3_lech-lechá – לֶךְ-לְךָ
lech-lechá … – menj, menj el hazádból, hagyd ott szülőfölded, Atyád házát, menj egy olyan földre, amit én mutatok Neked.
(Mózes 1.könyve 12.fejezet 1. bekezdésétől a 17. fejezet végéig)
Babilontól délre egy Úr-Kaszdimnak nevezett városban született Ábrahám. A birodalom, az ókor egyik legfőbb gazdasági és kultúrális központja volt a Tigris és az Eufratesz völgyében. Ábrahám ezt a helyet hagyja ott az ismeretlenért. Kánaán még cseppet sem olyan földi paradicsom, ahogy majd Mózes korában látjuk – szárazság, éhínség kergeti egyre délebbre. Egyiptomot is megjárva kerül vissza Bétlehem környékére, ahol a zöldelő Jordán völgyét átengedi az unokaöccsének Lótnak, neki marad Hevron környéke.
És a megpróbáltatások ezzel nem érnek véget – amikor Lót áldozata lesz az ellenséges királyok küzdelmének, Ábrahám segítségére siet. Ugyanakkor, hiába szeretne, Szára nem tud neki gyereket szülni. Nyolcvanhat éves, amikor Hágár, felesége szolgálója szüli első gyermekét Ismaelt. A Mindenható ugyan megígéri, hogy Szárától születik meg az a fiú, akinek nemzettsége benépesíti a nekik igért földet, Kánaánt, de Ábrahám és Szára egyre idősebbbek… Ennek ellenére Ábrahám rendületlenül hisz a Mindenhatóval kötött szövetségben, és annak újabb jelét adja azzal, hogy magát és házanépét körülmetéli…
Ábrahám hite, vagy ahogy a héber a vallásosságot említi (dát-דת ) „tudása” annyira eltökélt, önzetlen, amennyire egy vallásalapítóhoz csak illik. Az öregség, az elmúlás árnyéka sem rendíti meg az elszántságát…
Ábrahám az első „olé chádás” עולה חדש – „felmegy” arra a helyre, és arra az eszmei magaslatra, amely az egy Istenbe vetett hitet és az annak megfelelő életet jelenti. Nem külső kényszer viszi arra az elhatározásra, hogy otthagyja szülőföldjét, hanem egy belső meggyőződés, hogy ezt kell tennie. Otthagyja azt a kultúrát, amelyben felnőtt, otthagyja az ismert világ biztonságát.
Magyarországon sokan úgy gondolják, hogy valaki csak azért hagyja el a szülőföldjét, mert jobb, könnyebb életet keres, esetleg azért, mert politikai okokból elüldözték innen… nos, van egy másfajta indíttatás is, ami sokszor erősebb a külső kényszernél… amikor egy olyan élet reményében megy el valaki, ami nagy valószínűséggel nehezebb, nélkülözésekkel és harcokkal teli lesz, de olyan világot teremt, amelyért érdemes felvállalni ezt a személyes áldozatot.
Azok a zsidók, akik a XIX. század végén otthagyták szüleik anyagi biztonságot és kényelmet nyújtó házát Európában, később az USA-ban is, a jövendő nemzedékek érdekében vállalták, saját életük nehézségeit. Északon mocsarakat csapoltak le, délen kietlen sivatagot tettek termővé, embertelenül sok munkával, kreativitással, és makacs elszántsággal. Nem a szerencse, nem is a Holokauszt pusztítása hozta létre az államot, amelyet Ábrahám utódai a sajátjuknak nevezhetnek, hanem azoknak a hétköznapi hősöknek a sziszifuszi, nehéz munkája, a saját képességeikbe vetett hite, akik megteremtették egy működésképes ország alapjait.
Amikor az antiszemita szólamokban felvetődik a kérdés, hogy mitől sikeresek a zsidók – arra, végső soron mindig ugyanaz a válasz: rendszerint azért, mert hisznek abban, hogy a lehetetlennek tűnő dolgokat is meg tudják csinálni, mert hisznek magukban!
Ez nem genetikai kód, hanem hozzáállás kérdése. Egy Zsolnai Vilmos, egy Angster József is képes volt rá valamikor, még el sem kellett menniük innen, csupán csak másként kellett viszonyulniuk a valósághoz. Ma is lehetne minta minden magyar számára, aki hajlandó a panaszkultúrát és a mások hibáztatását feladni a tettért, önmaga áldozatos munkájával szolgálni egy reménytelibb jövőt – lehet, hogy nem is a sajátját, de az utódokét minden bizonnyal!
