Jarkon parki péntek_2011(2)

Csütörtök reggel még tele voltam energiával.

Kora reggel kipattantam az ágyból, futtában ittam meg a hosszú tejes kávét, a buszon gondoltam végig, mit és hogyan fogok csinálni aznap.

Szerettem volna a hétvégét már az új lakásban tölteni. A nap hátralévő részében úgy tűnt, hogy ez nem is lehetetlen vállalkozás.

Először gletteltem, aztán, amíg száradt a glett, hypóval kitakarítottam a fürdőszobát és a szobát.

Mint a kankutyák, kijelölöm a teritoriámat azzal, hogy mindent a legakkurátusabban kitakarítok hypóval, amit itt ekonomikának hívnak. Elég erős szer, mire a plafontól a padlóig „végignyaltam” mindent, a kigőzölgésétől megszédültem, gyorsan kimentem a teraszra kiszellőztetni a fejem, és megittam vagy fél liter tejet.

Ezek után jött a festés. Kétféle színt vettem, az egyik egy homok-árnyalat, a másik acélszürke, mivel a padló szürke márvány.

Hígítás nélkül raktam fel az előzőleg lemosott falra. A plafont meghagytam fehérre, bár ez nem szokásom, de itt nem zavaró, mert a szoba elég kicsi és a falak színe lesz a meghatározó.

Lassan haladtam. Tulajdonképpen már akkor észre kellett volna vegyem, hogy az elmúlt másfél hónap embertelen tempója tovább nem tartható, lassítanom kéne, mielőtt összeesem a fáradtságtól. De amilyen makacs vagyok, egész a nap végéig ezt nem akartam tudomásul venni.

Délután megérkeztek Méráv szülei. Nagyon tetszett nekik az átalakuló szoba, de elszörnyűlködtek, hogy aznap még semmit nem ettem, csak tejet iszom. Ellentmondást nem tűrően abbahagyatták velem a munkát és  sült csirkét, salátát tettek elém, hogy egyek. Akár a saját anyám – gondoltam, miközben hallgattam a legutóbbi (13 évvel ezelőtti) budapesti látogatásuk történetét. Mielőtt elmentek meghívtak magukhoz sabatolni – a péntek esti, nagy, családi vacsorára.

Másnap hányingerrel ébredtem – sikerült megmérgeznem magam a hypó és a festék szagával. Elvileg délután háromig még meg tudnám venni az IKEA-ban a szükséges bútorokat, de a végtagjaimban semmi erő. Nem segített a hideg zuhany és a kávé sem. Visszakívánkoztam az ágyba. Dél körül indultam el Ramat Efálból, azzal a tudattal, hogy ebből ma már nem lesz se vásárlás, se munka. Néhány cuccot elhozok a hétvégére, sétálok egy kicsit a Jarkon parkban, aztán majd meglátjuk.

Mire „hazaértem” már abban is biztos voltam, hogy nincs kedvem sehová menni este, úgyhogy elnézést kértem Mérávon keresztül a szüleitől, hogy kedves meghívásuknak nem tudok eleget tenni. Semmi gond, majd máskor eljössz – legyintett Méráv – lesz időd megismerni az egész családomat.

Vettem egy liter hideg tejeskávét és fél liter vizet – sajátos piknik a parkban. A régi híd és a tengerpart között a Jarkon-park selymes füve csábító. Nem én voltam az egyetlen, aki ebben a melegben végignyúlt, az eget bámulva. Biciklisek húztak el, a közeli facsoport árnyékában egy izraeli „átlagcsalád” – papa, mama, három gyerek.

Mint a fák, kisebb csoportokban fekete gránitoszlopok – az úgynevezett „Kifárasztó háború” elesettei emlékére. Erről a háborúról kevés szó esik, pedig a Hatnapos háborút követő eufórikus állapotot ez őrölte fel, és ennek a háborúnak az emléke kisért mind a mai napig – más módon, de ugyanazt a harcot vívja az ország.

A Hatnapos háború nem csupán elsöprő katonai győzelem volt az arab hadseregek felett, hanem maga a megaláztatás számukra. A katonai vereséget még csak-csak meg lehet emészteni, ki lehet magyarázni, de az arab öntudatba való beletiprást soha! Minél jobban megismeri az ember az arab lélek rejtelmeit, annál reménytelenebbnek tartja a békés egymásmellettélést – egy-két generáción belül.

Nasszer, az alacsony sorból felkapaszkodottak mélyen izzó gyűlöletével tekintett a zsidókra. A Szovjetúnió gyorsan pótolta a háborúban megsemmisített egyiptomi hadfelszerelést, és ezzel megindult az a kifárasztó hadművelet, amelynek végét  egyesek 1970-re, mások egészen a Jom Kipuri háború kezdetére, 1973-re datálnak. A Jarkon parki oszlopokon az utóbbi dátum szerepel.

A módszer alapja, amely  az iszlámista terrort, a Hamasz vagy a Hezbollah Izrael ellenes támadásait tekintve is működik, mind a mai napig, hogy az ember és a lőszer korlátlan – a veszteség nem számít, míg a zsidók (nyugati világ) minden elesett emberben tragédiát látnak.  A kétféle kultúra harca ekkor nyert határozott kifejezési formát. Akik ma Izraelt bíztatják  kompromisszumokra egy megálmodott béke délibábja érdekében, ezt az egyszerű képletet nem értik, mert nem ismerik eléggé az arab mentalitást.

A Kifárasztó háború (a nevet, célját nem titkolva, Nasszer adta) 1970 augusztusában tűzszünet szakította meg, amelyet az egyiptomiak kértek, miután az izraeli légierő Egyiptom belsejében lévő stratégiai pontokat bombázott. Igaz, az a fegyverszünet is csak annyit ért, mint amit mostanában a Hamasszal vagy a Hezbollah-al kötnek: amíg az arab félnek érdekében áll, betartja, aztán, ha elég erőt érez magában a támadásra, akkor éppen olyan könnyen fel is rúgja.

Doron Nesher filmjéből a Nagyvakációs Blues-ból ( בלוז לחופש הגדול ) lehet megismerni azt a korszakot, amikor minden rádióhírre összerezzentek az emberek Izraelben, ha a hadsereg szóvivőjének közleménye kezdetű mondatot hallották. Naponta, hetente sebesültek, halottak valamelyik határmenti szakaszon, miközben az ország belsejében, látszólag zavartalanul folyik az élet.

A videorészben elhangzó dal Szenes Hanna versére készült és a felvétel ott, ahol a Jarkon a tengerbe ömlik.