Jom kippur _ יום כיפור
Jeruzsálemi utcakép Jom Kippurkor: autómentes nap, zsinagógába igyekvővel és játszó gyerekekkel, békében.
A zsidó vallás legnagyobb ünnepeként szokták aposztrofálni, de most megint megkérdezhetném: „Mit kezdhet egy szekuláris zsidó a vallási ünnepekkel?” – ahogy a Ros Hasanaval kapcsolatos cikkem elején, évekkel ezelőtt feltettem.
Számomra az őszi ünnepek olyanok mint egy szépen megformált lépcső – fokról fokra emelkedünk azért, hogy egy más perspektívából nézzük az eltelt évet, hogy egy magasztosabb céllal a lelkünkben kezdjük az előttünk állót.
Az új évvel kezdünk, és aztán kell elszámolnunk az előző hibáival, eredményeivel. De valójában, az új évet (א’ תשרי) megelőző teljes hónap (אלול) alkalmat ad az önvizsgálatra.
Mivel a zsidóság kétezer éves szétszórattatása idején a szokások kicsit különbözőképpen alakultak, a szefárd zsidók a naptár teljes utolsó hónapját a „lelki rendteremtésre” használják, míg az askenázi szokás szerint erre elegendő az új évet megelőző hét, illetve az azt követő 10 nap Jom Kippurig.
Az izraelieknek ilyenkor, a vallástól függetlenül is van egy „elszámolnivalójuk”, és ezt meg is teszik, évről évre felszaggatva a sebeket: a jomkippuri háború.
Miután képesek vagyunk a legmélyebb lelki önvizsgálatra, tetteink értékelésére és felkészültünk arra, hogy javítunk önmagunkon, van még egy lépcső – kilökni magunkat a kényelmes otthonunkból és átélni az átmenetiség bizonytalanságát, a sátorban ünnepelni a létet.
Ennek az ünnepnek a lezárása a Smini áceret, amelyben a fókusz a közösségre, Izrael népére irányul, majd rögtön ezután a Mindenhatóval való kapcsolatra, a Tórára. A Tóra örömünnepe (שמחת תורה) és a hetiszakaszokra osztott Tóra felolvasásának kezdete.
A zsidó vallási szokások, az ünnepek értelme egy kivülállónak meglehetősen zavaros lehet: négy kezdet egyetlen évben („Négy újesztendő van. Niszán (az első tavaszi hónap) elseje a királyok és az ünnepek újéve, elul (az utolsó nyári hónap) elseje a tizedek újéve, tisri (az első őszi hónap) elsején minden világra jött lélek (minden élő) elvonul Előtte, mint a sorozásra váró katonák, s (végül) svát hónap elsején, mások szerint 15-én van a fák újéve.” – Talmud), a szombat, amely péntek este kezdődik, ugyanazt a szöveget szakaszolva olvassák minden évben és képesek arról vitázni évszázadokon át, hogy egyéb furcsaságokat ne is említsünk most. Azonban, ha jobban elmélyedünk azokban a filozófiai kérdésekben, amelyeket a zsidó vallás nap mint nap, hétről és hétre és persze az ünnepein még erőteljesebben felvet, akkor először azt érezzük, hogy mindebben megnyilvánul a világ összetettsége.
Számos ideológia, a politikai eszmerendszerek meg végképp igyekeznek leegyszerűsíteni az életet, hiszen akkor lehet valami népszerű, ha minél több ember érti, akár első hallásra. A populizmus nem a XXI. század politikusainak beszédeivel indult! Az emberek mindig vágytak arra, hogy valaki hipp-hopp megvilágosítsa a nehezen érthető, bonyolult dolgokat. Azt hisszük, hogy minél tanultabb egy ember, annál kevébé fogadja el a sematikus gondolkodást, de erre éppen korunk baloldali értelmisége cáfol rá, amikor egy idealisztikus világképet függönyként húz a valóság elé.
A zsidó filozófia nem egyszerűsít le semmit, a dolgokat a maguk bonyolultságában vizsgálja és elfogadja a nézetek különbözőségét, sőt mitöbb értékként kezeli a vélemények vitáját.
A Tóra csodája számomra éppen az, hogy szereplői, dacára a többezer éves távolságnak, hús-vér emberek, akik tévednek és javítani igyekeznek hibáikat, akik sokszor nem tudják, hogy mitévők legyenek, hisznek és csalódnak, és ha el is fogadják a Mindenható (hatalom, természet?) létét, lázadozni is képesek.
A zsidó lét alapja nem az engedelmesség, hanem a gondolkodás. A tétlen várakozás helyett a cselekvés. A mások hibáztatása helyett a felelősségvállalás. Mindig, minden nap, minden héten, minden évben jobbak lenni, mint voltunk korábban. Ez nem könnyű, de a létünknek igazi értelmet ad.
