Mennyi az annyi?

Márton László azt írja, hogy: ” éjjel-nappal zsidó vagyok. Mi több, amióta nyilasok ülnek a magyar parlamentben cionista „. Ugyanakkor, továbbra is vallja azt a meglehetősen általános európai álláspontot, hogy az izraeli-palesztin viszály rendezetlenségének oka Izrael, ezért nem csoda, hogy az arabok az ENSZ-hez fordultak segítségért.
Véleményének igazául felhozza, hogy Tel-Avivban is tüntettek a palesztin állam mellett, neves, izraeli személyiségek írtak alá ezzel kapcsolatos nyilatkozatot, és „őket mégsem lehet leantiszemitázni”.

Mintha a tisztánlátás hiánya antiszemitizmus lenne, ha történetesen zsidókról van szó. Ezzel a legrosszabb sztereotípiákat erősíti, ahelyett, hogy venné a fáradtságot, és elmélyedne a konfliktus történetében, ha már felhasználva zsidó-írói hitelét véleményt tesz közzé.

Márton László nézeteivel nem először vitatkozom – tavaly nyáron az ÉS-ben támadta az izraeli, kormányzati álláspontot, mint európai, zsidó értelmiségi. Akkor még nem volt cionista.

Nem hiszem, hogy attól lesz valakinek igaza egy témában, mert amúgy  elismert iró, vagy közéleti személyiség. Mint ahogy zsidó ügyekben nyilatkozó zsidó véleménye sem maga a kinyilatkoztatás, csak azért, mert zsidó mondta.  Sokfélék vagyunk, sokféleképpen gondolkodunk, és nagyon különböző lehet a tapasztalat, ami alapján ítélkezünk.

A tények azonban makacs dolgok.

Tény, hogy az ENSZ közgyűlése 181.számu határozatát, amely a két állam megalakulása mellett döntött, az arabok nem fogadták el, a zsidók igen.

Tény, hogy Hadzs Amin Al-Husszeini a jeruzsálemi főmufti vezetésével, már 1948-ban a zsidótlanított Palesztina eszméjét hirdették, és a Hamasz mind a mai napig ennek jegyében tevékenykedik.

Tény, hogy az arabok indította háborúkat Izrael nyerte meg, és a történelem során először az örökös vesztes kívánja diktálni a feltételeket.

Tény, hogy a Rabin kormány kötötte békeszerződést Arafat rezsimje terrorral akasztotta meg, vagyis az 1993-as oslói megállapodás csak arra volt jó, hogy Arafat ne Tunéziából, hanem Ramallából szervezze a terrort.

Tény, hogy Naharayim nem arról lett nevezetes hely, amiről Pinhas Rutenberg megálmodta – a Jordánon létesítendő 13 vizierőmű közül az első, még 1932-ben, valóban megvalósult helye, hanem arról a gyilkosságról, amit egy jordániai katona követett el, 1997-ben, három évvel a jordánokkal való békeszerződés után, a „béke szigetén” – 7 izraeli, középiskolás lányt gyilkolt le hidegvérrel, hat másikat megsebesített.

Tény, hogy 2000-ben Izrael kivonult Libanonból, annak ellenére, hogy az 1982-ben indított háború, a Galil békéjéért nem érte el célját, hogy Libanonból ne löjjenek rakétákat az észak-izraeli településekre. Béke helyett a Hizballah katonákat rabolt a határ izraeli oldaláról, és amikor akarja, rakétákkal rombolja Izrael területének felső harmadát. Ezt meg is tette 2005-ben, a második libanoni háború idején.

Tény, hogy a Barak kormánnyal folytatott tárgyalásokat 2000-ben  Arafat az utolsó fázisban felrúgta, és a békejobbra újabb terrorhullámmal felelt.

Tény, hogy 2005-ben Ariel Saron kitoloncolta az összes izraeli telepest a Gázai övezetből, hogy ne legyenek a béke  akadálya – azóta több rakéta hullik Dél-Izrael településeire, mint korábban!

Tény, hogy minden izraeli kormány, tekintet nélkül, hogy a Knesszetben a bal-,  a jobb-oldalon, vagy közepén ültek, hajlandó  volt  tárgyalni a békéről, és ha ez a szándék nem hozott eredményeket, az csak és kizárólag az arab félen múlt.

Mégis, mit kellene tenniük az izraelieknek ahhoz, hogy az olyan  finnyás  európai zsidókat, mint Márton László  kielégítsék?

Golda Meirnek tökéletesen igaza volt abban, hogy olyan önálló nép, hogy palesztin, mindaddig nem létezett, míg Izrael állam meg nem alakult. A térség arab lakosságát az európai gyarmatosítók osztották országokra.

A britek a Balfour-nyilatkozatban ígéretet tettek a zsidóknak az önálló állam létrehozására, amit aljasul megszegtek, sőt, amikor a legnagyobb szükség lett volna arra, hogy valahová menekülni tudjanak az európai zsidók, visszafordították a hajókat Erec Izrael partjaitól a pusztulásba. 1922-ben a brit mandátumi területet kettéosztották – ezzel, lényegében létrehozták az arab államot, Jordániát. Egészen addig, amíg a britek nem váltak szószegőkké (1930 – Fehér könyv), nyilvánvaló volt, hogy  a megmaradt területen  a zsidó államnak  kell megalakulni. Nem csupán azért, mert ez az „igéret földje”, mert a zsidó népet ókori történelme ide köti, hanem mert a XIX. század végétől beletepülő zsidók hozták ide a haladást.

Véres verejtékkel  építették az országot. Lecsapolták a mocsarakat, termővé tették a sivatagot, infrastruktúrát és ipart teremtettek fél évszázadon keresztül – nem az arabok ellenében.

És akkor, 1948-ban képesek voltak megvédeni magukat – ami igazán felháborító azok szemében, akik a zsidót, csak mint áldozatot képesek látni. Az izraeliek megtanulták az auschwitzi leckét – nem lesznek sajnálatra méltó áldozatok, de ez nem teszi őket agresszorrá!

Mindamellett, hogy 63 éve háborúban állnak a  fundamentalista iszlám környezetükkel, európai mércével is irígylésre méltó gazdaságot és kulturát teremtettek. Izrael az ész, a tettrekészség és a szorgalom mintája – és ezt sokan, még az európai, zsidó értelmiségeik közül is, nehezen viselik el.

Európa, a maga zsidó-keresztény kultúrájával kiírott 6 millió zsidót. Akár beismeri, akár tagadja, ez ott „ül a lelkén”. Azokén a zsidókén is, akik továbbra is ott élnek, holott 1948 óta van hazájuk. Ezt valamivel meg kell ezt magyarázni. Rendszerint, a kulturális kapocs az érv, amit oly nagyok is vallottak, mint Arthur Koestler. De nem lett igazuk –  Izrael kulturális értelemben sem maradt sivatag  – a héber nyelv alkalmas bármilyen árnyalt gondolat kifejezésére, és a legfejlettebb technikát is meg lehet tanulni ma már ezen a nyelven. Koestler (1905-ben született) korosztályát még meg lehet érteni, hiszen élete derekán nehezen vált az ember, de minél fiatalabbakról van szó, annál kevésbé. Azt mégsem mondhatja az illető, hogy Izrael kemény ország, nap-nap kihívások elé állítja az embert,  jobb ebben a langymeleg, változatlanságban ücsörögni, időnként panaszkodni, de igazi kockázatot nem vállalni…

Egy baloldali, európai értelmiség pedig végképp bajban van, mert a „létező szocializmus” teljesen lejáratta azokat az eszméket, amelyekben hinni akart. Furcsamód, a szocialista ideálokat éppen Izraelben sikerült diktatúra nélkül megvalósítani, majd pedig kellő rugalmassággal átvezetni egy működőképes kapitalizmusba. Igy az egyetlen dolog, amibe egy európai, baloldali, zsidó értelmiség kapaszkodni tud, az, hogy bezzeg, azok a szegény palesztinok! Mégsem lehet egy olyan országban élni, ahol elnyomják a szerencsétleneket!  Igy meg is oldódik a személyes dilemma, és szabadon lehet szapulni Izrael politikáját.

Mondjuk, egy értelmiségitől elvárható lenne, hogy legalább széles körben tájékozódjon, hogy és mint van azokkal a szerencsétlen palesztinokkal,  de annak meg van az a veszélye, hogy belezavar a képbe, és kiderül, hogy az agresszív fél éppen ők, akikkel nem lehet dűlőre jutni, ezért nincs béke. Ráadásul, egy Izraelt szapuló zsidó jól eladható a nemzetközi média-piacon – imádják őket! Mindegy, hogy milyen badarságokat írnak, a lényeg, hogy Izrael-ellenesek és zsidók. Ezt lehet fokozni azzal is, hogy imádják az arabokat, úgy általában, függetlenül attól, hogy az araboknak mi a véleményük róluk, illetve mi a kimondott szándékuk az ilyen széplélek európai zsidókkal… gyönyörű példája ennek a francia, zsidó értelmiség egy része, amely a NATO beavatkozást sürgette Libanonban, anélkül, hogy tudná, kik lesznek az ország jövendő urai. A csodás „arab tavasz”, amelynek első gyümölcse a Muszlim Testvériség fundamentalista mozgalom győzelme Tunéziában, persze, kicsit kozmetikázott változatban, hogy nyugati imádóik ne ismerjék fel az igazi arcukat.

Még Koestlernek is időbe telt felismerni az orosz forradalom gyermekét, de dicséretére, hogy amikor rájött a tévedésére, akkor ezt képes volt bevallani. Az európai, zsidó értelmiség is készülődhet az önvizsgálatra, amihez a legjobb út lenne megtanulni arabul,  és megismerni azt a világot, amellyel szemben Izrael már egy ideje vívja a maga harcát, az európai kultúra szellemében. Valószínűleg, azoknak az izraelieknek is jobban el kell mélyedniük ezekben a tanulmányokban, akik a jelen helyzetben a palesztin állam létrejöttét követelik. Vagy legalább megérteni azt az elemi  igazságot, hogy a terrort nem jutalmazuk.