tudnak főzni… hát, pörköltet és gulyáslevest valóban nem, bár ha nagyon keresnénk, talán azt is felfedeznénk valamelyik étteremben, de ezen az éghajlaton a könnyű ételek sokkal jobb hatással vannak az emberre, nem mellesleg egészségesebbek is, és mindig sikerült úgy teleennünk magunkat, hogy az municiót adott a 10-15 kilométeres gyaloglásainknak.

A kávét a Suzannában ittuk, kifizettük a tartozásunk, és a pincér, aki előző este észre sem vette, hogy kevesebbet fizettünk, most egy finom sajttortával köszönte meg, hogy visszatértünk.

A kikötőből hazafelé azért, egy idő után felszálltunk a buszra… aztán egy kis pihenő után elmentünk fagyizni a közeli Sarona negyedbe, ahol állt a bál… szó szerint: hatalmas utcabálba keveredtünk.

Ezen az éjszakán is nagyon jót aludtunk…

Péntek, rövid nap, így korán elindultunk a környék felfedezésére szolgáló buszos túrára: Bnei Brak, az ortodox zsidók közeli városa, onnan pedig az észak-tel-avivi modern lakónegyedek. Innen viszajövet özönlötték el a buszt a jelmezes kamaszok, így kissé megkésve értünk a város déli részén lévő Carmel piacra. Fűszereket vettünk, friss epret, kalácsot, sabati túrótortát, aztán a kézműves piacon keresztül jöttünk visszafelé.

A King George-n végig állt a bál, pedig már egész közel voltunk a sabat bejöveteléhez (17:17). Míg a piacosok már idegesen rámoltak négy órakor, a permanens bulizók csak nem akartak hazamenni… később, amikor úgy fél hét felé átmentem a barátnőkhöz, a takarítógépek keményen dolgoztak, hogy a buli nyomait eltüntessék az utcáról… mert azért Tel-Avivban is elcsendesedik a város péntek este. A tömegközlekedés leáll, és ha ezen a pénteken a bulizók nehezen is hagyták abba, előbb-utóbb őket is várták a családi vacsorára…

Szombat az utolsó nap, a szállásunkat már délelőtt el kellett hagyjuk, most a csomagjainkat a barátnőmhöz vittük át – köszönet érte -, és nekivágtunk az utolsó napi sétánknak…

A tengerpart nagyszerű lett volna, ha maradt volna egy talpalatnyi hely, de az izraeliek nem ücsörögnek otthon szombaton, így mindenütt majd egy órát kellett volna várnunk egy asztalért – legközebb a szombati ebédhez előre rendelek helyet -, ezért aztán a Tel-Aviv Múzeum felé vettük az irányt, és itt Heder Ochel nevű helyen az izraeli fúziós konyha remekeit kóstolhattuk meg.

A Múzeum egy kultúrális épülekomplex része, itt van az Opera, és a Kameri Színház, valamint a városi Könyvtár. A múzeum előtti teret a bíróság épülete zárja le, azon túl egy irodaépület-komplex, ami egyes épületeit a földrészekről nevezték el: Európa, Ázsia, stb. Innen már csak pár lépés a város legnagyobb kórházközpontja.

Azonban mi most nem arra mentünk, hanem az IDF bázisát megkerülve a Sarona negyedbe. Miután alapcsosan kifárasztottam megint a társaságot, kávézni a Max Brennerbe ültünk le.

Minden túra kicsit más, hiszen az ilyen kiscsoportos utakat a résztevevők személye, érdeklődése határozza meg, elsősorban. Tel-Aviv rengeteg élménnyel ajándékozhatja meg a látogatót, négy napba a töredéke fér be.

Az urbanisztikai workshop lényege azonban mindig az, amit az utolsó kép szimbolizál leginkább – baráti ölelés. Ismerd meg a várost, az ott élő embereket, akik alig több, mint 120 év alatt a semmiből egy nagyon szerethető várost teremtettek. Dacára a háborúknak, a terror elleni küzdelemmel együttélve képesek mosolyogni Rád, szeretettel fogadni, élvezni az életet!

Tegnap Budapesten találkoztam ennek a csoportnak az egyik tagjával, később pedig a következő csoport résztvevőivel. Utóbbiakkal udvarisan kezetfogtunk, az előbbivel már izraeliesen búcsúztunk…

 

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentésMentésMentésMentésMentésMentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

Árulkodó szóhasználat

Láttam a bejegyzésedet a sabati nyitvatartásról szóló cikknél. Konkrétan mit találsz benne “undorítónak”? – kérdezte Gadó János, a Szombat szerkesztője.

A cikkben lévő pontatlan információkon és csúsztatásokon túl, alapvetően az objektív újságírás látszatát keltő szóhasználat undorít. Ez az, ami a témát kevéssé ismerő olvasót a legjobban képes megvezetni, és ezzel a módszerrel mossák az agyát a magyar olvasóknak évtizedek óta, ha a közel-keleti helyzetről van szó.

Bár ez a cikk nem ér annyit, hogy az időmet pazaroljam rá, de arra talán jó, hogy bemutassam, milyen eszközökkel él az, aki egy tudósításba rejti a személyes véleményét, miközben a hiteles tájékoztatás követelményét semmibe veszi.

Látszólag a hír igaz, hiszen az izraeli parlament valóban elfogadott egy törvényt, amely visszaállítani igyekszik egy sok évtizeden át létező helyzetet, miszerint a sabat bejövetelétől (péntek délután) a kimeneteléig (szombat estig) az üzletek zárva tartanak, mivel Izraelben, a zsidó vallás alapjain, az államilag meghatározott heti pihenőnap szombat.

Ez persze nem volt sosem akadálya annak, hogy az arabok lakta településeken vagy városrészekben ne legyenek az üzletek nyitva, sőt, a zsidó városrészekben is voltak kioszkok, amelyek akár éjjel-nappal nyitva tartottak, így szombaton is.

Egy ilyen kioszk-hálózat tulajdonosai 2001-ben nyitottak egy szupermarketet Tel-Avivban, amely 365 napon át éjjel-nappal nyitva tart, és elnevezték AM:PM -nek.

A “szünet nélküli város” szlogenjére büszke Tel-Avivban az üzlet hamar népszerű lett, hálózattá bővült, jelenleg 46 kisebb-nagyobb üzlet van szerte az országban. A szombati nyitvatartási tilalom miatt, ami önkormányzati, polgárjogi törvényként akkor is létezett, a településfelügyelet büntetéseket szabott ki, amit az üzlet tulajdonosai rendre kifizettek és az üzlet nyitva tartott továbbra is, mert a magasabb árakból ki tudták gazdálkodni, a vásárlói igény pedig csak nőtt: az első 5 évben tizenkétszeresére nőtt a bevétel.

Az AM:PM hálózat különösen a kis élelmiszerüzletek forgalmát csökkentette, amelyek éppen az ezredfordulóra lettek újra népszerűek a nagy szupermarketekkel szemben.

A “sarki fűszeres”, aki minden vevőjét ismeri, számontartja, hogy mit szokott vásárolni, és megrendeli amit keres – a nagyváros kisközösségeinek lényeges elemévé vált.

A tel-avivi “fűszeresek” tiltakoztak a városházán, és miután ott nem kaptak kielégítő támogatást a bírósághoz fordultak, mígnem eljutottak a legfelső bíróságig, amely kimondta, hogy a városi felügyelet érvényt kell szerezzen a törvénynek – be kell zárjanak szombaton az élelmiszerüzletek (2013).

A nagy szupermarketek, amelyek a széles közönség kiszolgálására hivatottak, ezért vigyáznak arra, hogy minden termékük kóser legyen, továbbra is zárva tartottak. Forgalmukat a netes felületeken rendelhető, hazaszállított áruk kínálatával bővítették – a felsőközéposztálybeli izraeli már évek óta nem jár szuperbe, haza rendeli a heti élelmiszermennyiséget.

Az AM:PM termékei a szombati nyitvatartás miatt nem számítanak kósernek akkor sem, ha azok egyébként önmagukban azok lennének.

A konfliktus a vallásosokkal azzal kezdődött, hogy az egyik tel-avivi jesiva közelében, a Senkin utcában nyitott egy AM:PM. A hálózat bővülése egyre szembeötlőbb lett, és más cégek is üzleti lehetőséget láttak a szombati nyitvatartásban. Az AM:PM igyekezett szorosabb kapcsolatot teremteni a tel-avivi, művész-hipszter közösséggel, a kölcsönös támogatás jegyében, és trendivé vált, hogy pénztárosként arab nőket alkalmaztak, de mindez nem nyugtatta meg a vallásosokat…

Ezt azért tartottam szükségesnek leírni, mert a kritizált cikk a most megszavazott törvényt a vallásosok pillanatnyi zsarolásaként igyekszik beállítani, holott egy régóta húzódó társadalmi vita része, amelyben pro és kontra érdekek ütköznek.

Az izraeli ellenzék, ma minden, a kormány által előterjesztett javaslatot hajlandó támadni, függetlenül annak témájától, mert csak ezzel tudja a maga számára is igazolni létét. Ez igen szomorú valósága az izraeli parlamenti demokráciának – vezető személyiség és reális program nélküli, egymással veszeksző, gyenge baloldali pártok úgy viselkednek mint az elefánt fülébe dongó szúnyogok. Éppen ezért az élelmiszerüzletek nyitvatartását nem szimpla gazdasági verseny-kérdésként, hanem a vallásosok és a szekuláris népesség ellentéteként igyekeztek beállítani. Csak így tudták elérni, hogy az Avigdor Liberman vezette koaliciós párt tagjai, akik főként szekuláris orosz eredetű bevándorlók, nem támogatták a törvényjavaslatot.

A pontosság kedvéért, az izraeli parlamentben ugyan nincs elég, a népesség összetételét tükröző arányban nő, de azért nem mindenki “honatya” (120 képviselőből – 27 nő)

Avigdor Liberman párját (Jiszrael Béiténu) nem Izrael a Hazánknak (Muladeténu), hívják, hanem az Izrael az Otthonunk nevet viseli, nem véletlenül. Az orosz bevándorlók identitás-tudata erősen kapcsolódik az eredetükhöz, ugyanakkor otthonukért aggódó, politikailag aktív izraeli állampolgárok, a létező szocializmust jól ismerő, nem éppen baloldali nézeteket vallanak, de nem is vallásosok.

Amikor az MTI tudósító a Háárec szélsőségesen baloldali lap véleménye mögé rejti a sajátját, akkor nem egy valós helyzetet, hanem egy baloldali óhajt interpretál: nagyon szeretnék már a Likudot kipenderíteni a hatalomból, de ez idestova 9 éve nem sikerül, ami nagyon dühítő dolog – a szavazók azóta nem hajlandók baloldali pártoknak elegendő bizalmat adni a kormányzásra. Az élelmiszerüzletek szombati nyitvatartásáért nem fognak az utcára menni a hipszterek, és a következő választásokat sem ez a kérdés fogja eldönteni – Izraelben mindig vannak ennél jelentősebb létkérdések.

A zsidó vallási szokásokat lenéző, természetellenes tevékenységnek minősítő bekezdés csak írója elfogultságát bizonyítja, mert annak, hogy a doszik (ortodoxok) miként kapcsolgatják a villanyt otthon, semmi köze a boltok nyitvatartásának kérdéséhez.

Ahogy mindani szokták, itt bújt ki a szög a zsákból – az objektivitás látszata is elillant azzal, bár a 10-es csatorna ismeretlen szakértője szájába teszi a véleményt, azért elég nyilvánvaló a szóhasználat: “korrupciós ügyek miatt meggyengült Natanjahu”-t zsarolják a vallásos pártok… mondhatnám azt is, hogy egy újabb baloldali vágyálom de jobb, ha tisztázzuk, milyen “korrupciós ügyekről” van szó.

A rendőrség 2016 óta folyamatosan vizsgálatokat folytat, amelyekben miniszterelnököt korrupcióval gyanusítják. Ezeket a hangzatos 1000-es, 2000-es számokkal jegyzi, a sajtóban már szerepel egy 3000-es, 4000-es, a napokban már 5000-esként becézett vizsgálat is.

Remek hangulatkeltés, mert egy rendőrségi nyomozásnak adhattak volna 1-es számot is, de mennyivel hatásosabb, ha azt 1000-el megjelölni! Ezek, egyelőre rendőrségi nyomozás szintjén vannak, bár a sajtó nap mint nap beszámol minden egyes feltételezésről, megerősítve azt a természetes emberi reakciót, hogy ha valamiről ennyit beszélnek, akkor minden bizonnyal van alapja a gyanúsításnak.

Az 1000-esnek elnevezett vizsgálat azt igyekszik bizonyítani 2016 decembere óta, hogy Natanjahu drága ajándékokat fogadott el üzletemberektől, Arnon Milchan nevűtől szivarokat és pezsgőt nagy mennyiségben.

A 2000-es azt a gyanút vizsgálja, hogy a miniszterelnök tárgyalt az egyik legjelentősebb napilap és hírportál (Yediot Ahronot és Ynet) tulajdonosával, és hajlandó lett volna akadályozni a konkurens, ingyenes napilag (Israel Hajom) terjesztését annak érdekében, hogy számára kedvező hangvételű cikkek jelenjenek meg róla.

A 3000-esként titulált vizsgálatban 6 db Németországtól vásárolandó tengeralattjáróval kapcsolatos korrupciós vádak sokakat érintenek Natanjahu környezetében, de ő maga mindezidáig nem gyanúsított, mégis a sajtó úgy kezeli, mint a miniszterelnök “korrupciós ügyét” – igaz, az izraeli sajtó a magyar tudósítónál sokkal óvatosabban fogalmaz.

Hasonlóképpen a 4000-esként aposztrofált vizsgálat, amely a részben privatizált állami telefontársaság, a Bezeq működésével kapcsolatos anomáliákat hivatott a felszínre hozni, a miniszterelnöknek itt, mint a médiáért felelős miniszternek lehet felelőssége.

A napokban kipattant ügy, amit a sajtó máris 5000-esként emleget, bár semmilyen rendőrségi vizsgálat nem indult, Yair Natanjahu, a miniszterelnök fiának viselt dolgairól szól. A testőrökkel védett srác sztriptízbárba ment izraeli milliárdosok elkényeztetett csemetéivel és valóban kritikán aluli módon viselkedett, a közzétett hangfelvétel tanúsága szerint. Hogy ebben van-e korrupció-gyanu, az még egyáltalán nem biztos. Hogy mégis “beszámozták”, erősíti azt a közvélekedést, hogy ez is a miniszterelnök ellen folytatott hadjárat része, akit a választásokon nem tud legyőzni a baloldal.

Mivel jómagam sosem állítottam, hogy a cikkeim Izraelről objektívek és a mindenkori véleményemet sem titkoltam, ezen a ponton el kell mondjam, hogy sosem szavaztam a Likudra, Natanjahura, magánemberként nem tartom szimpatikusnak, a feleségét egy házsártos nőszemélynek látom, de egyikőjüket sem ismerem személyesen. Az ellenérzésemet nyilvánvalóan befolyásolja a média, de az utóbbi időben még én is úgy érzem, hogy túlzás, ami történik, a miniszterelnök ellen valóban hajtóvadászat zajlik.

Mint a legtöbb épeszű izraeli, úgy gondolom, hogy ha a politikusok bármelyikével kapcsolatban bizonyítható a korrupció, akkor az illető helye a börtönben van. Az is nagyszerű, ha olyan egy ország sajtója, hogy az oknyomozó újságírók munkája nyomán rendőrségi vizsgálat indul, és a törvény előtt mindenki egyenlő alapon, senki nem úszhatja meg, ha törvényt sértett. Viszont abszurd az a helyzet, hogy a rendőrségi vizsgálat közben, még a vádemelés előtt bűnösként kezeljenek bármely gyanúsítottat.

A vádemelés az ügyészség dolga, és ez előtt, a legutóbb meghozott törvény szerint a rendőrségi vizsgálat alapján megfogalmazott vádemelési javaslatot nem szabad nyilvánosságra hozni annak érdekében, hogy ne a média által generált közhangulat, hanem a tények alapozzák meg a vádakat. Egyelőre a rendőrségi anyag nem került az ügyészéghez az egyik ezresekben számozott nyomozással kapcsolatban sem – nyilatkozott a napokban az államügyész.

A politikai pártok vezetőinek dolga, hogy a szavazótáboruk érdekeit képviseljék a parlamentben, ebből következik, hogy az ortodox (közel nem ultraortodoxok, mert akkor minek nevezzük a Neturei Kartát) , szóval, az ortodox Sász párt nyilvánvalóan fontosnak tartja a szombat szentségét, és zavarónak az egyre másra nyíló boltokat szerte az országban. Az általuk beterjesztett törvényjavaslatot négyszer kellett megszavazza a parlament, és az egyes fázisok közt módosító indítványokkal lehetett a tervezetet finomítani. Hogy végül megszavazták a szombati zárvatartást követelő törvényt, annak ellenére, hogy most a baloldalnak lejtett a pálya, az egyértelműen az ellenzéki pártok gyengeségét jelzi és ezért előrehozott választásokban sem reménykedhetnek egyhamar. 

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Lábjegyzet

Izraeli filmhét 2016

Lábjegyzet - izraeli film 2011Az idei, izraeli filmhét nem kapott túl nagy publicitást a magyar médiában, a Puskin moziban csak lézengtek a nézők. Pedig nagyon jó filmek vannak műsoron, és miután mindegyiket csak egy alkalommal vetítik, már az első nap gondban voltam, hogy melyiket válasszam: A Libanoni keringőt, vagy a Lábjegyzetet.

Mindkettőt láttam már, mindkettő nagyon jó film, csupán azért választottam mégis az utóbbit megmutatni a barátaimnak is, mert az egy általánosabb-emberi konfliktust visz vászonra, mint az első, ami a libanoni háború utóhatásait boncolgatja rendkívül eredeti módon.

Joszef Szider (יוסף סידר) New Yorkban született 1968-ban, hat éves volt, amikor a szülei alijáztak (Izraelbe “mentek fel” – települtek). Hat testvére közül ő a legidősebb, édesanyja pszichodráma-tanár, édesapja Izrael-díjas, molekuláris biológia-professzor… – mozi után egyik barátommal utána-olvastunk a neten a rendező-forgatókönyvíró életrajzának, mert a filmben minden annyira a helyén volt, annyira kiérlelt, természetes figurák, szarkasztikusan előadott, pontosan felépített történet, hogy meg akartuk tudni, ki az a fickó, aki ezt így összehozta.

Joszi Szider önmagában is egy érdekes figura, a Lábjegyzet a negyedik filmje, de már az elsővel komoly elismerést szerzett.

timeoffavor

A Heszder (הסדר) főhőse egy vallásos katona, akinek az elkötelezettségei kerülnek ellentmondásba azzzal az igyekezettel, hogy szellemi vezetője, a rabbija elvárásainak meg tudjon felelni.

Szider nagyon jól ismerte ezt a világot, hiszen ő is olyan vallásos iskolába járt, ahol a Talmud mellett világi ismereteket is szereznek a tanulók, akik katonai szolgálatot teljesítenek, az izraeli társadalom növekvő arányú részét képezik, ugyanakkor sokuk ideológiáját erősen befolyásolja a “nagy Izrael” álom, akik a hatnapos háború során elfoglalt területeken élnek.

Szider mégsem elégedett meg azzal a tudással, amivel már rendelkezett kezdetben, a forgatókönyv írása idején, két évre kiköltözött az egyik ilyen településre.

medurat

A közvetlen élmény, az alapos munka, és a nyilvánvaló tehetség együtteseként olyan játékfilmet sikerült már elsőre alkotnia, amit az Izraeli Filmakadémia 6 Ofir Díjjal tünetetett ki 2000-ben.

200px-buforA második filmje is a telepesek világát mutatja be, a harmadik pedig egy irodalmi alkotás alapján az első libanoni háború utolsó hónapjait.

Csak a negyedik fillmel, a Lábjegyzettel tér vissza Jeruzsálem értelmiségi világába, ahol felnőtt.

Mind a négy filmjére jellemző a téma, az ábrázolt világ rendkívül mély ismerete, az aprólékos kidolgozottság mind a dráma alakítása, mint a szereplők személyiségének ábrázolása terén.

A Lábjegyzet azért is kiemelkedően jó, mert bármennyire a Talmud-tudósok szűk világába vezet minket, olyan emberi konfliktusokat érint, ami más országok, más szakterületek értelmiségének is ismerős lehet, sőt, ezen túl az általános emberi kapcsolatok, a családok életének apró rezdülései is hitelesek, éppen ezért elgondolkodtatók. A Lábjegyzet olyan film, amit élvezettel néz az ember a moziban, olykor nevet, néha felszisszen, aztán mág napokig gondolkodhat rajta. Egyik barátnőm ezt írta a film után: ” Azon kívül, hogy kiválóan rendezett, fotografált, feszes történetet láttunk kiváló színészekkel, most – a korábbiaktól eltérően nem etnikai sorskérdésről volt szó – egy általános érvényű emberi drámát élhettünk át, a film végén nyitva hagyott kérdésig. A rendező alternatívát kínál a nézőnek, s bármelyik megoldás lehetséges: botrány vagy az Izrael díj szégyenkező elfogadása a főszereplők számára kínnal jár. A szituáció játszódhatott volna Európában, a tudományos élet terepén a viszonyok, konfliktusok hasonlók, abszolút érthető a magyar néző számára és mégis egyedi, a zsidó erkölcsiség értékei és a megélés dilemmái teszik azzá.”

Joszi Szider és Slomo Baraba a forgatáson

Joszi Szider és Slomo Baraba a forgatáson

Joszi Szider, miután elvégezte a jesiva-gimnáziumot Jeruzsálemben, egy elit harci alakulatnál szolgált, az éves utószolgálatot pedig felcserként teljesítette. Az első libanoni háború idején volt katona, tehát a harmadik filmje, a Bufor élményvilágát nemcsak az irodalmi műből (Ha van Édenkert) ismerte. Leszerelése után az egyik TV-társaságnál dolgozott, mint világosító, és közben a Héber Egyetemre járt filozófiát és drámatörténetet tanulni. Azt is elérte, hogy a munkahelye támogassa az első rövidfilmje gyártását, majd New Yorkba ment az egyetemre filmkészítést tanulni, vizsgafilmje a Zsoltárok könyve címet viselte.

Visszatérése után kezdett bele az első játékfilm forgatókönyvének a megírásához. 2000-ben jött ki a Heszder, 2004-ben a Madurát Hasevet, 2007-ben a Bufor, és 2011-ben a Lábjegyzet. A négy filmmel besöpört egy csomó díjat mind Izraelben, mind nemzetközi szinten. A Lábjegyzetet 2011-ben az izraeliek az amerikai Oszkárra is jelölték. Nem nyert, de a következő évben Joszi Szidert az AMPAS tagjai sorába emelte. Valószínűleg ez tette lehetővé, hogy megrendezhesse az első amerikai-izraeli játékfilmjét, amit 2015-ben forgattak Richard Gere főszereplésével. 2016 őszén be is mutatták a filmet a Torontói fesztiválon, de nem volt különösebb visszhangja. Talán, mert túl sok benne a fikció, a személyes tapasztalat helyett, ami Szider erőssége volt izraeli filmjeiben.

Izraeli filmhét 2015

izraeliwebreElkezdődött az izraeli filmhét program a Puskin moziban. A KLIKK teljes létszámban részt vett – remek filmeket néztünk meg: Az arabok táncolnak és a Sivatagi almák címűeket.

Aztán leültünk enni-inni-dumálni… és akkor jött egy kérdés, amitől teljesen ledöbbentem: az izraeli araboknak van szavazati joguk? – kérdezte egy barátnőm, aki okos, művelt, és szereti Izraelt…

A kérdés azt jelzi, hogy micsoda károkat okozott az elmúlt évtizedek anti-izraeli agymosása, amely egyik legfőbb jelmondata az volt, hogy az arabok Izraelben másodrendű állampolgárok. 

Természetesen, az izraeli araboknak van szavazati joguk, több pártjuk is, amelyek a legutóbbi választáson  összefogtak.

Az izraeli parlamentben olyan arab képviselők is ülnek, akik nyílt ellenségei a zsidó államnak – Hanan Zoábi, Ahmed Tibi, stb. – és ahelyett, hogy a választóik, az izraeli arabok érdekeit szolgálnák, a palesztin állam képviselőiként ügyködnek a Knesszetben.  

Az arabok táncolnak cmű filmben a főszereplő izraeli arab pincérkedni akar, de csak a konyhára mosogatónak veszik fel mint arabot, majd a zsidó barátja személyijével már pincérkedhet…

poster-for-the-film-dancing-arabs

Sayed Kashua  igazán árnyaltan mutatja be az izraeli helyzetet, de nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy a történet a 91-es öbölháború után zajlik (amikor az arabok a háztetőkön táncoltak örömükben, hogy Szaddam eltörli a zsidó államot – amiben persze, szintúgy tévedtek, mint egy csomó más dologban), amikor egy arab fiút alkalmazni pincérként nem valószínű, hogy jó üzleti fogás lett volna egy étteremtulajdonos részéről…

Az árnyalt helyzetképhez az is hozzá tartozik, hogy amikor az apa elviszi a fiát az elit jeruzsálemi iskolába, azzal bocsájtja útnak, hogy régen azt hitték, hogy elkergethetik a zsidókat, de ma már csak tisztességesen akarnak élni, nincs más céljuk… Kashua 1975-ben született, a beszélgetés tehát 1989-ben lehetett. Ehhez képest 1991 januárjában a tetőkön táncolt az apja is, az iránti örömében, hogy rakétákkal lövik a zsidó államot… Körülbelül ennyire lehet elhinni azt, hogy az arabok békét akarnak…

Az estéhez hozzá tartozott, hogy miután hazaértem, a neten megnéztem a “Forgatókönyvíró” tv-sorozat legújabb részét – Sayed Kashua erősen önéletrajzi sorozatát. A hetedik résznél tartunk, de minden eleme arról szól, hogy a palesztin társadalom, illetve a nyugat-európai értelmiség mennyire képes elviselni azt, hogy vannak sikeres izraeli arabok… Ebben a részben egy olaszországi kisvárosban rendeznek “mediterrán” irói fesztivált, ahová meghívják a főszereplőt, aki sikeres izraeli arab író (Kashua abszolút ez a figura), akit egy palesztin irónő letámad azért, mert héberül ír – az ellenség nyelvén!

A palesztin társadalom egyik nagy tragédiája az alkalmatlan vezetők kiválasztása, akik eddig, ahogy Aba Even mondta volt találóan: “nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem elmulasztani az esélyt a békére” Ennyire következetesen rosszul dönteni csak a magyar kormányok tudtak a világháborúkban – meg is lett az eredménye. A palesztinok szerencsések abban, hogy az ellenség zsidó, mert ez a tény, egyenlőre megvédi őket attól, hogy a nyugati média szimpátiáját elveszítsék – azért a zsidókat még mindig jobban utálják Európában, mint az arabokat.

A palesztin társadalom másik nagy tragédiája, hogy legalább annyira irígy a sikeres emberekre, mint a magyar. Ugyanúgy eltűri, mint valami égi jelenséget a politikai vezetők korrupcióját, érdemtelen meggazdagodását, ám képtelen megemészteni a valódi tehetségen, kreativitáson és szorgalmon alapuló sikert. Míg Kashua megkap minden elismerést Izraelben, mind a kulturális vezetés (irodalmi díjak), mind a tömegek részéről (népszerűek a könyvei, tv-sorozatai, cikkei), a palesztínok árulónak bélyegzik, mert héberül ír, Jeruzsálemben lakik, nem tartja az iszlám vallási szokásait, és nem panaszkodik folyton folyvást, hanem műveiben felmutatja a problémákat, és azok feloldási lehetőségeit is, némiképp.

Itt azért érdemes megemlíteni a film végkifejletét: a történet abszolút tényeken alapul addig, hogy Éjád (Kashua) találkozik Jonathan Avrahamival, aki izomsorvadásos beteg, megismerkedésük idején már tolószékben van, és a vég elkerülhetetlenül közeleg… a valós történetet egy másik aspektusból is feldolgozza az író, az “Első szám második személy” című könyvében. A film során az arab fiú egyre inkább felveszi Jonathan személyiségét. Pincérkedik, bankszámlát nyit a nevében, leérettségizik a már teljesen magatehetetlen fiú helyett, majd Jonathant, az anyja közreműködésével eltemetik Éjád iratai alapján muszlim temetőben, Éjád pedig véglegesen Jonathan helyébe léphet, mint teljesjogú állampolgár “elfoglalhatja” Jeruzsálemet (a nyitó és zárókép háttere Jeruzsálem).

Túl azon, hogy a “halottakkal való üzletelés” nagyon távol áll az európai, zsidó-keresztény, XXI. századi kultúrától, a szimbólumértéke figyelemre méltó: az izraeli, hiába okos, ügyes, megteremtett valamit az álmos Közel-Keleten, rövidesen, belátható időn belül elsorvad és átadja helyét az életképes, erős, nem kevésbé okos palesztinoknak…

apples-from-the-desertAz első nap második filmje is az izraeli társadalom konkliktus-zónájából indul: szefárd-ortodox család Jeruzsálemben, ahol az egyetlen leány 19 évesen nem hajlandó apja terror-uralma alatt élni és fellázad.

Nem akar elrendezett házasságban egy háromgyerekes özvegy felesége lenni, szeretne tenni valamit az országért (önkéntes mozgalom), maga kialakítani az életét, a szokások és előírások dacára.

Az izraeli-zsidó társadalom valóságos gondja, hogy az ortodoxok a zsidó népesség egyre nagyobb hányadát jelentik, ám a teherviselésben minimálisan vesznek részt, zárt közösségként élik mindennapjaikat. A gyerekek hiába okosak, a XXI. századi munkapiacon használhatatlan tudással rendelkeznek, ezért önmaguk és családjuk megélhetését sem tudják biztosítani megfelelő szinten – a szociális rendszert alaposan megterhelik, ám még így is a szegénységet örökítik.

Az internetes média, a vallási vezetők tiltásai ellenére behatol a zárt közösségekbe is, és miután a másfajta élet lehetősége ott van “a sarkon túl”, ugyanabban az országban, vannak fiatalok, akik fellázadnak őseik életformája ellen. A film bájosan oldja fel a konfliktus, összehozza az új generációs kibuctagot és a vallásához azért ragaszkodó lányt – az összeadott tudás a megváltás! A befogadás, amelyben mindannyian megőrizzük identitásunk lényegét, a sallangok nélkül: lehet valaki vallásos akkor is, ha nadrágot húz, és kibucnyik, ha korlátozza az étkezését a kósárság szabályai szerint, vagy legalábbis elfogadja, tiszteli, hogy a másik nem eszik disznót.

before-the-revolution-movie-posterAz izraeli filmhét második napi műsora számunkra “A forradalom előtt” című volt. A film a Teheránban élő izraeliek szemszögéből mutatja be az 1978-79-es iszlám forradalom alakulását.
Mindenkit elkeserített ez a történet, mert a folyamat, ami az iszlamisták győzelmével ért véget, kisértetiesen hasonlít a 2011-es, úgynevezett arab tavasz baloldali, demokratikus szándékaira és azok fundamentalizmusba fulladására.

Ha az ember a magyar tapasztalatokat is figyelembe veszi, akkor lassan megérti, hogy egy demokratikus rendszer kialakulásához hosszú, tudatosan vállalt tanulási folyamat vezet, nem lehet egy országban kikiáltani a demokráciát!
A Sah rendszere a nyugati fejlődési modellt tekintette mintának – a társadalom egy bizonyos, szűk rétege számára, miközben a többség továbbra is nyomorban élt. A lázadás lehetőségét a kegyetlen titkosszolgálat akadályozta egészen addig, amíg nem csordult túl egy bizonyos mértéken. Az áradat azonban mindent elsöpört…

A baloldali értelmiség, amely csak szabadságot és jobb életet akart a diktatúrával szemben, maga is megfeledkezett az istenadta nép tudati szintjével – a fundamentalista vallás egyszerű válaszokat adott a bonyolult kérdésekre, felmentette a többséget a gondolkodás és a felelősségvállalás alól, ami nélkül nem lehet demokrácia.

A nyugati kormányok szűklátókörűsége, ahogy manapság is, hagyta kibontakozni a fundamentalizmust és széterjedni az egész térségre. Irán mellett a már korábban polgárháborúba sodródott Libanon is elveszett, a Hezballah totálisan tönkretette azt az országot is.
2015-re a térségben semmi nem lett jobb az Arab tavasz hatásaként, hatalmas területek állnak romokban, milliók lettek földönfutók, csak a fundamentalista iszlám erősödött meg, ma szinte legyőzhetetlen mértékben.

9 nap múlva újra

repulo teveEz a választás úgy kellett az izraeli társadalomnak, mint vágtázó tevének a sivatagi vihar – amúgy sem egyszerű az élet az állandó hajsza közepette, most még ez a cirkusz is!

Tavaly december elején a 2015-ös költségvetési  vita során egyértelművé vált, hogy a pénzügyminiszter, Jair Lapid kemény, közel két évnyi munkájának eredménye meg fog jelenni a következő évben. Átmeneti népszerűtlensége, ami a felvállalt pozicióból értelemszerűen adódott, el fog tünni azzal egyenes arányban, ahogy az általa képviselt költségvetési tételek valósággá válnak.

A miniszterelnök, Natanjahu és Lapid között a nézetkülönbségek kezdettől ismertek voltak, a baloldali ellenzék pedig hetente jelentette be, hogy pillanatokon belül szétesik a koalíció, de úgy tűnt, hogy rajtuk kívül ez senkinek nem érdeke.

Az 1949-es születésű Natanjahu 1988 óta parlamenti képviselő, harmadszorra miniszterelnök, és még nem akar nyugdíjba menni.

repulo teve 2Az 1963-as Jair Lapid újonc, hiszen az első választási győzelme 2013-ban született, igaz, mindjárt a második legnagyobb párt vezetőjeként került a parlamentbe. Már akkor lehetett volna akár miniszterelnök is, ha ő maga nem retten meg ekkora feladattól. De gyorsan tanul és nagyon ambiciózus, úgyhogy hamar rájött, Natanjahu keresztbe tesz neki. Ezzel együtt kőkeményen dolgozott, hogy a választóinak tett ígéreteit be tudja tartani. 2014 decemberében kezdtek körvonalazódni, hogy ez sikerülhet neki – ellenszélben is.

Natanjahunak tehát el kellett döntenie, hogy hagyja fiatalabb riválisát megerősödni, vagy népszerűsége mélypontján beletaszítja egy választási hercehurcába. Utóbbit választotta, annak ellenére, hogy az a mondás járja Izraelben, hogy aki előrehozza a választásokat, az el is veszíti azt. (Van néhány történelmi példa erre Simon Pereztől Ehud Barakig)

repulo teve 3

A december elején készült felmérések szerint Jair Lapid tényleg a mélyponton volt, a 2013-as mandátumszám alig felét érte volna el. Beindult a kampánygépezet, szövetségek alakultak és bomlottak fel, a baloldal létrehozott egy kétfejű pártszövetséget, ami a felmérések szerint sikeres is lehet… Tegnap lelkes tüntetés volt Natanjahu kormánya ellen…

Yair Lapid eközben szisztematikusan járja az országot, harcol az igazáért, és a felmérések egyre növekvő népszerűséget jegyeznek – az épeszű többség Izraelben nem akar szocialista demagógiát.

9 nap múlva választunk, ilyenkor lehet fogadni…

Nos, én csakúgy, mint a 2013-as választások során, az izraeli társadalom kemény gerincét adó középosztályt képviselő  “Jes Atid”-ra szavazok, mert hiszem, hogy csak jól működő gazdaság garantálhatja a demokratikus jogokat, a szociális biztonságot, a szabadságot, és a palesztinokkal való tárgyalásokon is a józan ész kell vezesse az izraeli felet, nem pedig a felhevült békevágy.

Választások 2013 _ 1.rész

Felelősségteljes pillanat

Jáir Lapid – felelősségteljes pillanat

Egy évvel ezelőtt azt írtam arról a Jáir Lapidról, aki a héten lezajlott izraeli választásokon, a “semmiből” hozta a második legtöbb mandátumot szerzett pártot, hogy ő lehet az izraeli Kennedy. Tévedtem, ebben a győzelemben sokkal több van, mint amit akkor sejtettem.  Alapvető adottságai, a nézetei, amelyekről egy évvel ezelőtt írtam,  hozták az elvárható formát,  de a “többlet-sikernek” már összetettebbek az okai. Ezeket vesszük most sorra, annál is inkább, mert a sokak számára váratlanul jó eredménynek nem csupán Izrael jövőjére nézve van szerepe, hanem megfontolandó tanulságul szolgálhat a magyar választók és a politikusok számára.

Következetes munka

A 2012. januári bejelentését követően, Jair Lapid  szisztematikus munkába fogott. Politikai kampányt ugyan még sosem csinált előtte, de a televiziós műsor-gyártásban óriási gyakorlata, és nem utolsó sorban remek csapata volt. Minden megjelenése a nyilvánosság előtt alaposan felépített produkció volt. A szó legjobb értelmében. Rengeteg kritikát kapott volt kollégáitól, hogy a profi műsorkészítés kellékeit alkalmazza, de Jáir ezen csak mosolygott… mint ahogy azon is, ahogy hirtelen, sok évvel azelőtti ringbeli (thai boksz) vereségéről készült  amatőrfelvételt kaptak fel. Egy éven át járta az országot, a hét legalább öt napján szervezett találkozója volt a potenciális választókkal – az északi Metulától a déli Eilatig, kis és nagyobb településeken, mondta, mondta a magáét, majd türelemmel fogadta a kérdéseket a javaslatokat, később a kritikát is. Mert ahogy kezdett összeállni a szakmai program, megjelentek a bírálatok is.

yair_lapid_1234567890Az édesapja, Tomi Lapid erőteljes ortodox-ellenessége okán azonnal a homlokára ütötték a stigmát, amire a válasz a Haredi Campuson tartott remek előadás volt. Ez is, mint megannyi találkozója elérhető az interneten, vagyis a személyes találkozó hatását megsokszorozta a szabad média minden lehetséges fajtájával. Saját honlap, facebook-oldal, YouTube-oldal, az aktivistákkal és az érdeklődőkkel való e-mailes levelezés, SMS-küldés, a választási hajrában még telefon-üzenet is. Kiválóan megszervezett csapatmunka, amelynek eredményeként gyakorlatilag “beszkennelték” az ország lakosságát. Akit lehetett meggyőztek, akik egyetértésüket fejezték ki, azokkal a választáson túl is tartják a kapcsolatot.

Ezen a ponton kötelességemnek érzem, hogy bevalljam, hogy az első pillanattól erős szimpátiával kísérem Jáir színrelépését, bár a pártba nem léptem be, a kapcsolati hálón ott a nevem, kapom a legközvetlenebb információkat, rendszerint előbb, mint ahogy az a hivatalos médiában megjelenik. A választásokon, mint izraeli adófizető állampolgár részt vettem, kifejezetten úgy időzítettem, hogy itt legyek, bár most a munkámat éppen másutt végzem. A Jes Atidra (Van Jövő) pártra szavaztam.

Politikai-gazdasági környezet

Natanjahut szeretik utálni. Izraelben és külföldön is. Ellenzői számtalan hibáját képesek felsorolni, csak arról feledkeznek meg, hogy a világválság közepette Izrael egy meglehetősen nyugalmas sziget, stabil, növekvő gazdasággal, ami jórészt ennek az utált politikusnak az előrelátásán múlott.  Ő hozta Izraelbe Stanley Fischert, aki 2005-ben lett az Izrael Bank elnöke, és aki pedánsan megóvta az izraelieket az eszetlen eladósodástól. Kétségtelen, itt is vannak megélhetési problémák, a lakások ára, különösen a Tel-Aviv – agglomerációban iszonyúan magas, és a középosztály, amely minden demokratikus társadalom gerince, komoly terheket cipel. Különösen zavaróvá vált az utóbbi évtizedekben, hogy a zsidó lakosság egyre növekvő részét képező ortodoxok sem a gazdasági életben, sem pedig az ország védelmében nem vesznek részt.

Felróják Natanjahunak, hogy személye, viselkedése elszigetelte Izraelt a nyugati világban, és ez a palesztin konfliktus kezelésében hátrányokat okoz. Az igazság az, hogy 2000 óta nincsenek komolyan vehető tárgyalások, és ez nem az izraelieken múlott. A nyugati világ mértékadó politikusai a konfliktust a saját érdekszférájukon keresztül szemlélik, az pedig többnyire nem azon az oldalon van, ahol Izrael állam létkérdése – a biztonság. Natanjahu ellenszenvesen vagy sem, de arra hívta fel a világ figyelmét, hogy Irán nem csupán Izrael problémája, sőt, a palesztin konfliktus sem egy lokális gond, hanem egy sokkal általánosabb kulturális küzdelem sűrűsödési pontja, aminek korrekt megoldása hatással lehet Európa és az egész nyugati világ jövőjére nézve – mintát szolgáltat. Natanjahu tanult elődei, Ehud Barak és Ariel Saron kísérleteiből, amikor Izrael egyoldalúan feladott állásokat, megbékélést remélve (a libanoni háború vége 2000 – Barak, gázai kivonulás 2005 – Saron), és mindkét esetben csak újabb háborút és terrort kapott helyette.  Natanjahu tisztában van azzal, amivel sok baloldali széplélek nem akar szembe nézni, hogy tudniillik az arab kultúrában az engedékenység a gyengeség jele, a gyengéket pedig nem illeti kímélet. Ellenkezőleg, az ellenfél gyengesége lehetőséget ad a fokozott támadásra, hiszen a cél 1948 óta mit sem változott: a palesztin vezetés ma is azt az álmot kergeti, hogy zsidótlanitja a Közel-Keletet. Ennek a célnak az elérésében pedig nem szempont a saját népük szenvedése.

Új politikusság

A 2013-as izraeli választócédulák...

A 2013-as izraeli választócédulák…

Az izraeliek gyorsan reagálnak a változásokra. Az évezredes üldöztetés, a kiszolgáltatottság  a zsidók génjeibe kódolta a reakciókészséget, amit az önálló állam léte sem csökkentett, inkább csak kiteljesített: a saját vezetőikkel szemben kíméletlenül fogalmazzák meg a kritikát, ha számukra kedvezőtlen döntések születnek, akkor nem restek kimenni az utcára, ha egyes monopol – helyzetű gyártók elszemtelenednek, fogyasztói bojkottot hirdetnek…

Nemrégiben Budapesten hallottam egy előadást az izraeli nonprofit szervezetek elképesztően nagy társadalom-, környezet-formáló hatásáról – miképpen járulnak hozzá, hogy a reménytelennek tartott helyzeteket is megoldják, miként segítik elő forprofittá  alakulni azt, ami nonprofitként indult, de éppen a tettrekészség lendítette előre gazdaságos vállalkozásokká…

Az izraeliek nehezen viselik el, ha hülyének nézik őket a politikusok, ezért újabb és újabb pártokat alakítanak és megmérettetik magukat a választásokon. Az országalapító Munkapárt és évtizedekig legfőbb ellenzéke a Likud képezte a klasszikus bal- és jobboldalt. De ahogy a szocializmus az egész világon befuccsolt, úgy az izraeli Munkapárt előbb csak választási vereségeket szenvedett, majd látványosan zsugorodni kezdett. Tőle balra ugyan megjelentek a kisebb, egyre szélsőségesebb pártok, de az ezredfordulóra  nyilvánvalóvá vált, hogy ez a bal-jobb-felosztás értelmetlen. Politikai szakértők az izraeli társadalom jobbra-tolódásáról értekeztek, holott, aki itt élt, az a bőrén érezte, hogy a többség igencsak normális, utálja az értelmetlen ellenségeskedést a zsidók közt és a palesztinokkal kapcsolatban is.

Vannak a jobb oldalon is szélsőségesek, akiket az “átlag-izraeli” legalább annyira megvet, mint a “béke most, azonnal”-hisztérikus balosokat, akik a katonáink ellen tüntetnek. Az “épeszű többség” egyesítésére azonban sem a klasszikus baloldali Munkapárt, sem a jobboldali Likud nem volt képes. 2005-ben  létrejött a Kadima, mint centrális párt, amely valós igényt testesített meg az izraeli társadalomban, de régi politikusokból verbuválódott, akik az egymás elleni intrikában sokkal jobban teljesítettek, mint az összefogásban.

Izraeli sajátosság a vallásos pártok markáns jelenléte, amelyek a fő ideológiai áramlatoktól függetlenül mindig a kormánypárttal szövetkeznek annak érdekében, hogy választóik sajátos igényeinek megfelelő döntéseket csikarjanak ki. Ez vezetett el oda, hogy akár bal, akár jobboldali volt az izraeli kormány, a jesiva-növendékek állami támogatása a dolgozó középosztály kárára változatlanul működött.  Az ezredfordulóra már nyilvánvalóvá vált, hogy ez tarthatatlan, hiszen a gazdasági életben aktívan részt nem vevő népesség sokkal nagyobb arányban nő, mint az adófizetőké. Arról nem is beszélve, hogy a tíz-tizenkét gyerekes vallásos családok, az állami támogatással együtt is, tűrhetetlen, bár önként vállalt nyomorban élnek. Sűrgetővé vált, hogy a felnövekvő korosztályoknak megélhetést nyújtó képzést kell kapniuk!

A közös kultúra a szekulárisoknak is fontos - Jáir fiának bar micvája

A közös kultúra a szekulárisoknak is fontos – Jáir fiának bar micvája

Jáir Lapid pártja helyesen ismerte fel azt, hogy a dolgozó középosztály problémáinak megoldása a vallásosok foglalkoztatásában rejlik. Akkor lehetnek elviselhetőbbek az adók, ha a szociális kiadások ésszerű szintre csökkenek, és ennek a kulcsa Izraelben a vallásosok aktivizálása a gazdasági életben. Szemben a megrögzött szocialista nézetekkel, nem az “államtól” várja el a lakosság jobb életfeltételeinek biztosítását, hanem a rendszert akarja átalakítani, amely a munkanélküliséget támogatja. Tisztában van azzal, hogy az adófizetők pénzét sokkal hatékonyabban kell felhasználni, de azt is tudja, hogy ez nem megy egyik pillanatról a másikra, ezért az általános elvet, miszerint a terheket arányosan (nem egyenlően!) kell elosztani az ország lakosságára, 5 éves megvalósítási programot dolgozott ki. A választók szemében éppen ez adta a jelszó hitelességét, hiszen a vágyból akkor lesz jövőkép, ha kijelöljük az utat ami a célhoz elvezet.

Az idei választások másik fontos jelensége a Bait Hajehudi (Zsidó Otthon) párt előretörése. 2008-ban, egy sor jobboldali-mérsékelten vallásos, cionista pártocskát kötöttek csokorba, de 2009-ben a választásokon csupán 3 mandátumot szereztek. A régi politikusok itt is elzsörtölődtek volna még sokáig, ha Uri Orbach nem kezdeményezi a pártpoziciókra való választást, amelynek során egy agilis, fiatal ember szerezte meg a párt vezetését. Mondhatni, hogy Naftali Benet a cionista vallásosok Jáir Lapidja, mert a választásokon, végül is 12 mandátumot szerzett.

Az 1972-ben Haifán született Naftali amerikai-zsidó bevándorlók gyermeke, szekuláris szülei tértek vissza a valláshoz, de megmaradtak a cionista határon belül, vagyis a munka, a hadseregben való szolgálat továbbra is alapvető fontosságú számukra.

Naftali Benet - karikatúra globes.co.il

Naftali Benet – karikatúra globes.co.il

Elegáns, felső-középosztálybeli környéken nőtt fel, példaképe Joni Natanjahu volt, aki a hires entebei túsz-szabaditás során vesztette életét (a jelenlegi miniszterelnök bátyja). Maga is jeles katonai karriert futott be (רב-סרן), igy csak 1996-ban kezdte meg egyetemi tanulmányait, de már 1999-ben saját céget (Cyota) alapitott, amit  2005-ig Manhattanban vezetett, majd 145 millió dollárért eladta.

2006-ban Benjamin Natanjahu felkérésére a Likudon belüli előválasztási kampányát vezeti. De csakhamar szembe kerül vele, amikor a telepesek vezetőjeként az építkezések befagyasztása ellen küzd. Jó érzékkel felméri, hogy az izraeli középosztály azon részének, amely mérsékelten vallásos (horgolt kipások), dolgozik, katonáskodik, és akik számára a cionizmus nem egy felejthető ideológia – nincs megfelelő képviselete. Szekulárisok és vallásosok közötti párbeszédet kezdeményez, és 2012-ben otthagyja a Likudot a Bait Hajehudi javára. Eléri, hogy a pártot kinyissák a nem vallásosok számára is, igy kapcsolódik be a munkába Ajelet Saked, akivel már korábban, Natanjahunál együtt dolgozott .

Mint ahogy Lapid, Benet sem a társadalmi különbségek közötti konfliktusok szításában, hanem a közös célok mentén való összefogásban látja a jövőt. Annak, hogy mindketten meglepésszerű győzelmet arattak a választáson, további közös vonásaik vannak:

– Mindketten sikeres emberek voltak a maguk szakmájában, lényegesen jobban kerestek, mint amit politikusként elérhetnek. Kizárt dolog, hogy a baksisért hajtanának.

– Azt a társadalmi réteget képviselik amelybe beleszülettek, amelyet alaposan ismernek, amely problémáival azonosulni tudnak, és ezt hitelesen tudják közvetíteni. Ráadásul, ez nem egy marginális réteg, hanem a gazdasági élet szempontjából a legfontosabb bázis, akik katonáskodnak, dolgoznak, adófizetők és ezt a felelősségteljes magatartást örökítik gyerekeikre.

– Mindketten a moderált szabad-versenyes kapitalizmus hívei, amelyben az egyéni ambíciókat, a kisvállalkozásokat támogatja az adórendszer, regulázza a nagytőkéseket és a feladatuktól elrugaszkodott szakszervezeteket. Egyértelműen támogatandónak tartják az elesetteket, a korlátozott képességűeket és az öregeket, de semmiképp nem azokat, akik kifogásokat keresnek arra, hogy miért nem dolgoznak.

– Mindketten elsőrendű fontosságúnak tartják az oktatást, amely lehetőséget teremt a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére, és az ország gazdasági növekedésének záloga a magas hozzáadott érték, amit csakis magasan kvalifikált munkával lehet elérni.

Még abban is egyetértenek, hogy azok a fiatalok, akik a seregben szolgáltak, kedvezményeket kapjanak a lakáshoz-jutásban, a tanulásban. A terhek arányos elosztását is hasonlóképpen képzelik, azonban a palesztinokkal való viszonyt illetően látszólag komoly különbségek vannak – bár, ki tudja, hiszen Jáir Lapid nem tett le az asztalra egy konkrét tervet arra vonatkozóan, hogy miként látja megoldhatónak a konfliktust, Benet viszont azonnali recepttel szolgált. Meg is kapta ezért a magáét…

Benet javaslata szerint Izraelnek fityiszt kellene mutatnia a világnak, legfőképpen Obamának és Európának, annektálnia kellene az oslói egyezmény szerinti C-területeket, amelyek a Juda-Somron térség kb. 60%-át jelentik, az összes telepessel (kb. 350 ezer) és az ott élő palesztinokkal (kb. 50 ezer) együtt, akik teljes jogú izraeli állampolgárok lehetnének. A Fatah által ellenörzött Juda és Somront, illetve a Gázai-övezetet, tőle akár Palesztin Államot is, az IDF képes ellenőrizni, kordában tartani a terrorista tevékenységet. A területfoglalásnak nem ad ideológiai vagy vallási indítékot, csupán praktikus, biztonsági és gazdasági szempontokat emleget. És éppen ebben van a realitás-értéke.

Izrael állam megalakulása óta élnek területén arabok, keresztények és muszlimok, akik több-kevesebb sikerrel felvették a zsidók életritmusát, munkatempóját, siker-éhségét. Nagy vonalakban igaz az a tétel, hogy a gazdasági helyzet javulásával a nacionalista illúziók és az ellenségeskedés is csitul – Izraelen belül. Ott, ahol a törvény, a demokratikus állam vezetése erre lehetőséget ad. A Palesztin Autonómiában viszont a vezetők a feszültség szításában érdekeltek, vajmi keveset foglalkoznak a lakosság életkörülményeinek javításával. Ismert jelenség, hogy az Autonómia területéről beházasodnak Izraelbe, az elviselhető életért. Benet tehát azt mondja, hogy nem kell annyit nyavalyogni, hozzunk törvényt arra, hogy a C-terület pedig Izrael, és adjunk személyi igazolványt 50 ezer palesztin arabnak. A többi pedig oldja meg a maga problémáját ott, ahol van. Nem a mi dolgunk…

Lapid sokkal szofisztikáltabban adja elő a maga megoldását – tárgyalni, tárgyalni, akkor is, ha évtizedekig tart… a zsidó települések tömbje  Izrael része kell legyen. Végső soron a különbség nem túl nagy, a hozzá vezető út az európai diplomáciai szokásoknak jobban megfelel, de a Közel-Keleten egyáltalán nem biztos, hogy működik. Lapid nem harci alakulatnál szolgált, nem ismeri  “testközelből” a konfliktus emberi oldalát. Nem lehetetlen, hogy Benet ráérzett a radikális megoldásban rejlő előnyökre, amelyeket az érintett arabok talán sosem mondanának ki, de gyakorlatilag az ő, személyes érdeküket is szolgálná. Amikor a 2000-es béketárgyalások során felmerült, hogy izraeli arab városok kerülnének a Palesztin Államhoz, az érintett települések lakói hevesen tiltakoztak – “másodrendű, izraeli állampolgárként” és jobb, mint elsőrangú palesztinként.

Arról, hogy milyen hatása lehet az izraeli társadalomra a jelenlegi választási eredmény, a sorozat második részében térek ki, majd pedig a harmadik részben a tanulságokra, amelyeket a magyar választóknak és a politikusoknak is érdemes levonni. 

Tel-Aviv nyilt város

Tel-Aviv nyitott város. Utcáin, terein szabadnak érezheti magát mindenki, bőrszíntől, vallási vagy nemi identitástól függetlenül.

Erre a nyitottságára büszke a város, még akkor is, ha időnként problémákkal jár.

Június első hetében például már nem csupán a hagyományos büszkeség-menetet rendezi meg a homoszexuális közösség, hanem egy hetes programot nyújt, amire, becslések szerint 20 ezer külföldi turista is érkezik. Tel-Aviv az egyik legbefogadóbb város a világon, e tekinteben.

Magabiztos, ütemesen fejlődő, lakosainak egyre jobb minőségű életet biztosító, gazdaságilag meglehetősen önálló város. Sokan igyekeznek ide a siker reményében.

A legutóbbi évtizedben a munka lehetősége nem csak a vidéki izraelieket, a kelet-európaiakat, vagy a kínaiakat csábította ide. Afrika-szerte menekülési célponttá vált Izrael, a közel-kelet egyetlen, igazi demokráciája – havonta több ezren lépik át illegálisan az egyiptomi-izraeli határt. Eritreából, Szudánból érkeznek, sokszor betegen, sérülten. Rémtörténeteket mesélnek az őket ellátó eilati, kórházi személyzetnek, beduin emberkereskedőkről, akik nem csak a pénzüket veszik el, hanem sokszor megerőszakolják a nőket, vagy ha nem tudnak fizetni kiszolgáltatják őket szervkereskedőknek.

Afrikában terjed az izraeli álom, ahol munka van, megélhetés, és a hatóságok nem igazán zavarják az embert. Ebből annyi igaz, hogy tényleg van munka, és a hatóságoknak nincs szisztematikus programja a beszivárgók kezelésére.

Egyes becslések szerint ma már közel 200 ezer olyan ember él Izraelben, akik nem törvényes úton jutottak ide. Jelenlétük szembetűnő, már nem csak az ország déli részein, hanem Tel-Aviv északi, elegáns negyedeiben is.

Az utóbbi hetekben több erőszakos cselekmény (késelés, rablás, fiatal lány megerőszakolása) ráirányította az országos figyelmet a növekvő problémára. Míg a közszolgálati tv-csatorna péntek esti naplójának stúdiójában nagyon intelligens beszélgetés zajlott, én egy csoporttal a helyszínen próbáltam hiteles képet kapni.

A hétvégén ugyanis egy nagyszerű program keretében 131 helyszínen ismerkedhetett az érdeklődő Tel-Aviv építészetével, urbanisztikai problémáival és eredményeivel. A magam részéről a pénteki napot az urbanisztikának, azon belül is kedvenc témámnak a városszövet rehabilitációjának szenteltem, a szombatot pedig a várostörténetileg fontos épületek belülről való megismerésének.

A pénteki programot zárta az a mintegy két órás séta Neve Sáánánban,  abban a lakónegyedben (schuná – שכונה – szó szerint szomszédsági egység) amelynek arculatát az afrikaiak teljesen megváltoztatták, ahol ma csupán az ottlakók 10%-a izraeli.

A rossz hírű környékre egyedül és este semmi esetre sem mennék, nappal is csak egyszer voltam az elmúlt évben – tévedésből. Ugyanis itt van a tel-avivi, központi buszpályaudvar. A hozzá vezető út azonban elég félelmetes: a pár éve kialakított park, játszóterek hajléktalan afrikaiakkal zsúfoltak a nap minden szakában.

Két fiatal építész azonban már jó ideje küldetésének érzi, hogy megismertessék ezt a városrészt mindenkivel, akivel csak lehet.  Rendszeresen vezetnek túrákat, nappal és éjszaka is. Ennek során nem csupán a negyed történetének kevéssé ismert részleteit ismerhetjük meg, hanem a helyi lakók rögtönzött interjúi során, a lehető leghitelesebben a jelen problémáit is.

Neve Sáánán (נווה שאנן), az 1921-es arab terrorhullám következményeként született. Az akkori május első öt napját betöltő pogromban 47 zsidó halt meg, 140-en  megsebesültek és jelentős volt az anyagi kár is. Ezért 400-an, a jaffói zsidók közül, úgy döntöttek, hogy elköltöznek. 260 ezer négyzetméternyi területre kertvárost terveztettek Josef Tisler építésszel. A menora alakú településterv az akkor legkorszerűbb, brit várostervezési elvek szerint készült, és így került be az első Geddes-tervbe is.

Azonban a terület egyfajta hátsóudvara lett a városnak. Kezdődött azzal, hogy a csoport tagjai, akik a nagyon szép és korszerű tervet megrendelték, nem tudták megvásárolni a teljes területet, így a terv csak részben valósult meg. Közben a városfejlődés egyre merészebben tört északra, elszippantva a tehetősebb családokat.

Bár a harmincas évek kezdetén neves bauhauslerek terveztek ide épületeket, amelyek még mostani, meglehetősen lepukkant állapotukban is figyelemre méltók, ez a korszak 1936 körül véget ért.

1938-ban a városvezetés ide telepítette a központi buszpályaudvart, amely 1993-ig üzemelt a negyed északi csücskében, majd átköltözött az időközben megépített “fehér elefántba” – az új, többszintes betonmonstrumba, ami a schuná szivét tette tönkre az intenzív autóbuszforgalommal, és nem kevésbé azzal, hogy durván, esztétikailag minősíthetetlen formában rátelepedett az apró házakra.

Amíg a régi buszpályaudvar építészetileg is igényes formában született meg, és kapcsolatban maradt a lakónegyeddel, addig az új, többszintes betonlabirintus az utazókat elhatárolja a közvetlen környezettől – a távolsági és helyi járatok közti átszállás épületen belül történik.

Ekkor már nem csak a tehetősebb lakók, hanem a jobb üzletek is elköltöztek. A híres cipőboltok utcáját (rehov Neve Sáánán) ugyan sétálóutcává alakították 1996-ban, de ez sem segített azon, hogy a lakosság drasztikus kicserélődése megindult. Vendégmunkások, prostituáltak és narkósok találkozóhelyévé züllött. Ráadásul 2005-ben lebontották a központi fekvésű általános iskolát, és a korábbi középiskolába, a Rogozin-ba vonták össze az oktatást. Ma több száz illegális beszivárgó gyereke tanul itt, mert bármennyire is nehezen viseli el az ország a rázúduló afrikai inváziót, a gyerekek tankötelezettsége mindenkire vonatkozik. Erről az intézményről, a pedagógusok áldozatos munkájáról szól a 2010-ben Oscar-díjjal kitüntetett dokumentumfilm.

A lebontott iskola helyén parkot (ginát Levinski) építettek, amely ma az afrikaiak által elfoglalt terület. Itt alszanak a földön, itt mosakszanak a szökőkút vizében és a nyilvános WC őket szolgálja. Ide jönnek  a civil szervezetek munkatársai is, akik meleg ételt, ruhákat és könyveket hoznak. A helyi rendőr-örs szomszédságában nyilvános könyvtár üzemel – egy építész önkéntes munkája eredményeként éjszakára becsukható könytári installáció, ma már több ezer könyvvel, huszonnyolc nyelven kínál olvasnivalót.

De az idegenek legnagyobb problémája ezzel nem oldódik meg – politikai, vagy gazdasági menekült státuszt nagyon kevesen kapnak, így legálisan dolgozni sem tudnak. Aki mégis boldogul valahogy, az telefonon kapcsolatba kerülvén az Eritreában, Szudánban maradt rokonokkal, terjeszti az izraeli álmot – havonta ezreket arra késztetve, hogy elinduljanak. Az út nehéz, veszélyekkel teli, különösen azóta, hogy az egyiptomi zűrzavarban  a Szináj félsziget  a kábítószer-kereskedelemből meggazdagodott beduin-bandák kizárólagos uralma alá került.

Az Izraelben fellángolt lakossági elégedetlenség egy része ugyan a tel-aviv déli negyedeiben tömörült idegenek ellen irányult, de sokkal jelentősebb a kormánnyal szembeni kritika. Bár a randalírozó rasszistákat a rendőrség letartóztatta, egyes, felületesen tájékozott médiamunkások máris a Kristályéjszakához hasonlították a történteket, mintha a hétmilliós, évtizedek óta háborúban álló zsidó államnak kéne megoldani az afrikai, muszlim menekültek problémáit.

Elsőrangú feladatként a határon korszerű kerítést építenek és megsokszorozzák a határőrséget. Vagyis, fizikai akadályt igyekeznek állítani az invázió ellenében. A már Izraelben tartózkodók sorsa bonyolultabb, mert senkit, akit életveszély fenyeget hazájában, nem ültethetnek repülőre, nem küldhetik vissza, ahonnan jött. Más kérdés, hogy miért nem lehet az egyiptomi határon túlra visszaküldeni őket, hogy muszlim testvéreik oldják meg a problémáikat.

Hogy megtörjön az izraeli álom-kép Afrikában, minden eddiginél szigorúbban kell fellépni az izraeli munkaadókkal szemben, akik illegálisan foglalkoztatják a beszivárgókat. Nem egyszer éttermek konyháiban dolgoznak, akik szervezetükben olyan betegségeket hordoznak, amelyek már kivesztek a nyugati civilizációban. Professzor Karaso egy rádióműsorban arra hívta a fel a hallgatók figyelmét, hogy az izraeli kórházakban több száz olyan embert gyógyítanak, akiknek nincs semmiféle betegbiztosításuk, és sok esetben fertőző betegségek potenciális terjesztői.

Abban mindenki egyetért, hogy Neve Sáánán és a többi, dél-tel-avivi  lakónegyed amúgy is gyenge lakossága nem lehet slampos kormányzati intézkedés kárvallottja, arról nem is beszélve, hogy ezek a városrészek a rehabilitáció egyre fontosabb területeivé kell, hogy váljanak a közeljövőben, minden jogkövető állampolgár érdekében.

Az izraeli életérzés

Miért megyünk Izraelbe?

Bár egyre érdekesebb az építészet, mégsem azért, hogy megcsodáljuk az építészeti emlékeket.

A lenyűgöző természeti csodák sem jellemzik ezt az országot…

Persze, ott vannak a tengerek, a Földközi a Vörös és a Holt is, és a sivatagi táj is lehet érdekes, de annyira azért nem, hogy emberek néhány napos ottlét után úgy érezzék – ide vissza kell jönni!

Mégpedig az eddigi utitársaim ezzel a lelkesedéssel beszélnek róla – aminek persze én nagyon örülök.

Izrael közel sem az a turisztikai tökéletesség, ami a divatos célpontokat jellemzi.

Zűrös ország, sok problémával, ámde a fejlődésben lévők megmosolyogtató bájával…

Más kultúra, de nem túlságosan idegen a magyarokétól.

Nem Európa, de kevésbé egzotikus, mint a Közel-Kelet más országai.

Sokan csak a rossz hírekből ismerik, ezért tartanak attól, hogy ellátogassanak és a saját szemükkel bizonyosodjanak meg a valóságról. A “bátrakra”, akik mégis megteszik, környezetük értetlenkedve néz:

Miért pont oda utaztál?

Különösen most, hogy az iráni rakéták és a gázai csőcselék egyszerre fenyegette Izraelt, sokan kételkedtek abban, hogy érdemes oda utazni.

Ám azok, akik már eltöltöttek néhány napot Tel-Avivban, megtapasztalhatták, hogy az élet erősebb a terrornál, különösen ha felkészülten védekeznek ellene.

Szélesebb kontextusba került mindaz, amit eddig Izraelről tudtak, és sikerült néhány tévképzetet kisöpörni a tudatukból.

A legutóbbi mini-csoport egyik tagja turisztikai szakember, az ő elismerése csak megerősített abban, hogy egyre több magyar embernek segítsek megismerni az országot. Bár, amikor mondta, tiltakoztam a küldetés szó ellen, de utóbb nem is tartom annyira túlzónak, hiszen ez a weblap, az amichay.hu is azért született évekkel ezelőtt, hogy közelebb hozzam az emberekhez az országot, amit Magyarországon oly kevéssé ismernek, és a katasztrofális tömegtájékoztatás miatt legtöbben félreismernek.

Az írott szónál hatásosabb a személyes élmény, ezért is örülök a jelentkezéseknek. Aztán, aki már volt velem Izraelben, az elolvassa a cikkeimet is, másként látja a helyzetet és talán másként is fogja fel a saját életét… mert ez az, amire leginkább inspirál egy izraeli utazás: mi mindenre képes az emberi akarat, a tettrekészség, a kitartó küzdelem.

Ez az az izraeli életérzés, ami annyira vonzó!

Egy ország, ahol az emberek a fizikai fenyegetettség árnyékában is képesek boldogan élni, alkotni, gyerekeket nevelni, örülni a napnak vagy ha esik az eső, élvezni amit a földi élet adhat nekünk!

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Télikabát és fürdőruha

Négy nap – két heti élmény

@i.Izrael.im.2018.03

Az első három csoport egyhangú véleménye volt, hogy a négy nap, amit Tel-Avivban töltöttünk, olyan sűrű volt, mintha legalább két hetet lettünk volna ott… a jövőben, ezért egy nappal megnövelem a kiscsoportos túrákat: négy éjszaka, öt teljes nap lesz, és kimarad a sabat, hogy mindig tudjunk buszra szállni, ha elfárad a társaság…

Minden túrának van tanulsága, amivel a következőket jobbá lehet tenni, az első háromnak ez a tanulsága: beleszippantani Tel-Aviv levegőjébe, kicsit megismerni a várost, az ott élők hétköznapjait és a helyi kulináris élvezeteket – minimum 5 nap.

A wizzair menetrendjéhez igazodva vasárnap reggel indulni és csütörtök este visszautazni Budapestre.

A koratavaszi utak sajátossága, hogy a hideg Budapestről utazunk az egyre melegebb Tel-Avivba.

Ezúttal igazán durva hőmérsékletkülönbséget kellett áthidalnunk: elindulásunkkor hószállingózás volt a Ferihegyen és 27 fok a Ben Gurion reptéren. Két nap múlva már 31 fokot mutatott a tengerparti hőmérő este hatkor…

1. nap

Ben Gurion reptérvonattal Tel-Avivba (16 perc a hivatalos menetidő), és a “gyalogképes” csapatunk egyenesen a szálláshelyre tartott a Saronán, a Habima-téren, Sderot Ben Zionon és a Bugrasovon át… a lakás kíváló helyen volt: Bernstein Cohen 5, és eddig a legszuperebb az összes lakás között, amit Tel-Avivban sikerült megismerni az Airbnb rendszeren belül.

Mivel ezúttal építészekkel utaztam, nagyon örültem, hogy nem egy lepukkant szállást sikerült szereznem a belvárosban, hanem egy olyan szintűt mint amilyeneket magam is terveztem anno, amikor Tel-Avivban éltem. Persze, három nap után azért találtunk benne tervezési és kivitelezési hibákat is, de ezek csak a szakemberek szemében érdekesek, a használatot nem zavarják, abszolút kényelmes.

Csak leraktuk a csomagunkat, mert a takarítónő szinte velünk egy időben érkezett, de így találkoztunk a házgazdával is, aki egy tündéri srác. Elintéztük a formaságokat, megmutatta a szuper számkódos zárat – nem kell kulcs, ami különösen nagyobb társaságnál áldás. Hátizsákainktól megszabadulva indultunk a tenger felé, ebédelni.

Az út végefelé a társaság átnevezte az urbanisztikai workshopot, Urbanisztikai és gasztro-worskhopnak, mivel a négy nap során mindig jókat ettünk-ittunk – helyi jellegzetességeket.

Ezúttal a túristák által kevéssé ismert Florentin negyedbe mentünk, ami sok más üzlet mellett tele van belsőépítészetileg fontos tárgyakat, bútorokat, lámpákat áruló boltokkal.

A negyed a nevét, az azt építő Slomo Florentinről kapta, ám az ugyanazon nevű főutcáját az újságíró-politikus David Florentinről nevezték el…

A negyed építése 1927-ben indult, az akkori Jaffo-Jeruzsálem vasútvonaltól délre.

A görög eredetű Florentin polgári lakónegyedet szeretett volna építeni a bevándorló görög, lengyel, török, észak-afrikai zsidóknak, 3-4 szintes házakból, amelyek utcaszintjén üzletek, kézműves műhelyek vannak.

Szaloniki emlékeiből gyúrt szűk utcák, a Bauhaus legegyszerűbb formáit soroló házak, kevés közöttük az igazi építészeti érték…

A bevándorló nemzedék sikeresebbjei északabbra költöztek, az üzletek diszkont-raktárakká züllöttek, a régi kézművesekből is csak a szerencsétlenebbje ragadt ezen a vidéken a múlt század hatvanas éveire.

A környék teljesen elszlömösödött a nyolcvanas évekre, amikor a “kreatívok” fefedezték, hogy itt olcsón lehet lakáshoz jutni, üzlethelyiséget bérelni – bútortervező iparművészek kezdtek itt dolgozni, aztán megnyiltak a kávézók, a bárok…

A negyed dzsentrifikációja azonban lassan halad, a lakosság még mindig nagyon vegyes, az utcakép nem különben.

A városvezetés igyekezett a közterületeket korszerűsíteni – burkolatcsere, világítás, fásítás…

Az elkoszlott, omló falak inspirálóan hatottak a graffitizőkre…

Ahogy a tel-avivi ingatlanárak kúsznak a magasba, ez a városrész is menthetetlenül megújul. A düledező házak helyén már felbukkannak az újak.

Utunk átvezetett a Neve Tzedekbe, ahol az első vasútvonal helyén az új villamospálya épül a Aharon Slus hídja alatt…

Közben leszállt az este, így betértünk a régi vasútállomásból kialakított szórakozó, kultúrális köztérként funkciónáló HaTahanába. Megismerkedtünk az egyik izraeli sörrel…

Hazafelé, busszal eljutottunk a Gan Meirig. Beugrottunk egy kis kaját venni estére-reggelre, majd átsétálva a parkon már “otthon” is voltunk. A “kenőcsök” most is nagyon népszerűek voltak, bár a kedvencet, a paradicsomos-padlizsánost nem találtuk a King George-i üzletben. Ahhoz másnap reggel elballagtunk a Ben Jehudára, bemelegítő sétaként… de a második napról majd holnap írok… Az első nap hajnalban kezdődött a repülőtéren, ideje volt lepihenni…

Az alábbi zene Ehud Banai Florentin című dala…

A következő rész holnap lesz olvasható…

A teraszon túl meleg van – február elején…

Tel-Avivba szökött Párizs

Gyalogos város…

@i.Izrael.im.2018.01

Közös reggelihez ültünk le az étkezőben, mert a tetőteraszon túl meleg volt február 8-án… Tel-Avivban.

A kávét a közeli francia pékségből hoztuk a croissant-okkal együtt, a “kenőcsöket” (humusz-thina, paradicsomos, zöldséges padlizsán, padlizsán thinával) előző nap a szemben lévő szuperben vettük, meleg, magos kenyérrel, zöldségekkel, gyümölccsel – nem is tudtunk ellenállni, este elpusztítottuk a felét – “majd holnap veszünk még” felkiáltással.

“Jól élünk” – mondogattuk a kulináris élvezetek közepette, de meg is dolgoztunk érte: napi 10-15 kilométernyi gyaloglással.

Egy várost gyalog lehet igazán megismerni – vallom, és ezen a négy napos urbanisztikai workshopon bizony sokat gyalogoltunk.

Kezdődött azzal, hogy a reptérről kijövet vonatra szálltunk és 10 perc múlva már Tel-Aviv északi buszpályudvarához közeli megállóban csináltattuk az elektronikus jegyeket.

Felszállhattunk volna egy buszra, de kevés volt a csomagunk, gondoltuk, három órányi ücsörgés után mehetnénk gyalog is… még budapesti időjárásnak megfelelő meleg cuccokban… nos, az Arlozorov utcát nem felejtjük el… (tanulság: legközelebb felszállunk a buszra, ami levisz a tengerpartra)

A szállásunkat csak 15:00-kor foglalhattuk el, ezért kényelmesen megebédeltünk…

.

.

.

.

.

.

.

.

Sült padlizsán thinával meglocsolva, friss, meleg kenyérrel és mentás limonádéval.

Közben hol kisütött a nap, hol elbújt a felhők mögött, de a minusz 2 után a plusz 20 azért édesen melengető volt.

kilátás a tetőteraszról

A lakást, ahol megszálltunk, még takarította egy pasi, így letettük a holminkat és elindultunk a Dizengoffon sétálni – “lehizdangef”, ahogy a héber mondja.

A Ben Yehudától, ahol laktunk, minden egy “köpésre” van, ezt a sok gyaloglás közepette is értékelte a társaság, amikor a “mi utcánkba értünk”.

Dizengoff Center

Másnap a reggeli után kényelmesen készülődtünk, mivel ez amolyan szabad programos nap volt, a társaság szétszéledt… vacsorára viszont a Dizengoff Center háziétel-piacára mentünk, és alaposan bevásároltunk a marokkói, iraki zsidó konyha finomságaiból. Hazavittük és még másnap is azt ettük vacsorára.

Sarona – kis házak a nagyok ölelésében

Péntek rövid nap – mert ha bejön a sabat, leáll az élet, de legalábbis a tömegközlekedés.

Ezért a házunk előtt megálló busszal kikalandoztunk Bné Breakba – a közeli ortodox városba, mintegy visszamenvén az időben vagy 200 évet.

Innen egy másik busszal az északi, elegáns lakónegyedbe mentünk – Ezorei Chen.

Majd egy kanyarral délre fordultunk, a piacon fűszerkeverékeket, kenyeret és friss datolyát vettünk.

Rothschild péntek délután

Igyekeztem mindig más utakon menni a társasággal, hogy érzékeljék a város összetettségét: jártunk az első, nagyon szegény településmagot jelentő  Neve Tzedekben, ami most a francia bevándorlók kezdvenc lakóhelye, közel a tengerhez, kikupálódva, nagyon drága lakásokkal, sétáltunk a Rothschildon, a péntek koradélutáni füvönheverészés idején, az új magas épületek árnyékában, hallgattuk utcai énekesként magának megélhetést teremtő, valamikori híres énekesnőt a piac előtti téren, végigmentünk a városrehabilitáció egyik szinterét jelentő Senkinen, beugrottunk a régi temetőbe, a távolabbi helyeket pedig busszal néztük meg.

Pénteken, vacsora után még kimentünk a kikötőbe egy kicsit sörözni, és megszerettettem velük az Arakot – mentás limonádéval ittuk.

Miri Aloni

Szombat a nagy menetelés napja volt, mert el akartam jutni Jaffo óvárosába, végig a tengerparton a kikötőbe, és miután nincs tömegközlekedés szombaton, onnan vissza is kellett jönni – na ez már megeröltető volt, annak ellenére, hogy közben jót ebédeltünk egy arab étteremben 50 sekelért fejenként 22 fajta saláta (“kenőcs”) meleg laffával és limonádéval, kávéztunk a Rothschildon, meg-megpihentünk egy-egy padon.

A következő csoportnál átalakítom a programot, Jaffóra előbb megyünk ki, hogy aki elfárad, visszatérhessen busszal.

Szerdán csak 13 kilométert, csütörtökön 15 kilométert, pénteken és szombaton 16-16 kilométert mentünk.

Nagyon kellemes volt az idő, erős nap még nem tűzött a fejünkre, de azért a sapka mindig hasznos. Mint ahogy esernyőt is érdemes vinni, mert februárban azért előfordulhat egy-egy hirtelen zápor.

Mit érdemes csomagolni egy négy napos tel-avivi útra, februárban?

A téli utazások legfőbb problémája, hogy hidegből megyünk melegbe és vissza, vagyis Budapesten a reptér és a lakás között kell a meleg cucc, aztán Izraelben vetkőzünk… Fordítva kellemetlenebb…

A kényelmes cipő nagyon fontos… én azt a cipőt húzom fel az utazáshoz, ami a legtöbb helyet foglalja el, most egy bokacsizma volt az. Egy kényelmes, sportcipőt, és egy papucscipőt csomagoltam a mindent elnyelő IKEA-táskába. Két utitársam is ilyenbe csomagolt a legnagyobb megelégedésükre… Ennek a táskának az is előnye, hogy “nőni tud”, Tel-Avivban, ahogy leszálltunk a vonatról, belenyomtuk a kabátunkat – arra a visszaútig nem volt szükségünk.

Rétegesen öltözködni az ilyen utazáshoz is nagyon érdemes, mert Izraelben szépen lehántolhatjuk magunkról a rétegeket. Fürdőruha még nem nagyon kell áprilisig, de senkit nem tartok vissza, hogy pancsikoljon a Földközi tengerben. Az airbnb-s lakásokban törölközőt adnak, csak a piperecuccot kell optimalizálni, a rajtunk lévő ruhákon kívül 3 napra fehérnemű, trikó, esetleg könnyű, nem gyűrődő ruha. Sok ruhát nem érdemes vinni.

Jákob álma

Tel-Aviv drága város – mondta az egyik résztvevő, de napi 150 sekel úgy tűnik elég így is a kényelmes élethez, egy kis ajándékhoz.

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentésMentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Izraeli impulzusok

Nagyon örülök, hogy ilyen népszerűek az izraeli, kiscsoportos utazások… Pénteken hirdettem meg a februári utat és már tegnap be is telt – ami persze nem nagy szó, hiszen csak 3 résztvevőről van szó megint, mint ahogy a márciusi csoportban is.


@i.Izrael.im.2018.00

Az üzleti képlet egyszerű:

– Megkeresem az időszaknak megfelelően legolcsóbb repőlőjegyeket, a következő csoportnál már kiváltom a csoportos clubtagságot és ezzel leveszem a repjegyrendelés terhét is a jelentkezőkről, viszont ez azt is jelenti, hogy előre kell jelentkezni, hogy az adott napon már tudjam, hogy kiknek veszek jegyet. A jegyvásárlás és a szállásfoglalás az utazás előtt hónapokkal megtörténik: most, novemberben  szerveztem a februári és a márciusi utakat is. Tehát, bőven van idő azután rákészülni, nekem pedig akár órára pontos napirendet tervezni.

 

– Ha már tudom, hogy milyen a csoport összetétele, akkor párhuzamosan a jegyekkel, keresem az optimális szállást. Szerencsére, Izraelben nagyon sok nagy lakás van az airbnb kínálatában, ezek közül választok, de azért remélem, hogy előbb-utóbb találok olyan szállásadót, akivel közvetlen kapcsolatot teremthetek, és nem ér mindket sem meglepetés, amikor megérkezünk a szállásra. A hely kiválasztásával eddig sem volt probéma, mert azt a helyismeretem alapján elég jól be tudom lőni, viszont a szállás maga nem volt mindig tökéletes… nem részletezem, mert azért mindenütt volt ágy, tiszta ágynemű, törölköző, melegvíz, ugyanakkor voltak apró gondok is. Ha biztosra akarok menni, akkor ki kell alakítsak egy közvetlen szállásadó kapcsolatot. Talán a jövő évi tapasztalatok ehhez is hozzásegítenek.

– Az utak 4 naposak, de a repülőjáratoktól függően 3 vagy 4 éjszakát kell foglalnunk. A Wizzairnek most még van visszafelé esti járata is, így szerdán reggel indulunk és szombaton késő este érkezünk, viszont csak 3 éjszakára kell szállást foglalni. Nem mindig sikerül ez így, az első tel-avivi és jeruzsálemi útnál csak reggeli visszaút volt, ezért 4 éjszakát kellett foglalnunk. Mivel a szállásdíjak viszonylag drágák, ez cseppet sem mindegy.

– Ezek rövid, de intenzív utak – aki már ismer, tudja, hogy volt napi 20 kilométernyi gyaloglás is. Urbanisztikai túra, gyalog lehet a legtöbbet tapasztalni, de időnként felkapaszkodunk helyi, tömegközlekedési eszközökre is. Négy nap Tel-Avivban semmi, csak arra jó, hogy beleszippantsunk a levegőbe, és legyen miért visszavágyódni oda…:) Ezért nem utazunk más városokba. A különböző utazásszervező cégek többnyire “szent túrákat” ajánlanak, sok buszozással. Akit az érdekel, talál magának. Én maradok az ország jelenének bemutatása mellett, és oda szervezek látogatást, amit nagyon jól ismerek. Gyalogolunk, de időről-időre megállunk enni-inni, olyan helyeken, ahol érdemes leülni, jó az étel, a kiszolgálás, olyan helyeken, ahol az élvezeteket cseppet sem megvető izraeliek is esznek.

– Több, mint húsz évet éltem Tel-Avivban, és ha rajtam múlna, ma is ott élnék, de nem kérem számon a sorstól, hogy így alakult, viszont ebből a helyzetből is ki lehet hozni a legtöbbet: lehetőségem van átadni az ismereteimet olyan magyar embereknek, akiket érdekel, hogy milyen valójában Izrael.

– Tehát megszervezem az utazást, a szállást és minden nap, az igényeknek megfelelően, vezetem az utazókat. A téli-tavaszi utak alkalmával több a városnézés, múzeum, esetleg hangverseny, színház, ha a résztvevők igénylik, májustól novemberig viszont ott a tenger, ami fantasztikus! Az első szervezett, tel-avivi út alkalmával mindenhová együtt mentünk, mert így akarták a résztvevők, de aki tőlem független programot akar, annak sincs semmi akadálya.

– Miért csinálom ezt? – kérdezhetik a gyanakvók, hol itt az én egyéni érdekem? Először is, örömet okoz megmutatni a várost, amit annyira szeretek. Ha ez nem így lenne, sose jutott volna eszembe ezt csinálni. Másodszor, amíg az édesanyám Magyarországon él, addig nekem is itt kell lennem többet, de ahhoz, hogy ezt kibírjam, időnként el kell utazzak Izraelbe… A barátaim reakcióiból tudom, hogy aki velem járta be a várost, az beleszetetett és visszavágyódik oda – miért ne tapasztalhatná meg ezt még sok-sok ember? Igen, én cionista vagyok, szeretem az országom és szeretném, ha minél többen ismernék meg az igazi arcát. Nem a terrorizmus által fenyegetettet, nem egy álomországot, hanem a valóságost.

– Mibe kerül mindez? – az első utak során az én szolgáltatásom ingyenes volt, mert ki kellett próbálnom magam. Szeptember elején Tel-Avivban, október végén Jeruzsálemben voltunk, Szilveszterkor a Holt tengerhez megyünk. Ez adott annyi tapasztalatot, hogy tudjam, mire kell odafigyelnem. A 2018 februári és márciusi túrák alkalmával a résztvevők gyakorlatilag kifizetik az én szállásköltségemet is, és erről az összegről Urbanisztikai workshop címmel adok számlát.

Nem vagyok idegenvezető, vélhetőleg nem is leszek, bár az ember sose tudja… nem akarom megmutatni a több ezer éves történeti emlékeket, csupán egy várost, amely fantasztikus fejlődési szakaszában van – Budapest századfordulós időszakához hasonlító hatalmas virágzást érhetünk tetten! Városgazdász az alapképzettségem és Tel-Aviv egy csodás példa, amit egyébként a budapesti városvezetőknek  sem lenne érdektelen alaposan tanulmányozni.

Az utazás során minden más költséget (repjegy, étel, belépőjegyek, tömegközlekedés) mindenki maga fizeti, éttermekben is pontosan elszámolunk, akár úgy, hogy külön kérünk számlát, akár úgy, hogy magunk közt elszámolunk. Ez tökéletesen működött eddig. Miután az utazás előtt már kifizetjük a repjegyet és a szállást, csak a személyes kiadásokra kell tartalékolni pénzt, de természetesen, szinte mindenütt tudunk bankkártyával fizetni, tehát csak viszonylag kevés pénzt kell átváltani. A napi, személyes költségek, tapasztalatom szerint 150-200 sekelt jelentenek fejenként. Nem spórolunk, de nem is szórjuk a pénzt alapon.

– Izrael az év minden szakaszában szép, aki például el akar menekülni a szilveszteri őrülettől, bátran válassza a holt-tengeri napokat, és a tavasz is január végén már beköszönt, novemberben is lehet fürödni a Földközi tengerben… nyár közepén azonban kicsit (túl) meleg…

Jelentkezni az izraeli impulzusok facebook oldalán lehet.

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

MentésMentés

Árávim, ruszim, doszim…

Tel-Avivból a 421-es busszal, Aradon keresztül utaztam Ein Bokekbe. Ahogy a söfőr felnyitotta a csomagtartót megszólalt az egyik asszony: akik a Holt tengerhez mennek tegyék beljebb a bőröndjeiket, hogy mi, akik Aradon leszállunk, ki tudjuk venni a miéinket. Az orosz család, amely 3 hatalmas börönddel utazott (6 fős csapat), bár nem értették, hogy mit mond az asszony, de valahogy csak felfogták a logikáját és szépen tuszkolták befelé a cuccaikat.

A sikeren felbuzdulva az asszony panaszkodni kezdett, hogy milyen rossz a tömegközlekedés Arad és Tel-Aviv között – kérdőn néztem rá, ettől aztán beindult rendesen, hiszen volt már hallgatósága:

Árád (ערד) = árávim, ruszim, doszim (ערבים, רוסים, דוסים) – mondta legyintve. Később kiderült, hogy az ő szülei Marokkóból érkeztek, vagyis egyik inkriminált csoporthoz sem tartozik.

Héberül Arad neve három betű, amit kezelhetünk úgy, mint egy mozaikszót, három fogalom kezdőbetűjeként: arabok, oroszok, ortodoxok – akik Arad lakosságának a többségét adják. Mostanában már a szudániakat is hozzáadhatjuk, de akkor elveszítenénk a poént.

IMG_5322

Arad neve már a Tórában is szerepel – település volt már 5000 évvel ezelőtt is, de a mai várost 1962-ben alapították a Júdeai sivatag egyik magastaltán, a tengerszint feletti 528 méteren. A tőle csupán 23 kilométerre lévő Holt tenger – 400 méteren van.

Arad mind a mai napig nem egy sikertörténet – a hatalmas önkormányzati területen mindössze 25 ezer ember él. Lakótelep-jellegét mind a mai napig nem vetkőzte le. A tervezett településen kezdettől új bevándorlóknak utaltak ki lakásokat, akik közül az évek során a sikeresebbek elhagyták a várost. A kezdeti, kelet-európai majd észak-afrikai bevándorlók után a kilencvenes években a volt Szovjetúnióból érkezők adják a lakosság zömét (ruszim). Az ortodox vallásos közösségek közül a Chabad és Haszidei Gur találtak itt ideális helyet.

Az izraeli ingatlanpiacon minden új projektet úgy reklámoznak, hogy mennyi időre van Tel-Avivtól. Ha tehát egy gyorsvasút kötné össze Aradot Tel-Avivval, és ezzel az utazási idő egy és negyed órára csökkenne a mostani 2-3 órával szemben (gyorsjárat – 2 óra, a tájoló – 3) míg autóval másfél óra. A Negev fővárosaként emlegetett Beer Seva is akkor “lendült be”, amikor a “Rakevet” 1 óra 20 perc alatt kezdte repíteni a lakosait Tel-Avivba. Persze, egy 200 ezer lakosú város nyomósabb indok egy nagy infrastrukturális beruházásra.

Izrael függetlensége óta cél a Negev sivatag benépesítése, és annak ellenére, hogy az izraeli néplélekben ez egy abszolút kudarcként jelenik meg, azért az igazság az, hogy rengeteg dolog történt ennek érdekében, csak ma még mindig nem túl látványos eredmények. Vélhetőleg, ha valóban sikerül a vasutat levinni Eilatig, akkor a sivatagot átszelő nyomvonalon drasztikusabb fejlődés várható. Mivel a 2020-ig számontartott tervekben még nem szerepel, az is kérdéses, hogy a melyik meglévő település irányába húzzák meg a vonalat: Arad, Dimona, Micpe Ramon ?

FullSizeRender-7

Aradot magunk mögött hagyva ereszkedtünk lefelé és alig fél óra múlva megérkeztünk Ein Bokekba, ami valójában nem egy település, hanem csak szállodákból és két apró bevásárlóközpontból álló partmenti sáv a föléjük magasodó “hegyek” előtt. A szállodákban, amelyek nem egyszerűen szálláshelyek, hanem komplex szolgáltatást nyújtó spa-k, sokan dolgoznak – Aradról vagy Dimónából jönnek-mennek naponta.

Ezúttal nem a Crowne Plaza-ban foglaltam helyet, hanem a Spa Club-ban. Nincs terasz a Holt tengerre (bár az ablakból látni valamennyire), nincs nagy flanc a szobában, de a spa valóban remek – de erről legközelebb…

Házak belülről…

IMG_3702

nyitott hazak TLV 2015A május 14-16-i hétvégén Tel-Avivban megint nyitott lesz egy sor épület, amelyeket belülről is megnézhetünk.

Aki csak teheti menjen, szánjon rá fél napot, hogy aztán minden évben beírja a naptárába – ki nem hagyni ezt a lehetőséget!

Idén 116 épület kapui nyílnak meg.

Ahhoz, hogy valaki bejusson ezekbe a házakba, a nagy érdeklődésre való tekintettel, előre kell regisztrálni, és már most van olyan épület, amelyet csak azért nem lehet megnézni idén, mert a listák beteltek.

Középületek és magánlakások is vannak a listán, érdemes utitervet készíteni, hogy minél több szépséget láthassunk!

Az akcióhoz éttermek is csatlakoztak – ezen a hétvégén egy sor étteremben 15%-al olcsóbban lehet enni.

Igazi, késő-tavaszi ünnep ez a város életében…

IL 2014

Ez egy ruhamárka...

Ez egy ruhamárka Izraelben…

Fel-fellobanó vitám van egy blogerrel, Izraellel kapcsolatban, a facebookon. Bosszantó vita, mert az illető, akit egyébként nem ismerek, mert álnéven tüzel, nem ostoba, talán nem is rossz indulatú, mégis roppant félrevezető az álláspontja. Mint ahogy a baloldali barátaimmal való vitáim is sokszor elkeseritőek számomra – különösen, ha radikálisnak neveznek – miért nem fogják fel a csapda-helyzetet? Ezért újra és újra megpróbálom összerendezni a gondolatokat – azt, amit Izrael ellen felhoznak, és a magam válaszait.

Most a blogger azon cikkét elemzem, amelyben Poroszországhoz hasonlítja a zsidó államot:

“Poroszország egy „rideg ész-állam” volt – ennek összes előnyével és hátrányával együtt. …Akárcsak manapság Izrael. Ezt is egy „ötlet” hozta létre, nem a történelem és nem egy „folyamatosan helyben lakó nép”. Egyszerűen emberek egy csoportja teremtette meg, mégpedig igen rövid idő alatt és előre átgondolt program szerint. (Az ötletben és a kivitelezés „beindításában” komoly szerepe volt Herzl Tivadarnak „Kellett egy hely” nekik”

Bár Herzl szerepe igen jelentős a cionizmus sikerében, az ország mégsem az ő ötlete volt csupán… illene egy kicsit ismerni a Bibliát, az ókori történelmet, és persze a XIX. századi zsidó mozgalmakat. Mivel mindezekről már én magam is elég sokat írtam, a szövegbe linkeket teszek azok számára, akik egy kicsit többet akarnak tudni. A zsidó nép Erec Izraelhez fűződő három évezredes kapcsolatát most nem részletezem, az 538-as sivát cion mozgalomra sem térek ki, sem arra, hogy a második szentély lerombolása után is maradtak zsidók ezen a földön, kezdjük csak a XVIII-XIX. századi spontán betelepülésekkel, Jeruzsálembe, Jaffóba, Cfátra, amikor  Herzl Tivadarnak még semmilyen “ötlete” nem támadt… Később is, nem holmi ötlettől vezérelve érkeztek az Ottomán Birodalom ezen részére a kelet-európai pogromok elől menekülők, vagy a jemeni zsidók 1881-ben… Herzl fokozatosan értette meg, hogy az európai zsidóság számára nem egy hely kell, hanem oda kell visszamenni, ahová kultúrája köti.

Sátoros ünnep Tel-Avivban

Sátoros ünnep Tel-Avivban

“Ha annak idején, a XX. század közepén-második felében Izrael gyenge maradt volna (katonailag és az annak alapját képező hatékony gazdaság terén), akkor nálánál sokkal nagyobb szomszédai „pillanatok alatt” feldarabolták-megszüntették volna. Ezért politikai elitje erőssé és „támadóvá” kellett hogy tegye. Egyre nagyobbá vált területileg is. A folyamat vége pedig az lett, hogy létrejött „Nagy Izrael”: a mai világ harmadik legerősebb katonai hatalma. Az a „baj” a Poroszország- és Izrael-típusú „ésszel csinált” államokkal, hogy „más logikával” működnek, mint a környező, „népek alkotta” államok. Ez utóbbiak ugyanis valamiféle „szubjektív politikát” folytatnak, tele érzelmi, sérelmi, ideológiai, vallási és történelmi elemekkel és indíttatásokkal – amelyeknek oly ritkán van közük az adott nép ás állam valódi, objektív viszonyaihoz és érdekeihez.”

Izrael sosem volt abban a helyzetben, hogy maga eldönthette volna, hogy erős, vagy gyenge akar lenni… csak azért tehetett valamit, hogy legyen… ha ugyanis bármelyik háborút elveszíti, akkor egyszerűen, megszünt volna létezni. A történészek azt is nagyon jól tudják, hogy Izrael nem kezdeményezett területszerző háborút – még a Hatnapos Háború is akkor indult, amikor abszolút nyilvánvaló volt, hogy az összeütközés elkerülhetetlen.

Az izraeliek voltak a jobbak – ez a megbocsáthatatlan bűnük.

A “népek alkotta államok” aztán a vicc teteje a Közel-Keleten, ahol a törzsi társadalom éppen most hullik darabjaira, ahol az országok határait az európai gyarmatosítók vonalzója húzta. De az igaz, hogy ideológiával tömni az éhes tömegeket mindig, mindenütt, az iszlám vallás érdekeltségi területein pedig különösen hatásos eszköz a feszültség fenntartására.

Az "ősbűn", hogy élni akarunk...

Az “ősbűn”, hogy élni akarunk…

“Az volt az „ősbűn” Izrael történetében, amikor „világi ész-államként” (mert a cionizmus, amely „meggründolta Izraelt, kifejezetten nem vallásos mozgalom!) egy, a zsidó vallásban „kódolt” célt tűzött ki maga elé: a bibliai Izrael területén való államalapítást. Ez pedig hatalmas ellentmondás volt: ész-állam – de vallás által sugalmazott programmal. …. Izrael „tervezői és kivitelezői” pedig ott (hibáztak), amikor modern államot alapoztak vallási tanításokra és az azokból következő „népi vágyakra”. “

Ez az okfejtés alapjaiban sántit, hiszen ahogy az előzőekből kiderülhetett, nem Herzl gründolta az államot, hanem számos tényező együttállása tette lehetővé, hogy az 1948-ra 600 ezer fős zsidó közösség kiküzdje magának az államot:

– gazdasági alapok: nagyrészt önálló mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi tevékenység, települések, infrastruktúra (közművek, közlekedés)

– társadalmi alapok: elszánt, áldozatkész helyi lakosság, Európában és Cipruson várakozó emigránsok (Holokauszt-túlélők)

– előrelátó, ugyanakkor merész politikai vezetés (Ben Gurion)

– a nagyhatalmak átmeneti “lelkiismeretfurdalása” a Holokauszt miatt és politikai ambicióiknak pillanatnyi érdeke

– a lakosság 1%-a hősi halált halt a felszabadítási háborúban

Az izraeli, zsidó népesség  döntő többsége szekuláris zsidó, akik leghőbb “népi vágya”, hogy békében éljenek, hogy a gyerekeik ne legyenek katonák, ha felnőnek. Más kérdés, hogy békeszeretetből nem adják meg magukat, ha az ellenség támad…

Mi építünk...

Mi építünk…

“…erre az országra „nem volt szükség” az adott helyen, léte „zavarforrás”.

Izrael is járta egy időben a „konszolidálódni kívánó állam” útját: ez volt a rabini korszak. Ám utána ott is jött a „frusztráltak nemzedéke”, akik az erős hadseregre akarták-akarják alapozni a „stabilitást”. A történelem ismétli önmagát – és az „ismétlő” éppen az a zsidó nép, amely pedig éppen a poroszok XIX. század végi hibájának következtében a XX. század első felében annyit szenvedet. Ahelyett, hogy „tanuló” lenne!”

A két idézet két különböző helyen van a cikkben, de így együtt világítja meg írójának alapvető tévedését, amely, sajnos nem csak az övé. Ugyanazt a követ fújja a “jószándékú”, nyugati baloldal és az arab nacionalisták: kár volt a Közel-Keletre zsidókat telepíteni.

Arról, hogy zsidók éltek már nem csak a mai Izrael területén, hanem az arab országokban is jócskán – szeretnek megfeledkezni.

Kétségtelen, az 1800-as évek végétől, fokozatosan betelepülő askenázi zsidók tevékenysége hatására a gazdasági és a társadalmi környezet is lassan megváltozott, csakhogy éppen előnyére: a zsidók a legrosszabb földeket tudták megvenni és azokat tették termővé, mocsarakat csapoltak le, fákat ültettek, tudást, innovációt hoztak ide. 1878-ban mindössze 100 ezer  arab lakosa volt a Jordántól nyugatra lévő területeknek (a mai Izrael és a Palesztin Autonómia együttes területe) és alig 25 ezer zsidó élt itt. Az arabok főként falvakban, a zsidók a városokban éltek nagyobb arányban. A zsidó bevándorlás nem csak a zsidó lakosság számát növelte, hanem megsokszorozta az arab lakosságét is. (1948-ban nagyjából hasonló létszámú volt az arab és a zsidó lakosság) A gazdasági fejlődés, éppen úgy, mint ahogy manapság (Ma az Autonómiából beházasodás révén jönnek arabok, Afrikából az egyiptomi határon szivárogtak be több százezren, míg el nem készült a kerítés.) a munkalehetőségek jelentették a terület vonzerejét. Vagyis igaz az az állítás, hogy az alija kezdetén meglehetősen gyér lakosságú Erec Izrael bőven adott lehetőséget arra, hogy a zsidó nemzeti otthon mellett legyen hazájuk az itt élő más népeknek is. Ráadásul, az Izrael területén élő más vallású, nemzetiségű emberek többsége a saját boldogulását is megtalálta – nem véletlen a “területekről” való folyamatos beáramlás.

öngyilkos merényletek Izraelben

A grafikon piros színnel jelöli az öngyilkos merényletek számát, és feketével a halottakét.

A “rabini konszolidáció” sajnálatosan kudarcba fulladt, és nem Rabin, vagy az izraeli katonai vezetés miatt. A mellékelt grafikonon jól látható, hogy az oslói megállapodás után az Autonómiába érkező terroristák cseppet sem változtattak korábbi magatartásukon, csupán közelebb kerültek a “célponthoz”: drasztikusan megnőtt az öngyilkos merényletek száma, ami sokkolta az izraeli közvélemény, amely többségében nagyon is békepárti volt. 1996-ban tehát megválasztották Natanjahut, akit ugyan sokan nem szeretnek még a saját pártjában sem, és állandó támadások célpontja a baloldal részéről, de kétségtelen tény, hogy regnálása alatt az öngyilkos merényletek jelentősen csökkentek. Ezzel együtt annyira nem volt frusztrált a nemzedék, hogy 1999-ben a baloldali Ehud Barakot választották miniszterelnöknek. Csakhogy a béke-alternatíva legnagyobb ellensége nem az izraeli jobboldal, hanem a Hamasz, amely soha, korábban nem látott mértékben növelte az öngyilkos merényleteket, és amikor 2002-ben kétszáz felett volt a meggyilkolt civilek száma, akkor a béke-apostolok széttárták a karukat – Saron lett a miniszterelnök. Ám Saron is, bizonyos mértékben a békehozó szerepében akart megmaradni az emberek emlékezetében, ennek volt köszönhető a gázai telepesek kitelepítésére vonatkozó terv, ami újra bebizonyította, hogy nem a zsidókon múlik a béke – az öngyilkos merényletek ugyan csökkentek, de megnőtt a rakétázás Gázából. Ezzel együtt, további békepárti politikát szavaztak meg Ehud Olmerttel, aki nem tudott elfogadható megállapodást összehozni a palesztinokkal, és a rakétázás változatlanul folytatódott. Közben Natanjahu, a Saron kormány pénzügyminisztereként olyan hatékonyan tette a dolgát, hogy Izrael, lényegében kimaradt a nagy gazdasági válságból, csak az európai piacokon keresztül érte veszteség. Ebben a helyzetben nem holmi frusztráció, hanem a konkrét eredmények tették őt újra és újra a miniszterelnöki székbe. Csekély többséggel, mert az izraeli társadalom nem rajong személyéért, nincs kétharmados fan-klub mögötte, de egyelőre nem találtak jobb alternatívát.

Az “erős hadsereg”-re senki nem gondolja alapozni a stabilitást. A biztonsági kiadások tétel állandó vita tárgya a parlamentben és a médiában is. Csakhogy, egyelőre szükséges, ha az ország meg akarja őrizni az ellenség elrettentésének kritikus szintjét. A franc akar Izraelben fegyverekre költeni az oktatás, a lakhatás, a megéhetés és szociális kiadások helyett, de ha nem tennénk, akkor a legutóbbi rakétázás során Izrael romokban hevert volna.

Hogy kinek kéne tanulni, és kitől, arra a végén kitérek…

A Közel-Kelet szükségtelen állama: Izrael

A Közel-Kelet szükségtelen állama: Izrael

“Kezdettől fogva túl harsányan hirdette, hogy Izrael a zsidó népé… Izrael eleve lemondott arról a lehetőséről, hogy származástól, nyelvtől, kultúraalapoktól függetlenül az állampolgárrá és polgárrá válás felé nyisson utat bárkinek, aki a területén él.”

Ez is hatalmas csúsztatás! Igen, Izrael a zsidó nép állama, a zsidó hagyományok, kultúra az élet meghatározó alapja. Például vasárnap a hét első napja és a hivatalos ünnepek a zsidó hagyományok, illetve az ország legújabb-kori történelme szerint alakulnak. Ez, természetesen, nem akadálya annak, hogy a muszlimok pénteken, a keresztények vasárnap tartsanak heti pihenőnapot, vagy megünnepeljék a saját vallási ünnepeiket. Tehát az izraeli polgárrá válásnak a világon semmi akadálya, ha az arab népesség nem kíván erőszakosan a saját kizárólagosságára törekedni.

a vágyaink az egekbe törnek, nem a szomszéd telkére...

a vágyaink az egekbe törnek, nem a szomszéd telkére…

etnikai megoszlás a térségben:

Izrael:

75,3% zsidó, 20,5% arab, 4,2% egyéb

Gázai övezet: ~100% arab

Ciszjordánia: ~80% arab, ~20% zsidó

vallási megoszlás Izraelben:

zsidó: ~75%

muszlim: 16%

keresztény: 2%

drúz: 1,5%

A zsidó állam egy fájdalmas hiányból és szükségszerőségből jött létre!

Tetszettek volna kevésbé gyilkos antiszemiták lenni Európában, akkor talán, nem akartak volna a zsidók saját államot!

De ez ma már lejátszott meccs, akár tetszik, akár nem Izrael itt van, él és nem adja fel magát azért, hogy tessen az európai széplelkeknek.

Ahogy Ausztrália, Kanada, az USA és más fejlett, nyugati országok, amelyek vezetői nem estek a fejükre, és korlátozzák a betelepülést a saját kulturájuk megőrzése, polgáraik jóléte érdekében, úgy ezt teszi Izrael is.

Működik a családegyesítés alapján a letelepedési lehetőség,  humanitárius okokból is kaptak már emberek letelepedési engedélyt. Felróni Izraelnek, hogy nem fogadja be a világ mezítlábas menekültjeit – abszurd kívánság, most különösen az, amikor európai országokban sorra bukik meg a multikulti…

 

látkép a jövőbe

 

“Mára az ész-alapú Izrael immár hazává vált – anélkül, hogy képes lett volna a szomszédai számára bármiféle magyarázattal, érvvel szolgálni arra nézvést, hogy azok miért fogadnák el a létezését, mi hasznuk lehetne abból? Hiába érti a világ, hogy „kellett egy haza az üldözött népnek”, ha azt a pártízezer km2-t egy másik nép is hazának érezte-érzi, még ha az ő „haza-fogalmuk” más is volt némiképp, mint a ”klasszikus européer”. Márpedig egy ész-alapú államnak meg is kell maradni a racionális alapú létezés-létezhetés talaján: ha elkezd szubjektív döntéseket hozni, akkor vége! Ha nem tudja létét kifelé is indokolttá, vagy legalábbis elfogadottá tenni, ha nem működik úgy kifelé is, hogy abból a környezete hasznot lásson, akkor komoly bajba jut. Az pedig hiú ábránd, hogy „mindig bírni fogja majd erővel” önmaga fenntartását, „bárki ellen is”.

Ha most – vagy a jövőben – Izrael „katonai megoldást” keres, akkor éppen azoknak a csapdájába sétál bele, akik a leginkább kívánják eltűnését a térképről. Ahogy – nem egy nap alatt – lehetett semleges szomszédokból hibás politikával ellenségeket csinálni, úgy lehet – hosszú évek alatt, következetes munkával – ismét semlegessé, majd még később együttműködővé alakítani a szomszédságot… Most még ők vannak döntési helyzetben…”

A szerző alapvető tévedése az, hogy azt hiszi – Izrael attól lett a zsidók hazája, hogy most már sokan vannak itt… Nos, ahogy a zsidóknál szokott lenni – ennek is a fordítottja igaz: Erec Izrael mindig is a zsidók hazája volt, mert  kulturájuk minden apró mozzanata ide köti őket. Nem csak Peszachkor mondták el minden évben, hogy “jövőre a felépült Jeruzsélemben”, hanem imájuk része: “száradjon el a jobbom, ha elfeledlek Jeruzsálem”. A zsidók ugyanis nem saját akaratukból, vagy egy csodaszarvas nyomában hagyták el a hazájukat, hanem id.sz. 70-ben a Római Birodalom leigázta államukat, lakossága nagy részét rabszolgaként elhurcolta.

Tehát megvolt a múltbeli alap a hazához, amihez hozzájött a legújabbkori hősies küzdelem az első alijától az utolsó háborúig. A közös ethosz tehát széles alapokon újrateremtődött annak ellenére, hogy a zsidók különféle helyekről érkeztek, és legalább annyira magukon viselték a származási hely kultúráját, mint a zsidó gyökereket.

arab falu 1911-ben a mai Tel-Aviv körzetében

arab falu 1911-ben a mai Tel-Aviv körzetében

A másik “nép” pedig azon az alapon szerveződött, hogy egy azon ellenséget gyűlölhetett.

De 66 évvel a zsidó állam megalapítása után már elmondhatjuk, hogy az a “másik nép” már valójában legalább kettő, talán már három és több is, mivel az izraeli állampolgárságú arabok hevesen ellenzik, hogy bármely békemegállapodás következményeként ők a Palesztin Autonómia polgárai legyenek. A gázai arabokhoz képest is Juda-Somron arabjai egész más szemszögből látják a világot, a keresztény és a muszlim arabok különbözőségéről már nem is beszélve. A zsidó állam létrejöttétől a drúzok többsége szolidáris Izraellel – vagyis messze nem igaz az, hogy Izrael nem tudta “elfogadottá és indokolttá tenni” létét környezete épeszű részével. Mint ahogy a környező államok közül is, amelyek egy kis hajlandóságot mutattak a békés egymásmellettélésre, képes volt kompromisszumot kötni (Egyiptom, Jordánia).

A probléma, hogy mindannyiszor, amikor nem erőből próbált egy konfliktust kezelni, vagyis amikor kivonult Libanonból (2000), vagy Gázából (2005), akkor azt a másik fél a gyengeség jeleként értékelte. Erre csak rájátszik a nyugati világ hozzáállása – a halottak száma szerint itéli meg, kinek van igaza, kié a felelősség, nem pedig az ok-okozati összefüggések alapján. Mint egy idióta szülő a rossz gyerekét, a békepártiak a terroristákat jutalmazzák, bármit is csinálnak.

Még szomorúbb, hogy azt sem hajlandók észrevenni, hogy a radikális iszlámnak csupán terepgyakorlata a palesztin konfliktus, minél inkább hagyja magát megvezetni a Nyugat, annál inkább elszemtelenedik másutt is a terror. Sziriában zavartalanul erősödhetett meg az iszlámista horror-brigád, miközben sziriai civilek ezrével haltak meg, és  a Nyugat félrenézett… Legutóbb John Kerry árulta el elképesztő értetlenségét a közel-keleti helyzettel kapcsolatban, amikor az Iszlám Állam elleni koaliciós tárgyalás eredménytelenségét azzal igyekezett palástolni, hogy belekeverte a palesztin konfliktust. Mintha az iszlám világ minden baja egyszeriben megoldódna, ha kitörne a béke az izraeliek és a palesztinok között!

Izrael léte tehát, nemhogy felesleges ebben a térségben, hanem egyenesen a Közel-Kelet fejlődésének kulcsa! Mivel az izraeliek nem kerülhetik ki a konfliktust, hanem meg kell küzdeniük vele, ezzel valójában példát mutathatnak a még mindig tébláboló Nyugatnak.  A nyugati világ számára  figyelmeztető jel kellene legyen –  minden, ami Izraelben történik előrevetíti Európa, Észak-Amerika sorsát. Ideje lenne odafigyelni erre, és átértékelni a rossz beidegződéseket.

 

Fekete lyuk Tel-Aviv térképén

Dani Adino Abeba etióp származású izraeli újságíró egy hetet töltött a neve sáánáni Afrikában, mint “menekült”. Tapasztalatairól a 2012.június 1-i Jediot Aharonot 7 nap mellékletében részletesen számolt be.

Miután levágatta jellegzetes frizuráját és szakállát, megszerezte azt a cipőt, amit a negevi menekülttáborban adnak az izraeli hatóságok minden illegális bevándorlónak, és ezzel tökéletessé tette álöltözékét, belépett a tel-avivi Afrika Central Parkjába, a Levinskibe.

Ide érkeznek azok, akik pár nappal azelőtt lépték át az egyiptomi határt, a katonák bekísérték őket a negevi táborba, és onnan az első busszal elindultak  az afrikaiak számára a “korlátlan lehetőségek városát” jelentő Tel-Avivba. A győzelmes megérkezés mosolyával foglalják el a néhány éve kisgyerekeknek épített játszóteret.

A bőrszín és az álöltözék nem elegendő ahhoz, hogy menekültnek adja ki magát. Bár Dani kitűnően beszéli szülőföldje nyelvét, az ámhárit, ezzel azonban nem adhatja ki magát sem szudáninak, sem eritreainak.

Amúgy meg fogalma sincs, hogy mit mondjon, ha kérdezik, miként érkezett Izraelbe. Egy három éve Izraelben élő illegális betelepülő kioktatja: “Hazudj! Az izraelieknek, főként azoknak az alapítványok tagjainak, akik segítik a beszivárgókat, mesélj a borzalmakról, amiket átéltél idejövet. Mondd, hogy ha visszaküldenek Eritreába, halál vár Rád. Ez persze nem igaz, de mindenki ezt mondja. Csak légy következetes. Segíteni fognak. Itt senki nem jött gyalog Eritreából vagy Szudánból, de erre érzékenyek az izraeliek, hát mond azt, amit hallani szeretnének.”

Nevetve elmeséli a saját történetét: ” Huszonketten indultunk el három évvel ezelőtt Eritreából. A szudáni határon 70 dollárért vittek át minket dzsippel. Hartumig  700 dollár a tarifa, személyautóval, onnan Kairóig 750 dollár. Itt találkoztunk a beduin csempészekkel, akik újabb 750 dollárért elfuvaroznak az izraeli határtól 20 kilométerre, pontosan megmutatják az utat, ahol át lehet lépni a határt. Ezt a 20 kilométert tettük meg gyalog a sivatagban, hogy megfelelően elesetteknek nézzünk ki. A beduinok elmagyarázzák azt is, hogy mit kell csinálni ha izraeli katonákkal találkozunk: emeljük fel a kezünket – ettől teljesen elérzékenyülnek.”

Dani olyan eritreainak adta ki magát, aki gyerekkorát Etiópiában töltötte, de onnan a 90-es években kiutasították, ezért beszéli az ámhárit. Egy szál trikóban, nadrágban és sapkában várja az első éjszakát a park egyik padjának szegletében. Ahogy sötétedik, egyre félelmetesebbnek látszik a hely, ahol az egyetlen világító pont a parkkal szomszédos rendőrség épülete, de rendőrt sehol nem látni. Az éjszaka másik réme a patkány. Tömegesen lepik el a teret ételmaradékok után kutatva.

“Hozzá hasonló” eritreai, aki beszél ámhárit oktatja tovább, miként lehet pénzt szerezni, mert “egy eritreai nem alszik a szudániakkal egy parkban”. Az eritreaiak smartphone-ra specializálódtak. Az okostelefonok lopására. Az árut egy meghatározott ponton kell leadni, azért a tolvaj kap egy kis pénzt, és rendszerint az eredeti tulaj vásárolja vissza, akinek fontosak a feltöltött fényképek, üzenetek, telefonszámok. A  palesztínok sok éven át ezt a játékot játszották autókkal – a zsidók meg fizettek.

A szudániak kerékpárokra specializálódtak. Miután az utóbbi években igencsak elterjedt a városban a kerékpár-kultúra, van mit lopni. A több ezer sekeles, márkás kerékpárok 180-200 sekelért eladók itt. A “kerékpár-maffia” feje egy hat éve az országban élő szudáni. A tolvajoktól megveszi a kerékpárt 80 sekelért, és 180-ért adja tovább. Itt is előfordul, hogy az eredeti tulajdonos vásárolja vissza ezreket érő kerékpárját – még mindig olcsóbb, mint újat venni.

A parkot ugyan elfoglalták az afrikaiak, de a Levinski utcán maradtak a narkósok és a kurvák. Kábítószerkereskedők és kliensek is megjelennek időnként, csak rendőrt nem látni sehol. Reggel hétkor hozzák az önkéntesek az ételt. Keménytojás, kenyér és saláta. Aztán mindenki megy a “dolgára”. A szerencsések szereznek valami alkalmi munkát, mások keresik a maguk, aznapi telefonját, vagy csak heverésznek a mászókák között. De csakhamar elterjed a hír, hogy aznap a helyi, izraeli lakosok tüntetést szerveznek az afriakiak ellen. A misztanenim (beszivárgók – héberül) szétszélednek a környező negyedekben,  Shunát Hatikva és a Shunát Sapira is egyre több afrikainak a lakóhelye.

Csakhamar nyilvánvalóvá válik, hogy a szudániak és az eritreaiak egymást hibáztatják azért, hogy a helyi lakosság ellenük fordult. De mindkét csoport szemében a legfélelmetesebb “Murdok” – Baruch Marzel szélsőjobboldali politikus. A tüntetés este hétkor kezdődött, a parkban tömörülő afrikaiak védelmére néhány rendőr is megjelent, közben pedig a misztanenim vezetői üléseztek egy közeli épületben. Dani, az álruhás tudósító is bejutott az ülésre. A vezetőség tisztában volt azzal, hogy az izraeliek durva fellépését az elmúlt hetek agresszív cselekedetei (nemi erőszak, verekedés) váltották ki. Bár a lopások szaporodása sem egy öröm, de az izraeliek arra kevésbé érzékenyek.

Az a sok fiatal, afrikai férfi, aki dél-Tel-Avivban a boldogulását keresi, legfeljebb kukkoló-szobákban könnyíthet magán, mert még a narkós kurvák sem hajlandók elmenni velük. Az izraeliekben nem megalapozatlan a félelem az afrikaiak betegségeivel kapcsolatban. Igy az egyetlen szórakozásuk marad a nargila, és az ivás. Kevés nő indul el Afrikából, mert számukra sokkal nagyobb a veszély, de akik mégis megérkeznek Izraelbe, azokat a különböző önkéntes szervezetek azonnal a szárnyuk alá veszik.

Pár nap után az eritreaiak figyelmeztették Danit, hogy el kell menjen az eritreai főnökhöz kifizetni a havi adóját – 100 dollárt. Ha elfelejtené a kötelességét, azt eritreai családja szenvedi meg.  Az egyik ilyen “adóelkerülő” édesanyját letartóztatták Eritreában, és csak 1500 dollár váltságdíj ellenében engedték szabadon. Nem kétséges, hogy ilyen feltételek mellett, a tel-avivi eritreaiak igen jó adózók. Persze, nem Izraelnek…

Míg Dani Adino Abeba a tel-avivi Afrikában töltött egy hetet 200 új beszivárgó érkezett ide a Negevből.