Kilátás hámszinnal_2011(3)
Péntek estére kifejezetten rosszul éreztem magam – mindenem fájt, a teljes kimerülés jeleként. Eldöntetett, hogy ezt a szombatot a pihenésnek kell szenteljem. Az új lakás megvár, de az új munkámat megsem kezdhetem úgy, mint egy kifacsart citrom.
Amint nyilvánvalóvá lett számomra, hogy augusztus 1. hétfőre esik, vagyis a lakásbeli rendezkedésre és bútorvásárlásra ott van a vasárnap (ami munkanap Izraelben), megnyugodtam és átadtam magam a gondtalan pihenésnek.
Szombaton Dana elutazott a Golán fennsíkra, a fiához, aki egy hetes nyári táborban van ott. Az aggodalmaskodó izraeli szülők nem tudnak egy hetet sem meglenni gyermekeik nélkül, így három autóbusz indult Ramat Efalból a táborba. Odafelé ennivalóval, visszafelé szennyes ruhával megrakodva.
A légkondis szobában pihegtem egész estig – csak akkor merészkedtem ki a kertbe, amikor az automatikus öntözés elindult.
Vasárnap kora reggel elbúcsúztam Danától, felszálltam az egyik „tájoló” autóbuszra. Bár a közösségi közlekedés reformja évek óta foglalkoztatja a szakembereket, ami megmutatkozik az elektronikus jegytől a legújabb, légkondicionált autóbuszig és a megújuló megállókig, de nagyon nehezen halad a vonalak korszerűsítése. A hatékonyabb tömegközlekedés érdekében csökkenteni kellene azokat a vonalakat, amelyek túl bonyolult útvonalon jutnak el „A” pontból „B” pontba, így nem lehetnek versenytársai a személyautónak. Ennek ellentmond az a tény, hogy a „tájolók” sok esetben kényelmesebbek az időseknek, akiknek nem annyira szempont az idő, viszont kevésbé tudnak gyalogolni egy távolabbi megállóig, és a többszöri le-, és felszállás is nehezükre esik.
Az a légkondicionált autóbusz, amire felszálltam vasárnap reggel, a nagy panoráma ablakaival, mint egy turistát végigvitt második életem néhány fontos állomásán.
Az első megálló volt az, ahonnan 1985 őszétől majd másfél éven át, amíg Ramat Ganban laktunk, felszálltam a buszra, munkába menet. A fantasztikus Zvi Heckerhez, Tel-Avivba. Az 55-össel a Hisztadrutig – a híres-hírhedt szakszervezeti intézményig, amely az állam első fél évszázadában vezető szerepet játszott jó és rossz értelemben is. A szocializmus utolsó, düledező bástyáját láttam benne már 1985-ben is, és a kapitalizmus térhódításával drasztikusan csökkent a hatalma.
Aztán délről közelítve az autóbusz keresztülhajtott a Dizengoffon, amely egyik mellékutcájában laktunk öt éven át, itt volt az első önálló irodám. Az Okos Natanról elnevezett utcában és a környékén mindenhez ezernyi apró emlék köt, de azóta, hogy átköltöztünk a fasori lakásunkba, nem nagyon jártam erre.
Annak idején a Dizengoff északi, csendesebb részén szerettünk sétálni a gyerekekkel – amolyan esti programként, mert a miniatűr televiziót jóformán csak a hírek követésére használtuk, esti műsorokat az én gyerekeim nem néztek.
A végállomás, a Riding, ahol a Jarkon ömlik a tengerbe. Innen gyalog 5-6 percre lakom most.
Először befejeztem a festést, aztán Éjál autójával elindultunk az IKEA-ba megvenni azt a néhány bútort, ami szükséges ahhoz, hogy kényelmesen érezzem magam.
Míg festettem, pakoltam folyamatosan működött a légkondicionáló – minden szobában van, és egy központi a nappali-étkező-konyha-térben. A lakásból a zárt lépcsőházon, a liften át jutunk az alagsori garázsba. Beültünk a légkodicionált autóba.
A kint tomboló meleget nem éreztük a bőrünkön, de lehetett látni a levegő rezgéséből. Ráadásul aznap nem egyszerűen dög meleg volt, hanem hámszin, ami a sivatagi, egészen apró szemcsés homokot hozza Egyiptom felöl. Az égbolt, mint egy kiadós vihar előtti kép, olykor a napot is eltakarja a „puder”, de közben alig kap levegőt az ember a melegtől. Nevét arról kapta, hogy egy évben kb. 50 ilyen nap van a Közel-Keleten.
