A terrorral szemben nem elég helytállni – le kell győzni! – ismételte újra és újra egy tv-műsorban Uzi Dayan. A műsorvezető egyre idegesebben igyekezett a beszélgetést más irányba terelni – ő a terror elleni harc etikusságának kérdését firtatta. Leragadt a  kődobáló palesztin gyerek és az izraeli tank sztereotípiánál, holott kődobáló palesztin gyerek ma már leginkább csak külföldi tv-stábok által megrendezett “dokumentumfilmekben” láthatók (nemrég lepleztek le egy ilyen megrendezett filmet, újfent) – a való világ átalakult.

Yoav Limor jól tudja – ő az egyik legképzettebb katonai szakértő-tudósító az izraeli közszolgálati tv-ben. A terrorelhárítás, utóbbi években egyre sikeresebb izraeli módszerét,  amelyről egy magazinban írt meglehetős részletességgel,  a terrorveszélyt komolyan-vevő nyugat-európai országok szervezetei is tanulmányozzák.

A “nincs lehetetlen” izraeli, katonai doktrina újabb bizonyítéka az utóbbi 7 év  egyre nagyobb  nyugalma, ami a Palesztin Autonómia Juda és Somron területeit illeti – Gáza egy külön történet, mert ott a Hamasz terrorszervezet tartja uralma alatt a helyi lakosságot, míg Juda és Somron a Fatah (Jasszer Arafat vezette terrorszervezetből alakult politikai hatalom, Mahmud Abbasz vezetése alatt).

A második intifáda néven elhíresült terrorhullámot még Jasszer Arafat “rendelte el” – teljesen mindegy, hogy milyen ürügyet találtak erre.

Az Ehud Barakkal folytatott béketárgyalások nyomatékául vetette latba terrorszervezetét, amely aztán sikeresen meghiúsította a megegyezést.

Barak belebukott abba, hogy miközben a legmesszebbmenőkig elment a palesztínoknak tett engedményekben, a terror egyre drasztikusabbá vált az izraeli utcákon.

Az őt követő Ariel Saron (a “buldózer”) a palesztínokkal való, azonnali megegyezésben nem hitt – ő a leválás-elválás politikáját tartotta aktuálisnak. Ennek megfelelően a gázai övezetből kitelepítette az akkor már három évtizede ottlakó zsidó telepeseket – demonstrálva, hogy nem Izrael a békekötés akadálya.

Az Izrael területére beszivárgó terroristák ellen hirdették meg az összefogás hadműveletet, amely lényege a különböző, izraeli szervezetek összehangolt munkájának megszervezése volt. Az izraeli hírszerzés három oszlopos szervezete, a Moszad, Aman és a Sin Bét ugyanis, abban az időben, nem voltak képességeik magaslatán, személyi ellentétek befolyásolták az együttműködést. Saron, mint miniszterelnök és mint “életfogytig katona” tisztában volt azzal, hogy a terrorelhárítás hatékonyságának alapja a jól működő hírszerzés.

Rendet kellett teremteni a különböző fegyveres testületek közötti munkában is, mert a terrorveszély miatt egyre több katona rendőri-határőri feladatokat volt kénytelen ellátni a különböző ellenörző pontokon, és miután nem erre képezték ki, nagyon sok feszültség származott ebből.

2002 tavaszán elindult a védőpajzs katonai hadművelet, amely szinte házról-házra tisztította meg a terroristáktól az Autonómia Juda és Somron területén lévő településeit. Természetesen, hatalmas média-ellenszenv kísérte a hadműveleteket, de az azóta eltelt idő igazolta az elszánt katonai akciót.

Mint ahogy a szintén 2002-ben kezdődött “fal” építése is. Az izraeli miniszterelnököt az érdekelte, hogy miként lehet megfékezni a terrort – 2002-ben 53 öngyilkos merényletben 451 ember halt meg, 2284-en megsebesültek – erre a békeharcos újságírók szövetsége nem tudott megoldást javasolni.

A “fal”, amely lakott területeken többnyire ronda-magas és betonból van, másutt csupán érzékelőkkel felszerelt kerítés, az ellenzői szerint határt kijelölő szerepe miatt a “béke akadálya”. Érdekes módon az izraeli lakosság gyilkolászása sosem jelentett “akadályt”, ugyanezen békegalambok szemében… Saron többször elmondta, hogy a kerítést le lehet bontani, ha majd egyszer megszűnik a terror, de az elpusztított emberek életét nem lehet visszaadni, és neki az a kötelessége, hogy megvédje az izraeli, polgári lakosságot a gyilkosoktól.

Ahogy haladt a “geder a bitachon” (biztonsági kerítés) építése, erősödött az együttműködés a különböző katonai, rendőri és hírszerzői szervezetek között, úgy  javult a statisztika: 2003-ban még 26 sikeres terrortámadás volt Izraelben (208 halottal), annak ellenére, hogy 142 kísérletet megakadályoztak, de már 2006-ban   csak 6 sikeres támadás volt (96 terror-tervet még időben megakadályoztak), 2007-ben pedig már csak 1 támadás volt sikeres, és a kísérletek száma is 30-ra csökkent.

A 2002-es védőpajzs hadműveletben az IDF sikeresen rombolta le  a terror infrastruktúráját, és ennek köszönhetően a palesztin polgári lakosság mozgása is szabadabbá vált.

Ez annál is inkább fontos volt, mert így, az elmúlt évek alatt,  egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a palesztinok valódi ellenségei nem az izraeliek, hanem a saját, szélsőséges, katonai szervezeteik, akik a védtelen lakosság háta mögül folytatták az értelmetlen harcot.

A 15 éves Palesztin Autonómia fennálásának első feléhez képest, az utóbbi évek a béke, a gazdasági fellendülés időszakát jelentik. Hivatalos nyilatkozatoktól távol, a “területek” (az izraeli szóhasználatban a mai palesztin autonómia területe) lakói közül sokan a hatnapos háború utáni gazdasági fejlődéshez hasonlítják a mostanit, azzal a különbséggel, hogy most sokkal kevesebb izraeli katonát lehet látni a környezetükben. Dzseninben, amely a terroristák fészke volt még 2002-ben, ma bevásárlóközpontok, új házak épülnek, az izraeliekkel való kereskedés is megindult újra.

Ezt a biztatóan kialakuló békét akarja a Hamasz megzavarni azzal, hogy az Izraellel kötendő egyezség szerint a Gilad Salitért követelt 400 terroristát  Juda és Somron területén engedjék szabadon. Ezt a feltételt azonban sem a mostani izraeli miniszterelnök, Binjamin Natanjahu, sem Mahmud Abbasz nem fogadhatja el.

Izrael számára a következő kihívás a gázai övezet normalizálása, amelyre ugyan történt egy a 2002-es védőpajzs hadművelethez hasonló kísérlet (2008-as öntött ólom hadművelet), azonban nemzetközi nyomásra, ez sokkal hamarabb abbamaradt, mintsem a terror infrastruktúráját szétzúzhatta volna. Pedig a gázai övezetben is el kellene érni, hogy a polgári lakosság és a fegyveres erők szétválaszthatók legyenek – egy lehetséges békefolyamat elindításának ez lenne az alapfeltétele. Amíg ezt nem értik meg békés párizsi kávéházak teraszán, londoni egyetemek katedráin, addig, sajnos, kevés az esély.

Comments Closed