Mondd el gyermekednek!

A korai keresztények ugyanazon a napon – Niszán hónap 14.napján (  ט”ו בניסן )  ünnepelték a Húsvétot, mint a zsidók  Peszáh első estéjét, a „Rend éjszakáját” ( ליל הסדר ).

Csak később, a keresztény egyház kialakulásával rögzítették a vasárnapot  és a hétfőt, de továbbra is „mozgó dátumú ünnep” maradt – ebben  a zsidó szokásokhoz legközelebb álló keresztény ünnep, de nem ez az egyetlen momentum.

A két ünnep számos hasonlósága mellett,  éppen a tartalombeli különbségek okán tükrözi a két vallás évezredeken átnyúló konfliktusát.

Tagadhatatlan tény, hogy a kereszténység a  zsidóságból nőtt ki.

Központi alakja, Jézus (Jehosua ben Josef) zsidó anya gyermekeként látta meg a napvilágot, Betlehemben.  Máté evangéliuma 1. részében írja le a családfát, egészen Ábrahámig visszavezetve, amiből kiderül, hogy József, Dávid király nemzetségéhez tartozott, amelyből egykoron a Messiás születik, a zsidó legendárium szerint. Ugyanakkor, Jézus „vér szerinti apja” nem József, hanem maga az Örökkévaló, aki a Szentléleken keresztül termékenyítette meg a názáreti Máriát. József és Betlehem szerepe mégsem elhanyagolható, hiszen rajta keresztül kapcsolódik Jézus alakja a zsidó messianizmushoz.

Jézusban, a keresztény felfogás szerint, születésekor a zsidók királyát látták. Történetileg valószínűsíthető, hogy maga Jehosua  zsidóként élt és halt meg, bár a Szentély körüli „kufárkodást” megvetette. Michael Harsagor professzor szerint József fia az egyik, de közel sem az egyetlen „reformzsidó” volt, aki a korabeli papság tevékenységével való elégedetlenségét fejezte ki azzal, hogy elkülönülő csoportot hozott létre.

Az utolsó vacsora, minden jel  szerint egy „Széder este” volt, annak a második Szentély korában szokásos menetével, vagyis áldozati báránnyal és az egyiptomi kivonulásra való emlékezéssel.

Csakhogy történt valami, ami sarkából fordította ki a rendet: Jézus megváltoztatta az eredeti zsidó szimbólumok jelentését. A (kovásztalan) kenyér már nem a rabsorsból való menekülésre  utal, hanem az  ő áldozatvállalásának  emlékezete.

A Tóra (Mózes 5 könyve)  második könyvében – amit a héberek szefer smot (ספר שמות ) néven neveznek, a Bibliában Exodusként ismert – szerepel a parancs, hogy minden évben, azon a bizonyos napon „Mondd el gyermekednek, miként vezettelek ki Egyiptomból ” A megemlékezés központi motivuma a Szentélybeli áldozat (bárány), és annak közös elfogyasztása volt kezdetben. De már az ókori zsidó államban is előfordult, hogy akik nem jutottak el Jeruzsálembe, azok ünnepi vacsorával és egyfajta szóbeli megemlékezéssel teljesítették a micvát.

Később, az első, majd a második Szentély lerombolása után különösen, szükségessé vált helyettesíteni az áldozati szertartást, így fokozatosan kialakult az ünnepi rend, amelyet ma a Hagada rögzít. Csakhogy ez a szöveg közel sem egységes, nincs egyetlen szerzője, vagy szerkesztője, hanem magán viseli azt az egymásra-rétegződést, amely 1500 év alatt  jött létre.  Israel Jacob Yuval professzor szerint, a mai olvasó számára sokszor furcsa, zavaros részek abban a kontextusban, amelyben létrejöttek, nyernek igazán értelmet.

Jehosua ben Josef fellépése után egy emberöltővel Titus katonái lerombolták a Szentély, annak kincseit elhurcolták Rómába. Az életbenmaradott  zsidók jórésze rabszolgasorsra jutott, vagy elmenekült – ekkor kezdődött a majd kétezer évig tartó galut (szétszórattatás), amikor a zsidók más népek földjén, megtűrtként éltek.

A kereszténység, a kezdeti üldöztetések  után Róma államvallásává vált, és tovább terjeszkedett. Ebben elévülhetetlen szerepe volt Pál apostolnak, aki „kinyitotta” a vallást a nem zsidók számára is, szükségtelennek tartotta a sokféle micva megtartását, és Jézust, mint közvetítőt, beiktatta a hívők és az Örökkévaló közé.  Míg a zsidó vallás gyakorlásához, egészen kisgyerek  kortól,  rengeteget kell tanulni, a keresztény könnyítés lehetővé tette, hogy nagy tömegek váljanak az új hit követőivé.

A zsidók elveszítették államukat, fizikailag megsemmisült a nép nagy része, de ennél is nagyobb veszélyként élték meg, hogy a szellemiségüket is elvesztik a keresztény térítők által. A Hagada egyes részei vitairatként is értelmezhetők a keresztény szimbólumokkal szemben. Például, hangsúlyozza, hogy a kenyér(mácá), az egyiptomi rabszolgaság kenyere és nem más, vagyis, ha nem is mondja ki, Jézus szavainak igyekszik ellentmondani. Másutt, azt hansúlyozza, hogy a Mindenható maga vezette ki a zsidó népet Egyiptom földjéről, ehhez nem kellett semmilyen közvetítő! Vagyis, még Mózes szerepének eliminálásával  is igyekszik hangsúlyozni a közvetítő szükségtelenségét.  Yuval professzor szerint a négy fiú példája is utalás a „mi fiunk” közül arra, aki megkérdőjelezi a megemlékezés szertartását, és ezzel kivonja magát a közösségből.

A kereszténység térhódításával a zsidóság megmaradásának egyetlen lehetősége a különbségek hangsúlyozása volt. Ez, feltehetően, igencsak bosszantotta az egyre nagyobb hatalomra szert tévő egyházat. A keresztény egyházak antiszemitizmusának oka innen eredeztethető. Ahogy a zsidók évről évre megemlékeztek az egyiptomi rabszolgaságból való csodás megmenekülésükre, úgy a keresztények, szinte ugyanabban az időben emlékeztek meg arról, hogy Jézust a zsidók keresztre feszítették (valójában persze a római helytartó itélkezett, de a zsidó vezetők szerepe vitathatatlan).  A vérvádak, pogromok ideje volt a Peszah-Húsvét évszázadokon át.

A zsidó állam huszadik századi létrejöttekor sokan úgy érezték, hogy a Hagada idejétmúlt, zavaros mese, ami nem méltó a szabadság ünnepéhez. Egyre másra jöttek létre az új szertartásrendek. Különösen a baloldali ideológiájú kibucokban érezték tarthatatlannak a félelmekkel, kisebbrendűségi érzéssel,  az idegenek iránt érzett bosszúvággyal is átitatott szöveget, éppen ezért, megalkották a maguk ünnepét, amely köponti gondolata  a kivívott szabadság, a függetlenség. Később, a feministák, a szekuláris zsidó közösségek, amelyek a bibliai történetet nem mint vallást, hanem mint a zsidó nép történetének tanulságát fogták fel, sorra szerkesztették a maguk  ünnepi rendjét.  Az alapszimbólumokat (peszach, mácá, maror) meghagyták, de a szöveg elveszítette az isteni csoda elemét, helyébe  a gondolkodó és tevékeny ember küzdelmét állította. Az akarat győzelmét a hit helyett.

A XXI. század ideológiai konfliktusa nem a keresztények és a zsidók közt izzik. Az elmúlt két évezredben a kereszténység is sok tekintetben változott, a különböző egyházak kevésbé dogmatikusak, hogy megtartsák híveiket. Még mindig a legnépesebb vallás a világon (közel 2 milliárd hívővel), de ezt a pozicióját fokozatosan elveszti a feltörekvő iszlám mellett, amely  a  népesség ütemesebb szaporodása mellett agresszív térítő tevékenysége okán is, nem csupán elsőségre, hanem kizárólagosságra törekszik. Ilyen történelmi helyzetben a keresztényeknek is  elemi érdeke lenne a közös kultúrális alapon való egyetértés hangsúlyozása, és annak felismerése, hogy a zsidó állam éppen a közös értékek védelmében küzd, több, mint hatvan éve.