Noodle – נודל

Az  izraeli filmekről talán külön sorozatot kellene indítani, de az a film, amiről most szólni szeretnék, fontos az izraeli mentalitás megértése szempontjából. Noodle a címe ennek a 2007-ban készült alkotásnak.

A felnőtt főszereplő Mili Avital, egyike a „jegyzet izraeli szépségeknek”, de főként remek szinésznő.  Az 1972-ben született és jelentős izraeli sikerek után 1994-ben New-Yorkba költözött színésznő szerepelt jócskán amerikai filmekben, de mindig szívesen tér vissza egy-egy izraeli produkció kedvéért.

Bár a film többi, felnőtt szereplője is remek színész és kitűnő alakítást nyújtanak, kétségkívül lemossa őket a címszereplőt játszó kinai fiúcska.

A film legfőbb érdeme, és ezért nagyon jó volna, ha bekerülne a normál magyar filmforgalmazásba, az, hogy rendkívül hű képet fest arról a valamiről, amit leegyszerűsítve izraeli mentalitásnak neveznék. Hogy megértsék, miről is beszélek, el kell meséljem a történetet.

Miri (Mili Avital) légikisérőként dolgozik. Fáradtan érkezik haza, ahol a kinai takarítónő várja, és az egyik fotelen csendben ül a hatéves kisfia.  Tipikus helyzet egy átlag, középosztálybeli, izraeli családnál – a takaritó (lehet nő is és férfi is) vagy egyetemista, vagy vendégmunkás. Utóbbi gyakoribb. Mint ahogy az is, hogy a vendégmunkások egy része nem legális formában érkezik az országba.  Afrikaiak, közép-európaiak, kinaik. A férfiak inkább az építőiparban, a nők  takaritóként találnak munkát, és miután a munkájukra szükség van, az izraeli társadalom elnézően tekint arra az apró részletre, hogy az ilyen munkavállalás nagy valószínűséggel nem törvényes. A bevándorlási hivatal azonban nem ilyen elnéző. Innen ered a film konfliktusa is.

A kinai takaritónő mobilja lefáradt, és arra kéri Mirit, hadd maradjon itt a kisfia, mig megoldja a problémát. A mobiltelefon a legfontosabb eszköz a kapcsolattartásban. Mind a munkaszerzésnél, mind a vendégmunkások közti kapcsolatban, sőt, bizonyos mértékig az otthoniakkal való érintkezésben is. Külön iparága fejlődött ennek Tel-Avivban. A takaritónő elmegy, tervei szerint egy órára, de sok óra múlva sem tér vissza. Miri, és a szomszédban lakó nővére, aki furcsa szimbiózisban él vele – lassan derül ki, hogy Miri mindkét férje háborúban halt meg, és a nővére férje aggodalmas gondoskodása mögött mélyebb érzelmek húzódnak, amelyek nem nyerhetnek kellő elismerést – nem értik, hogy mi történt. Egy darabig várnak, próbálják elérni telefonon a takarítónőt, de aztán akcióba lépnek – mindannyian, együtt. A nővér  és problémás férje, a kamaszlány, a barátnő, a szomszédasszony – aki csak mozgósitható.

Na ez az, ami annyira izraeli. Gond van? Oldjuk meg! Hogyan? – Ahogy lehet, a lényeg, hogy megoldódjon. Nem arról fecsegnek, hogy valaki (más) oldja meg, hanem mindenki jön azzal, amit maga képes hozzátenni a közös ügyért. Indormáció a bürokratikus eljárásról, kinai szótár, vagy kész összeesküvés egy gyerek hazavitelére…  A leglehetetlenebb helyzetben is lehet egy őrült ötlet, amit ki kell próbálni, ha nincs más, mert az nem lehet, hogy belenyugodjuk abba, hogy nem megy – ez az izraeli mentalitás lényege a szememben.

Nemcsak a történet jó, hanem a film is jól van megcsinálva. A rendezőnő, Ayelet Menahemi nem először bizonyitja, hogy képes fontos dolgokról,  remek történeteket elmesélni. Emlékezetes opusza a Sipurei Tel-Aviv, amelyben Anat Waxmann, aki a Noodle-ban Miri nővérét játsza, elhagyott, fiatal rendőrnőként szerepel. Már abban, az 1991-ben készült filmben tettenérhető az az alkotói módszer, amivel igen fontos társadalmi problémákat  feszeget, izgalmas és mulatságos történeten keresztül.

Az izraeli filmekben rendszerint nincsenek magányos hősök –  a cél csak összefogással érhető el. A csapatban mindenki szerepe fontos, kritikus pillanatokban a legjelentéktelebb is főszerepet kaphat. A  Noodle  szereplői távolról sem sematikus figurák. Bármennyire tipikus jelenség egy házasság elszürkülése, egy negyven felé közeledő nő gyermek utáni vágya, a bürokrácia otromba mivolta vagy az idegenekről alkotott általánositó előítélet – a film mindezeket egyedi színekkel ecseteli, és ettől válik hihetővé az abszurd történet, hiszen tudjuk  –  az élet irja a legképtelenebb forgatókönyveket.

Az izraeli film legjobb vonulata nem követi az európai (egyben magyar) „depressziós” iskolát – tudomásulveszi, hogy a mozi szórakoztató műfaj. Nem próbál álművészieskedő dögunalmat ráeröltetni a nézőre. Komolyan veszi a dráma ősi, görög szerkezetét, amely a legjobb amerikai filmeknek is alapja. Bármi legyen is a film vége, a nézőnek el kell jutnia a katarzisig ahhoz, hogy ne érezze –  fölöslegesen rabolták az idejét,  és a történet mögötti mélyebb mondanivaló is eljusson a szívéig.