Londonistan
Melanie Phillips a Nyugat öngyilkosságáról ír. Arról a vakságról, amely nem hajlandó meglátni a veszélyt és ezzel segítséget nyújt saját kultúrája felszámolásához. Az izraeli közszolgálati tv szombat esti hírműsorában adott interjújában elmezavarnak tartja azt a brit álláspontot, amely a tényeket az elkötelezett ideológia szerint szelektálja.
Izraellel, illezve a közel-keleti helyzettel kapcsolatban a brit média csak egyfajta történetet hajlandó elmondani – ebben az áldozat csak a palesztinok lehetnek, és Izrael testesíti meg a problémák forrását, ami pedig a valóság durva megsértése – állítja Phillips.
Vannak olyan emberek, akik hajlandók lennének logikusan gondolkodni, de a média, az egyetemi katedrákon előadók csak egyfajta „helyes” hozzáállást sugallnak – az általuk áldozatnak kikiáltott palesztinok védelmét. Aki nem fogadja el az ő agymosásos teóriájukat, az intelligenciából kitaszítottnak számít, elszigetelődik.
Az izraeli hírszolgáltatás-hírmagyarázat felelőssége nem elhanyagolható ebben. Tudomásul kellett volna venni, hogy a harcot nem csak tankokkal és repülőgépekkel kell megvívni, hanem komoly erőket kell összpontosítani a médiaküzdelemre. A palesztinok azért sikeresebbek a médiaháborúban, mert egyszerű üzenetekkel tudják mozgósítani a muszlim fanatikusokat és azokat is, akik a valóság bonyolultságát restek követni. Mint egy mantrát ismételgetik, hogy Izrael meg akarja semmisíteni a palesztínokat, holott a tények ennek teljességgel ellentmondanak, csakhogy a folyamatok követése olyan intellektuális kényszer, amelyre sokak nem hajlandók. Az izraeliek akkurátusan, részletekbemenően, bizonyítékok sorát felvonultatva igyekeznek teljes képet adni – amire valójában nincs igény.
A tájékozatlanság oly nagy mértékű, hogy 100 közül ha egy tudja, hogy a közel-keleten a zsidóknak volt állama egészen i.sz. 70-ig – a média-sugallat szerint ez a föld az idők kezdetétől a palesztinoké volt, a zsidók pedig betolakodók. Ez annak a teóriának az alapja, hogy Izrael állam bűnben fogant, vagyis eleve létezése a probléma. Sajnos, a valóság megértését az sem segíti, hogy a valamikor mérvadónak tartott napilapot, a Haarec-et még mindig szinte egyedüli hírforrásként kezelik Izraelen kívül, holott aki ismeri a lap történetét, az tudja, hogy az elmúlt húsz évben ez a lap ugyanúgy átideologizálja a valóságról alkotott képet, mint ahogy az európai média. A külföldiek a Haarecet idézik, mint egyedüli hírforrást, így nem jelenik meg az a sokszínűség, amely az izrali szabad sajtót jellemzi.
A világ közvéleményébe beette magát az a fantázia, hogy ha majd lesz önálló Palesztin állam, akkor magától megszünnek a bajok, holott ez az egyik legnagyobb hazugság, hiszen ez a lehetőség már 1948 óta fennáll, ám a palesztinok nem éltek vele, hiszen nekik nem az a fontos, hogy nekik legyen egy önálló államuk, hanem az, hogy Izrael ne legyen egyáltalán!
Phillips könyvében jellemző példának tartja a 2001.09.011-i iszlámista támadást követő médiahisztériát, amely az eredendő bűnösként nem terroristákat, hanem az USA-t kiáltotta ki, arra, ahogy a Nyugat segédkezik önnön felszámolásában. A londoni terrortámadás sem józanította ki a briteket – iszlámofóbiával vádolva magukat tették felelőssé azért, ami történt. Miután 25 muszlim fanatikust tartóztattak le Londonban egy újabb repülőgépes merénylet elkövetésének tervével, akik más, nemzetközi iszlámista szervezetekkel álltak kapcsolatban, a londoni rendőrfőnök a dolgot egyszerű bűntényként adta elő, annak ideológiai motivációját meg sem említve.
A nyugati média gondolkodás nélkül átveszi a terroristák szólamait, amelyekkel ürügyet szolgáltatnak az újabb és újabb akciókra, és széplélekként fel sem vetik azt az egyszerű kérdést, hogy miért éppen az iszlám vallást lehet a Nyugat elleni támadás ideológiai alapjaként felhasználni, és nem mást ? A londoni merénylet után készített felmérés szerint, a Nagybritánniában élő muszlimok negyede jogosnak tartotta a támadást. Vagyis, miközben nem szabad azt mondani, hogy minden muszlim vallási háborút folytat a nyugati civilizáció ellen, aggasztóan sokan vannak akik támogatják ezt a mozgalmat.
Melanie Phillips szerint a baj ennél is nagyobb, mivel azok a Nagybritánniában élő muszlimok, akik bármilyen oknál fogva, a saját identitásukat nem találták meg új hazájukban, az Allah nevében folytatott háborúban vélik ezt felfedezni. Ez az identitás azonban tisztán gyűlöletre építi a maga önbecsülését, és ebben semmiben nem különbözik a fasiszta ideológiától.
Figyelemre méltó lenne az az igyekezet is, ahogy a muszlim törvényeket igyekekeznek érvényre juttani Angliában, az állami törvénykezés helyett – egyelőre, természetesen a muszlim népesség számára, de valójában ezzel megteszik az első lépést az angol törvénykezés illegitimációjára.
