Izraeli filmhét 2015
Elkezdődött az izraeli filmhét program a Puskin moziban. A KLIKK teljes létszámban részt vett – remek filmeket néztünk meg: Az arabok táncolnak és a Sivatagi almák címűeket.
Aztán leültünk enni-inni-dumálni… és akkor jött egy kérdés, amitől teljesen ledöbbentem: az izraeli araboknak van szavazati joguk? – kérdezte egy barátnőm, aki okos, művelt, és szereti Izraelt…
A kérdés azt jelzi, hogy micsoda károkat okozott az elmúlt évtizedek anti-izraeli agymosása, amely egyik legfőbb jelmondata az volt, hogy az arabok Izraelben másodrendű állampolgárok.
Természetesen, az izraeli araboknak van szavazati joguk, több pártjuk is, amelyek a legutóbbi választáson összefogtak.
Az izraeli parlamentben olyan arab képviselők is ülnek, akik nyílt ellenségei a zsidó államnak – Hanan Zoábi, Ahmed Tibi, stb. – és ahelyett, hogy a választóik, az izraeli arabok érdekeit szolgálnák, a palesztin állam képviselőiként ügyködnek a Knesszetben.
Az arabok táncolnak cmű filmben a főszereplő izraeli arab pincérkedni akar, de csak a konyhára mosogatónak veszik fel mint arabot, majd a zsidó barátja személyijével már pincérkedhet…
Sayed Kashua igazán árnyaltan mutatja be az izraeli helyzetet, de nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy a történet a 91-es öbölháború után zajlik (amikor az arabok a háztetőkön táncoltak örömükben, hogy Szaddam eltörli a zsidó államot – amiben persze, szintúgy tévedtek, mint egy csomó más dologban), amikor egy arab fiút alkalmazni pincérként nem valószínű, hogy jó üzleti fogás lett volna egy étteremtulajdonos részéről…
Az árnyalt helyzetképhez az is hozzá tartozik, hogy amikor az apa elviszi a fiát az elit jeruzsálemi iskolába, azzal bocsájtja útnak, hogy régen azt hitték, hogy elkergethetik a zsidókat, de ma már csak tisztességesen akarnak élni, nincs más céljuk… Kashua 1975-ben született, a beszélgetés tehát 1989-ben lehetett. Ehhez képest 1991 januárjában a tetőkön táncolt az apja is, az iránti örömében, hogy rakétákkal lövik a zsidó államot… Körülbelül ennyire lehet elhinni azt, hogy az arabok békét akarnak…
Az estéhez hozzá tartozott, hogy miután hazaértem, a neten megnéztem a „Forgatókönyvíró” tv-sorozat legújabb részét – Sayed Kashua erősen önéletrajzi sorozatát. A hetedik résznél tartunk, de minden eleme arról szól, hogy a palesztin társadalom, illetve a nyugat-európai értelmiség mennyire képes elviselni azt, hogy vannak sikeres izraeli arabok… Ebben a részben egy olaszországi kisvárosban rendeznek „mediterrán” irói fesztivált, ahová meghívják a főszereplőt, aki sikeres izraeli arab író (Kashua abszolút ez a figura), akit egy palesztin irónő letámad azért, mert héberül ír – az ellenség nyelvén!
A palesztin társadalom egyik nagy tragédiája az alkalmatlan vezetők kiválasztása, akik eddig, ahogy Aba Even mondta volt találóan: „nem mulasztanak el egyetlen alkalmat sem elmulasztani az esélyt a békére” Ennyire következetesen rosszul dönteni csak a magyar kormányok tudtak a világháborúkban – meg is lett az eredménye. A palesztinok szerencsések abban, hogy az ellenség zsidó, mert ez a tény, egyenlőre megvédi őket attól, hogy a nyugati média szimpátiáját elveszítsék – azért a zsidókat még mindig jobban utálják Európában, mint az arabokat.
A palesztin társadalom másik nagy tragédiája, hogy legalább annyira irígy a sikeres emberekre, mint a magyar. Ugyanúgy eltűri, mint valami égi jelenséget a politikai vezetők korrupcióját, érdemtelen meggazdagodását, ám képtelen megemészteni a valódi tehetségen, kreativitáson és szorgalmon alapuló sikert. Míg Kashua megkap minden elismerést Izraelben, mind a kulturális vezetés (irodalmi díjak), mind a tömegek részéről (népszerűek a könyvei, tv-sorozatai, cikkei), a palesztínok árulónak bélyegzik, mert héberül ír, Jeruzsálemben lakik, nem tartja az iszlám vallási szokásait, és nem panaszkodik folyton folyvást, hanem műveiben felmutatja a problémákat, és azok feloldási lehetőségeit is, némiképp.
Itt azért érdemes megemlíteni a film végkifejletét: a történet abszolút tényeken alapul addig, hogy Éjád (Kashua) találkozik Jonathan Avrahamival, aki izomsorvadásos beteg, megismerkedésük idején már tolószékben van, és a vég elkerülhetetlenül közeleg… a valós történetet egy másik aspektusból is feldolgozza az író, az „Első szám második személy” című könyvében. A film során az arab fiú egyre inkább felveszi Jonathan személyiségét. Pincérkedik, bankszámlát nyit a nevében, leérettségizik a már teljesen magatehetetlen fiú helyett, majd Jonathant, az anyja közreműködésével eltemetik Éjád iratai alapján muszlim temetőben, Éjád pedig véglegesen Jonathan helyébe léphet, mint teljesjogú állampolgár „elfoglalhatja” Jeruzsálemet (a nyitó és zárókép háttere Jeruzsálem).
Túl azon, hogy a „halottakkal való üzletelés” nagyon távol áll az európai, zsidó-keresztény, XXI. századi kultúrától, a szimbólumértéke figyelemre méltó: az izraeli, hiába okos, ügyes, megteremtett valamit az álmos Közel-Keleten, rövidesen, belátható időn belül elsorvad és átadja helyét az életképes, erős, nem kevésbé okos palesztinoknak…
Az első nap második filmje is az izraeli társadalom konkliktus-zónájából indul: szefárd-ortodox család Jeruzsálemben, ahol az egyetlen leány 19 évesen nem hajlandó apja terror-uralma alatt élni és fellázad.
Nem akar elrendezett házasságban egy háromgyerekes özvegy felesége lenni, szeretne tenni valamit az országért (önkéntes mozgalom), maga kialakítani az életét, a szokások és előírások dacára.
Az izraeli-zsidó társadalom valóságos gondja, hogy az ortodoxok a zsidó népesség egyre nagyobb hányadát jelentik, ám a teherviselésben minimálisan vesznek részt, zárt közösségként élik mindennapjaikat. A gyerekek hiába okosak, a XXI. századi munkapiacon használhatatlan tudással rendelkeznek, ezért önmaguk és családjuk megélhetését sem tudják biztosítani megfelelő szinten – a szociális rendszert alaposan megterhelik, ám még így is a szegénységet örökítik.
Az internetes média, a vallási vezetők tiltásai ellenére behatol a zárt közösségekbe is, és miután a másfajta élet lehetősége ott van „a sarkon túl”, ugyanabban az országban, vannak fiatalok, akik fellázadnak őseik életformája ellen. A film bájosan oldja fel a konfliktus, összehozza az új generációs kibuctagot és a vallásához azért ragaszkodó lányt – az összeadott tudás a megváltás! A befogadás, amelyben mindannyian megőrizzük identitásunk lényegét, a sallangok nélkül: lehet valaki vallásos akkor is, ha nadrágot húz, és kibucnyik, ha korlátozza az étkezését a kósárság szabályai szerint, vagy legalábbis elfogadja, tiszteli, hogy a másik nem eszik disznót.
Az izraeli filmhét második napi műsora számunkra „A forradalom előtt” című volt. A film a Teheránban élő izraeliek szemszögéből mutatja be az 1978-79-es iszlám forradalom alakulását.
Mindenkit elkeserített ez a történet, mert a folyamat, ami az iszlamisták győzelmével ért véget, kisértetiesen hasonlít a 2011-es, úgynevezett arab tavasz baloldali, demokratikus szándékaira és azok fundamentalizmusba fulladására.
Ha az ember a magyar tapasztalatokat is figyelembe veszi, akkor lassan megérti, hogy egy demokratikus rendszer kialakulásához hosszú, tudatosan vállalt tanulási folyamat vezet, nem lehet egy országban kikiáltani a demokráciát!
A Sah rendszere a nyugati fejlődési modellt tekintette mintának – a társadalom egy bizonyos, szűk rétege számára, miközben a többség továbbra is nyomorban élt. A lázadás lehetőségét a kegyetlen titkosszolgálat akadályozta egészen addig, amíg nem csordult túl egy bizonyos mértéken. Az áradat azonban mindent elsöpört…
A baloldali értelmiség, amely csak szabadságot és jobb életet akart a diktatúrával szemben, maga is megfeledkezett az istenadta nép tudati szintjével – a fundamentalista vallás egyszerű válaszokat adott a bonyolult kérdésekre, felmentette a többséget a gondolkodás és a felelősségvállalás alól, ami nélkül nem lehet demokrácia.
A nyugati kormányok szűklátókörűsége, ahogy manapság is, hagyta kibontakozni a fundamentalizmust és széterjedni az egész térségre. Irán mellett a már korábban polgárháborúba sodródott Libanon is elveszett, a Hezballah totálisan tönkretette azt az országot is.
2015-re a térségben semmi nem lett jobb az Arab tavasz hatásaként, hatalmas területek állnak romokban, milliók lettek földönfutók, csak a fundamentalista iszlám erősödött meg, ma szinte legyőzhetetlen mértékben.
