Izrael 5774
Az új évi ünnep után közvetlen (szeptember 7-én) éjjel az egy nap a városban blogban megjelent cikk – Menő budapesti lakások: Két élhető lakás 50 négyzetméteren hozzászólásai között megjelent egy ismerős szövege: „Te tulképp nagy suttyó lettél az évek alatt Éva. De mindemellett vicces is kicsit. ” Járó Város
Amolyan, újévi meglepetés egy magyar zsidótól… Az illető nem tartozik a baráti körömhöz, de találkoztam vele néhányszor 2004-2006 között, amikor a VII. kerületi Zsidónegyeddel, aztán Budapest városgazdálkodási problémáival foglalkoztam. Ő ment a maga útján, én meg az enyémen.
Amikor másfél éve megjelent az építészfórumon a saját lakásomról egy cikk, a következőket írta: „Szia Éva! Gartula az ötletelés megvalósításához. Magam ugyan valamivel nagyobb lakást választottam volna ugyanebből a bekerülési keretből, de ha végül a használónak (Neked) bejön a feeling, akkor pozitív az egyenleg. (Remélem azóta a házban lakók is megbékéltek a dologgal ) A képek profik – talán túlontúl is -, bár erősen torzítják a valóságot. Ami fura, hiszen korábban Te magad is ellenezted az effajta szemkápráztatásokat. Így kissé barlanglakásossá teszik a lakás hangulatát. A funkciók elrejtése, szeparálása, beszuszakolása viszont kétségtelenül egyedi megoldásokban materializálott. (A képek alapján) a magam részéről nem választanám legénylagásomul ezt a 29 nm-t, de a lényeg (lám) a valódi használó érdeke és érzete. üdv Tamás”
Amire a következőket válaszoltam: „Kedves Tamás! Nem tudom, hogy mit tartasz ebben ötletelésnek, mert a cikk a tervezés folyamatát szerette volna bemutatni. Ezt a lakást magamnak terveztem, ha Neked kellett volna, akkor valószínűleg másként indultunk volna el, és máshová jutottunk volna. Az, hogy egy lakás, pontosabban a felújítása mibe kerül, az önmagában, szerintem, nem értékelhető, csak a fenntartási költségekkel együtt, illetve a létrejött tér használati értékével. A fotók senkit nem akartak elkápráztatni, csupán a teret érzékeltetni – normál objektívekkel ezt nem lehet. Részletfotókat találsz a www.podo-pro.hu-n.”
„Ötletelés alatt a megszokott berendezési, strukturális megoldásoktól való markáns tervezési eltérést értettem, ami által a munka során megcseréltél mustárszint a kékkel, fát a műanyaggal, bejáratot szobaablakkal, vizesblokkot galériával. A képekről pedig csak az alapján a kritikai szemlélet elapján írtam pár sort, ami alapján korábban Te is lehúztál itt jópár ingatlanbemutatót. És ebből, mint olvasó nem tudok engedni. Hiszen a képek mind torzak, amik meghamisítják a térérzetet. Vagyis manipulatívak. A „kinek készült-kinek tetszik” kérdésre való megfelelés pedig amellett hogy természetesen szubjektív dolog, mégiscsak fontos kérdés. Máskülönben értelmetlen lenne bármit is bemutatni itt, hisz onnatól tökmindegy lenne mit gondol bárki bármiről, ha a megbízó/megrendelő elégedett a végső eredménnyel. Bővebb belsőépítészeti kritikával viszont azon túl, hogy én mint otthon is dolgozgató egyedülálló fickó nem szívesen mászkálnék fel-le, ide-oda, ficakból lépcsőfordulóba egy ilyen barlangszerűen kialakított mininilakásban, többet mondani sajnos nem tudok. Amitől persze másnak még lehet megfelelőek az itt látható megoldásosok és kialakítás. üdv Tamás”
„Természetesen, szived joga nem szeretni az én „barlangomat” – az, hogy kinek készült, elemi kérdés, az viszont, hogy kinek tetszik, már egészen más. Nem kell, hogy mindenkinek tetszen! Teljesen más lakást terveznék egy kerekes-székkel közlekedőnek, de még egy olyannak is, aki nem szeret lépcsőzni – minden igény legitim, és több-kevesebb szellemi ráfordítással ki lehet elégíteni a speciális igényeket. A lépcsőket én, speciel nagyon szeretem, mert az állandó lépcsőzés során megszabadultam a felesleges kilóimtól…) A fotókról: mint ahogy korábban írtam, a podo-pro.hu saját, primitív fotóim dokumentálják a folyamatot, de arra azok nem voltak alkalmasak, amit az emberi szem felfog, amikor ebbe a térbe belép. Zsitva látta a lakást, és ő ajánlotta fel, hogy lefotózza olyan objektívekkel, amelyek befogják ezt a teret. Természetesen, ez bizonyos dolgokat látványosan torzít, éppen annak érdekében, hogy a belső teret viszont megmutassa. Azért, mert nagyon is érzékeny vagyok a fotós trükközésre, fontos volt, hogy a térélményt ne változtassa meg egyetlen fotó sem. Ezek a fotók pedig éppen azt adják vissza, néhol olyan áron, hogy a fiam képe a falon megnyúlik. Akármilyen furcsa is, hiszen Zsitva nagyon jó fotós, szabad szemmel ez a tér még sokkal kellemesebb. Ha ellenőrizni akarod, nagyon szívesen látlak legközelebb, ha Magyarországon leszek.”
„Noha kissé ördögügyvédje hangvétellel szólaltam meg a témával kapcsolatban, hosszú évek óta ismerem – és elismerem – Éva munkásságát. Lassan 10 éve már.”
Nos, mindebből hogy lettem vicces suttyó másfél év alatt, amikor közben semmilyen, még efféle virtuális kapcsolatban sem voltunk, azt nem tudom, éppen ezért megkérdeztem az illetőt. Választ még nem kaptam.
Talán a hiúságomat bántja, hogy miközben vadidegen emberek elismerően szólnak arról a munkáról, amit a cikken keresztül megismerhettek, egy olyan ember, aki „hosszú évek óta ismer és elismer”, végtelen jóindulatában lebunkóz, minden magyarázat nélkül, de attól tartok, hogy másról van szó.
Mi köze ennek Izrael új évéhez, az 5774-ikhez?
Az, hogy miközben Izrael egyre sikeresebb ország (és nem a politikai szólamokban, hanem a mérhető adatokban) , addig Magyarország sorsa nem csupán politikusai tehetségtelenségén bukik, hanem az egyes emberekben túlbuzgó irigységen. A másfél évvel ezelőtti bírálat még megválaszolható volt, vitatkozhattam az egyes megállapításaival, bár a szóhasználat már akkor is elég lekicsinylő volt – nem tulajdonítottam neki túlzott jelentőséget. A mostani megjegyzés azonban a slendrián mondatszerkezeten túl is sistergő gyűlölet-bomba, amit józan ész fel nem fog – miért?
Időközben csak annyi történt, hogy megelégeltem a budapesti kínlódásom , feléltem tartalékaim és visszamentem Izraelbe, megújulni. Kemény, ám nagyon hasznos évem volt, és azóta sorra valósítom meg azt a tervet, amit akkor, nagyon alapos megfontolásból, sok-sok munkával elkészítettem, és zseniális mentorom „jóváhagyott”. Hatvan évesen jobb hatásfokkal dolgozom, mint húsz évesen, és ez kifejezetten boldogsággal tölt el. Kevesebbet foglalkozom a magyar politikával, mert úgy érzem, hogy meglehetősen reménytelen, nekem pedig véges az időm, nincsenek elpazarolható éveim az ábrándozásra.
Elkeserítő azt látni, hogy normálisnak, sőt jónak tartott emberek milyen kéjesen élik bele maguk mások pocskondiázásába, aminek persze semmi értelme, senkinek semmi haszna nem lesz belőle. A kritika és a lesuttyózás nem ugyanaz. A kritikával lehet vitatkozni, ha jogos, el is lehet fogadni. Az öncélú sértegetést azonban nem.
Amikor leadtam a közös képviseletet a házunkban, akkor mondtam azt, hogy „Mérgezett földön nem terem semmi” – mindegy, hogy a tét egy ház, egy város, vagy egy ország. Az izraeliek vitatkoznak egymással, de nem gyűlölködnek oktalanul, mert tudják, hogy az nem visz sehová. Magyarországon nem sikk sikeresnek lenni, akkor sem, ha az illető nem a seggnyalásnak köszönheti azt, amit elért. Különösen, ha a siker nem egy hatalmas vagyon, hanem apró, kivilágosodó pontok egy koszlott, pesti bérházban. Tényleg van mit irigyelni!
A siker az, hogy miután nem tudtam megvalósítani azt a programot, amit a városnak szántam, de még azt a jövőképet sem, amit a társasházunknak készítettem , a magam erejéből megcsináltam néhány lakásnál, és ezt, végre volt aki megértette. Ha egy kis szerencsém van, akkor talán, még megérem, hogy a társasház többsége felfogja, nekik is érdekük előrelépni.
Az a leküzdhetetlen vágy, hogy a másikat, aki egy iciri-piciri sikert ért el, elgáncsolja a magyar, még akkor is, ha zsidó ő maga is, széles bázisát jelenti az össznépi sikertelenségnek, amikor csak kevesen képesek felismerni a születendő jövőben lévő lehetőségeket, és azt a keveset is ott kaszálja az egyébként patópálos mentalitású többség, ahol csak lehet. Ne legyen sikeres a Szimpla, még akkor sem, ha turisták ezrei jönnek Budapestre csak ezért a helyért, ne legyen sikeres Éva M. Amichay, még akkor sem, ha ezzel itt teremt értéket, mert hogy jön ahhoz, hogy felemelje a fejét a mocsárból, és nekivágjon valami másnak, újnak, különbözőnek, mint amit a többség csinál!
Egy ország sikere minden egyes polgára hozzáállásán múlik: segits Magadon, Isten is megsegít!
Tegnap láttam egy nagyon szimpatikus műsort az izraeli közszolgálati tv-ben: az új év filozofikus értelméről. A héber azért izgalmas nyelv, mert sokszor egymásról távol eső fogalmak közös gyökere alapján mélyebb emberi összefüggéseket fedezhetünk fel. Új évkor, ami ugye a megújhodás ünnepe is, megfújják a sofár nevű egyszerű hangszert. A sofár szó gyökere megegyezik a mesupárral, ami azt jelenti, hogy a korábbi jellemzőitől jobbá fejlődött. Ezt a szót használják akkor is, amikor egy autóban új modellt hoznak ki, ami a korábbinak a jellemzőinél jobbakat tartalmaz, de lehet az ember is „mesupár”, ha odafigyel és fejleszti önmagát. Ez attól függ, hogy az illetőben benne van az a mélyen gyökerező vágy, hogy mindig tanuljon, hogy jobb legyen… valamikor a zsidókat, a magyar zsidókat is ez a motivácó hajtotta egyre magasabb célok elérésében. A gyűlöletet spriccelő ismerősünkből, úgy tűnik, hogy ez a belső indíttatás kiveszett.
A zsidó filozófia szerint nem lehetséges egy nap alatt megváltozni – az új év segíthet a cél elérésében, de az önfejlesztés sok türelmet és kitartó munkát kíván. Jelképesen ugyan „kiszórjuk a tengerbe” azokat a lelki köveket, amelyeket hurcolunk magunkkal, és amelyek miatt nehéz „szárnyalni”, de ezt a munkát, végső soron, sziszifuszi következetességgel, magunknak kell elvégezni.
A napokban egy másik meglepetés is ért – a ház rossz szelleme, a fakóarcú, aki két éve mindent megtett azért, hogy megkeserítse az életem, és nagyban hozzájárult, hogy lemondtam a közös képviselőségről, bocsánatot és az én segítségemet kérte… nem örvendezek a utólagos elégtétel miatt, hanem szánalmasnak tartom az ilyen embereket. Nem pazarlom az energiámat a gyűlölködésre, de nincs haverkodás, nincs megbocsátás. Ha tudok, segítek, de a mézes-mázos szavaktól egy cseppet sem változott a véleményem róla – a rövidlátó, gyűlölködő ember végül megszívja a korábbi gonoszkodását. A kozmikus igazságszolgáltatás azért működik, akár focihuligánokról van szó, akár politikusokról, de még egy rosszindulatú ember esetében is.