Siker-lecke 3.

Miután a kezdeti zavart igyekeztem áthidalni az előző cikkben, most már folyamatosan követjük a sorozatot. A harmadik adás fő kérdése: Mindenki lehet sikeres?

Általános felfogás, hogy nem, hiszen ahhoz, hogy valaki sikeres legyen a „belépő” a tehetség. Heller Ágnes szerint (ezt nem a sorozatban említették, természetesen) a tehetség szükséges, de nem elégséges feltétel. A sorozat viszont arra hoz fel példát, hogy mi van akkor, ha nincs is kiemelkedő, született képesség.

Yoel Rozbozov  nem volt feltűnő jelenség az izraeli dzsúdó-sportban. A most 31 éves fiatalember azonban nem a könnyen feladós fajtából való. Míg a tehetségeseknek könnyen ment kezdetben, ő az első pillanattól megdolgozott minden eredményért, ezért a kudarcok sem mozdították ki lelki egyensúlyából. Sportolni csak azért kezdett, mert koordinációs problémái voltak kisgyerek-korában, ezért a volt Szovjetúnióból bevándorolt szülei  rendszeres sporttal igyekeztek ezen javítani. Tizenkét éves volt, amikor az északi országrész serdülő-bajnokságára még a benevezési összeget  sem merte a szüleitől kérni, mert tudta, hogy otthon nagyon kevés a pénz, ezért előző nap a piacon árult dinnyét, hogy megkeresse a 15 sekelt.  Olyan keményen dolgozott meg azért a versenyért, hogy a szőnyegen nem veszíthetette el – senki nem hitte el, hogy ő lesz a bajnok. Eredmények és sérülések után, kibontakozó politikai pályája ellenére, most a londoni olimpiára készül.

A kutatások azt bizonyítják, hogy a sikeres felnőttek java nem volt kiemelkedően jó tanuló az iskolában. Egy kísérlet rávilágít a „támogatás” szerepére: két gyerekcsoportnak egy-egy pázel összerakását adták feladatul. Az egyiknél a tanárnő elismerésül azt mondta a gyerekeknek, hogy ti nagyon okosak vagytok, a másiknál pedig azt, hogy ti nagyon igyekvők vagytok, ezért sikerült összerakni a képet. Amikor egy nehezebb összerakós feladatot kaptak, akkor az „okosak” fele nem mert hozzáfogni, hiszen, ha nem tudják megoldani a feladatot, akkor csalódást okoznak, talán mégsem elég okosak, míg az „igyekvők” 90%-a sikeresen megoldotta a nehezebb feladatot is.

Tehát a kérdés nem az, hogy elég tehetséges, okos vagyok ahhoz, hogy sikeres legyek, hanem az, hogy eléggé igyekeztem-e tenni a sikerért?

„Mikhael-módszer” – sitát mikhael (שיטת מיכא”ל) amely egy hosszabb név rövidítése: egyéni képességek kibontakoztatása kivállóságra (מיצוי כישורים אישיים למצוינות). A módszer apostola Meni Barzilai, aki a rémesen nehéz sorsú jeruzsálemi Katamon lakónegyedben nőtt fel, és miután ő maga sikeres ember lett,  élete feladatának tekinti, hogy a társadalmi különbségeket speciális képzéssel csökkentse. Két alapfeltevése van:  1. Mindenki, mindenre képes!  2. Minden csak rajtunk múlik!

Persze nincs arról szó, hogy a világot ilyen elvakultan látná, sokkal inkább arról az önszuggesszióról, ami hajtóerőt ad az embernek a cselekvésre. Megtanítja a gyerekeknek, a sorkatonáknak, a munkanélkülieknek, hogy igenis van remény a sikerre, ha  közben nem félnek a tévedésektől, a kudarcoktól sem. Mindenekelőtt azonban ki kell alakítani az önálló gondolkodás képességét. Hogy az élettel ne sodródjunk, hanem döntsünk a saját sorsunkról!

Hitelessége a saját életének alakításában rejlik. A katonaság után olyan alacsony volt a pszichometria-vizsgája, mint a Holt tenger feneke, ahogy mondja. Három hónapra bezárkózott tanulni, és a következő vizsga után megnyiltak az egyetem kapui előtte.

Annak a 250 ezer végzett növendéknek, aki az izraeli Mikhael-módszerrel jutott egyről a kettőre, azt tudta elhitetni, hogy a környezeti feltételek zordságától függetlenül is, akaraterővel igenis előre lehet jutni – nem is kicsit. Társadalmi szempontból pedig elfogadhatatlannak tartja a leszakadó népességet, mert azok, akiket gyerekkorukban nem képes a társadalom integrálni, energiája a későbbi rombolásában köszön vissza. Vagyis, szó sincs itt valamiféle jótékonyságról, hanem elsőrangú gazdasági érdekről – ha nem akarjuk, hogy a sok munkával megszerzett javainkat mások „megkívánják” gondoskodni kell arról, hogy  ők is képesek legyenek tisztes munkával, hasonló javakhoz hozzájutni.

Az önálló gondolkodás képessége emeli ki az igazán jó vezetőket egy USA felmérés szerint (Magyarországon ez nem igaz, mert a kiválasztódás kontraszelektív – de ez sem volt része a sorozatnak). Az „egyéniségek” olyannyira önállóak, hogy sokszor szembemennek a elfogadott nézetekkel, mert számukra a dolgok nem magától értetődők. De éppen ezzel képesek kitörni a konvenciókból, a megszokás zsákutcáiból.

Optimizmus, amely lehetővé teszi az embernek, hogy a döntésével elmenjen a végsőkig. A cselekvő optimista is megtervezi a lépéseit, de amikor belefog a kivitelezésbe, akkor nem kérdőjelezi meg a saját döntését, hanem csinálja, amit elhatározott. A pesszimista cselekvés helyett is csak „tökölődik” – intelligensen nem jut sehová.

Ismerek egy nagyszerű újságírónőt, aki lassan már a hideg vízre valót sem keresi meg Magyarországon. Ott volt azon a búcsúestén, amelyet elutazásom előtt rendeztem. Mert amikor láttam, hogy  mindazzal amit tudok csak értetlenségbe ütközöm ott, egy hónap alatt fordítottam a sorsomon, és megszerveztem a munkámat Izraelben. Nem mintha itt könnyű lenne, de ha az ember a tétlenkedés és a cselekvés között kell válasszon, válassza a cselekvést, mert abban megvan a siker reménye, míg a várakozásban semmi nincs.

Az optimista életstratégia: 1. kitűzni a célt, 2. aprólékosan megtervezni a szükséges lépéseket, 3. következetesen végrehajtani a tervet „gondolkodás nélkül”.

Van egy álmotok? Ne mondjatok le róla! – ez Alon Ulman mottója az élethez.

Egy halál-közeli helyzet vitte a felismeréshez, hogy az ember sokkal többre képes, mint amit gondol magáról, vagy mások gondolnak róla. A pacák fantasztikus előadó – nem véletlenül kapott a haditengerészetnél elsőrendű oktatói feladatot. A fiam jutott az eszembe, aki szintén a seregben fedezte fel magában karizmatikus képességét, amellyel egy jó ügy szolgálatában az egeket ostromolta, és teszi most is.

Alon nem gondolja, hogy valóban, mindenki, mindenre képes, de azt igen, hogy minden ember a maga korlátain belül sokkal többre képes, mint amennyit elhisz magáról. Azon dolgozik, hogy az emberek igenis lépjék túl a maguk teremtette határt, mert jóval azon túl is képesek cselekvésre. A siker – szerzett képesség, nem függ a génektől, a szerencsétől, a horoszkóptól, a kormánytól, csak saját elhatározásunktól.

A kérdés, hogy mennyire uraljuk a saját életünket?

Ha egy tengelyen ábrázoljuk 1-nek azt a feltételezést, hogy mindent külső körülmények határoznak meg, és 10-ként azt, hogy minden tőlünk függ, a felmérések azt mutatják, hogy a sikeres emberek magukat 8-9 érték körüli helyre teszik, vagyis, hogy főként saját magunk vagyunk felelősek a sorsunkért, bár kétségtelen, vannak, erősítő, vagy gyengítő külső tényezők.

Mostanában elég sokat vitatkozom magyar építészekkel, politikusokkal, és  visszatérő gondolatom, hogy mi a különbség a két ország,  Izrael és Magyarország között?

A siker-sorozat harmadik része érinti az alapvető különbségeket:

1. A felelősség átterhelése másokra, történelmi és gazdasági értelemben is, félelmetes következetességgel, Magyarország esetében, míg Izraelben a közösség jobban bízik a saját képességeiben, nem keres bűnbakot, hogy mi mért nem sikerült a múltban. Teszik a dolgukat, az adott körülmények között.

2. A gyenge környezeti adottságokat előnnyé kovácsolják Izraelben – a sivatagot termővé tenni olyan kihívás volt, amely az izraeli mezőgazdaságot az élvonalba repítette. Magyarországon, sajnos, az igazán kiválló környezeti adottságokkal is egyre kevésbé tudnak élni.

3. Ha valaki sikeres Izraelben, akkor az az üzenete a társadalom számára, hogy „Ti is képesek vagytok erre, csináljatok utánam”, míg Magyarországon az irígység a sikert is kudarcba képes fordítani.

4. A magyarok kretívak, szorgalmasak, az ország határain kívül, de béna az önálló gondolkodás képessége az előjogokra és túlzott tiszteletre épülő társadalomban. Izraelben a hucpá (a szemtelenség), a határok feszegetése erény.

A sorozat harmadik adása

A sorozat első írása