Neve Tzedek – נווה צדק

Ahogy korábban ígértem, Tel-Aviv városnegyedeinek átalakulásáról további részletekkel traktálom a magyar olvasót… legfőképpen azért, hogy megérhessék, mennyivel gazdaságosabban és hatékonyabban lehet egy-egy városrészt rehabilitálni úgy, hogy a helyi lakosságra és bizonyos folyamatokra odafigyel a városvezetés.

1887-ben néhány zsidó család úgy döntött, hogy kiköltözik a zsúfolt Jaffóból. Persze, azt is lehet mondani, hogy jó érzékkel előre látták – a megépülő vasút, amely Jaffót Jeruzsálemmel köti össze (végül 1892 október 26-án indult a vasúti közlekedés) prosperitást hoz  a Jaffótól északra lévő területeknek,   ahová kiköltözködni terveztek. De ez a közösség nem volt valami gazdag, így az építkezések csak úgy kezdődhettek, hogy egy „gvir” – a maga szerencséjét már megcsinálta hitsorstárs, Aharon Slus benyúlt a zsebébe. Valójában Slus kitűnő üzletet csinált, mert a Jaffó határában lévő telkei értéke  azzal, hogy hozzásegítette a közösséget az új településmag létrejöttéhez, kis idővel később,  jócskán megemelkedett.

Ez a történet akár mintapéldája is lehetne annak, hogy egy kezdeti kis segítség olyan értéklánc kialakulásához vezethet, amely minden résztvevő számára előnyös.  Mostanában Slus urat a tel-avivi városháza helyettesíti, ha egy jó ügyet előre lehet tuszkolni. Kis befektetéssel nagy, közös haszonhoz jutni.

Neve Tzedek 48 telekkel indult, majd a környékén újabb és újabb kis településcsoportok alakultak, mígnem 1909-ben a zsidó közösség egy új város alapítását tűzte ki célul, Jaffótól északra. Aztán, az egyre növekvő Tel-Aviv magába olvasztotta a kezdeti kis településeket, az 1948-as  felszabadítási háborúban pedig magát Jaffót is.

Tel-Aviv Jaffótól északra, a tengerpart mentén északra fejlődő  város volt sokáig. Bizonyos értelemben még mindig az északi negyedek a „gazdagabbak” – mind a lakosság anyagi helyzete, mind az építés minősége tekintetében.

Tel-Avivnak nem volt olyan szerencséje, mint Budapestnek a XIX. és XX. század fordulóján – itt bizony sokáig elég vacak anyagokból építkeztek és a munka minősége is   kifogásolható volt mind a Neve Tzedek, mind az ettől északra lévő negyedekben.

A Bauhaus építészeti formavilága bármennyire is volt forradalmi, ezek a házak rettenetesen gyorsan elhasználódnak, mivel az épületekről hiányoznak azok a részletek, amelyek az időjárással szembeni ellenállóságot szolgálják. A tehetősebb tel-aviviak, éppen ezért egyre északabbra,  új városrészekben vásároltak lakásokat, délebbre maradtak azok, akiknek nem volt anyagi lehetőségük jobbra.

A múlt század nyolcvanas éveiben viszont már kezdett megfordulni az irány – két okból is.

Az egyik, hogy fiatalok, különösen művészi ambiciókkal, az egész országból jöttek Tel-Avivba és kerestek olcsó lakásokat, a másik csoport viszont olyan, harminc-negyven közti értelmiségiek voltak, akik nem akartak kiköltözni a városból, valamelyik, környékbeli villaövezetbe, de a társasházas együttlétből is elegük lett.

Az első csoport a déli-városközpont rehabilitációjában játszott fontos szerepet, amelyre egy másik cikkben térek ki (Sheinkin és társai), a második csoport viszont a Neve Tzedek megújulásának lett a motorja.

Neve Tzedek telkei többségükben nagyon aprócskák, eredetileg egy, maximum két szintes házakat építettek itt. Az utca felé zártsorú beépítés, a telek mélységében általában kisebb kert vagy udvar.

A beépítés jellegét mindenképpen szerették volna megőrizni, tehát nem vontak össze telkeket, csupán annyi engedményt tettek, hogy a földszinten túl, az utca sajátosságainak  megfelelően egy-két plusz szintet lehetett építeni – ugyanazon lakás különböző funkciójú szintjeiként.

Így került a földszintre a bejárat mellé garázs, és más kiszolgáló helyiségek, ha többre nem volt hely, néha sikerült egy nagyobb méretű lakókonyhát (az izraeli család kedvenc gyülekezési helye a nagy konyha-asztal körül) is ide építeni, de a szobák a felső szintekre kerültek. Pici kert, és a ház legfelső szintjén tetőterasz – ez az új házak alapszisztémája.

Mellesleg ezt sem a városháza hivatalaiban találták ki, hanem az első ilyen épületet egy fiatal építész-házaspár tervezte saját lakásproblémája megoldására. Összespórolt pénzükből vettek egy lepusztult házat,  annak formai elemeit átvéve tervezték a helyére az újat, funkcionálisan  a kor követelményeinek megfelelően.

Ez a terv annyira jól ötvözte a hely adottságait a nyolcvanas években elvárt igényekkel, hogy mintaként szolgált az egész Neve Tzedek új beépítési tervének követelményrendszeréhez.

Az új tulajdonosok,  nem az újgazdagokból, hanem a felső középosztálybeli értelmiségiekből kerültek ki, akik megvették a lerobbant régi házat, olyan áron, hogy abból az eladó tisztességes lakást tudott venni másutt, majd többnyire lebontották a silány épületet.

Viszont az új épületben felhasználták a régi ház formai sajátosságait, így  a korszerű anyaghasználat ellenére megőrizve az eredeti  szellemiséget.

A folyamat lassan haladt előre, mivel a fizetőképes kereslet  nem volt annyira széles, hogy pár év alatt teljesen átformálja a negyedet.

Megfelelő gyermekintézmények híjján sokan lemondtak arról a lehetőségről, hogy itt alakítsanak maguknak ki otthont, vagy amikor iskolás korúak lettek a gyerekeik elhagyták a schunát.

A negyed rehabilitációjának a Suzanne  Dellalról elnevezett kultúrális intézményi központ kialakítása adott nagyobb lökést, 1989-ben.

Ezt az akciót nyugodtan lehet a kultúrális alapú városrehabilitáció kategóriába sorolni, mivel az igencsak lepusztult középületekbe először egy alternatív szinház költözött a nyolcavanas évek elején, amely különösen fiatalok körében volt népszerű.

Amikor már elég nagy nyüzsgés volt a környéken, akkor egy adományozó család és az önkormányzat anyagi közreműködésével felújították a két, régi középületeket, és a köztük lévő teret.

Ez lett az izraeli táncművészet tel-avivi központja. Iskola és bemutatóterem, szinház, kávéházak, éttermek, sajátságos burkolt tér a találkozásokra, amely csendes , félig zárt, félig nyitott kertbe torkollik.

Az elmúlt húsz évben tökéletesen igazolta, hogy a megfontolt döntés alapján végzett kultúrális beruházás városrész-rehabilitáló hatása miatt is jó befektetés.

Igaz viszont, hogy a tel-avivi városvezetés  nem akarta kitalálni, hogy kell kultúrális alapon rehabilitálni, hanem odafigyelt arra a népességmozgásra, amely addigra már tendenciaként észlelhető volt.

A projekt annak árán jött létre, hogy az egyik épülethez tartozó kert egy részén alacsony társasházakat épített egy befektető.

Annak idején meglehetős ellenszenv fogadta a döntést, de miután az eredeti fák a helyükön maradtak, és az épületek elég szolidan a háttérben maradnak a térhez képest, a projekt megvalósulhatott.

Utóbb az is kiderült, hogy az anyagilag stabil lakosság betelepülése meggyorsította a helyi szolgáltatások körének bővülését, szinvonaluk emelkedését, végső soron az egész projekt együtt szolgálta a negyed rehabilitációjának felgyorsulását.

Az ezredforduló után, annak ellenére, hogy a közel-keleti béke még mindig nincs elérhető közelségben, a „tel-avivi buborék” egyre vonzóbb lett a fiatal, kalandvágyó turisták számára.

A „szünet nélküli város” vonzása megnövelte a szállodai beruházásokat, a Neve Tzedekben pedig egyre több Boutique Hotel nyilt a régi házak felújításával.

Ezek nem akarnak a „magasságokba törni” – pont azt a félig falusias, félig városias légkört kínálják, amire az ide látogatók vágynak. Ráadásul,  innen 5-10 perc alatt, gyalog el lehet érni a tengerpartot.