Soá – יום הזיכרון
A Holokausztra való emlékezés nemzetközi napja január 27. – amikor felszabadították az auschwitzi haláltábort. Magyarországon azt a napot választották, amelyen 1944-ben a Nagy-Magyarország kárpátaljai településein megkezdődött a gettósítás – április 16 . Izraelben a zsidó naptár szerint, nyolc nappal a Függetlenség ünnepe előtt. Ez pedig ma van.
יום הזיכרון לשואה ולגבורה בכ”ז בניסן
Az izraeli emléknap, egy ideje, nem csak a Soát ( שואה ) hanem a vészkorszakban megmutatkozó hősiességet ( גבורה ) is igyekszik bemutatni. Az ötven évvel ezelőtti Eichmann-per fordulópont volt. A létükért folytatott küzdelem közepette, az izraeliek, akik már ott születtek az országban, nehezen tudták megérteni, hogy lehetett ellenállás nélkül megölni annyi embert. Kezdetben, nem egyszer vádolták a túlélőket azzal, hogy „hagyták magukat” elhurcolni. A nyilvános per számos borzalmas részlete mellett, nyilvánvalóvá tette, hogy abban a rettenetes korban is voltak áldozatkész, jó emberek, még ha kevesen is, és a lehetőségekhez képest ellenállás is volt, itt-ott.
Izraelben, a megemlékezésnek minden évben van egy különleges mottója. Idén ez az emléktöredékek. A Jad Vasem felhívással fordult a túlélőkhöz és családtagjaihoz, hogy a tulajdonukban lévő fényképeket, iratokat, apró tárgyakat, elpusztított szeretteiktől maradt emlékeket vigyék be a múzeumba.
Néhány évvel ezelőtt, egy régi, tel-avivi lakásban Petőfi-kötetet találtam a csipketerítők, himzett zsebkendők mellett. A lakást egy fiatal pár vette meg, én terveztem az átalakítást. A lakásban lévő tárgyakkal senki nem törődött. A régi tulajdonos meghalt, az örökösök számára mindez már nem volt érték. Mielőtt a szemétbe került volna minden, félretettem azokat amelyek hűen jellemezték a valamikor Magyarországról kivándorolt zsidó házaspárt : a könyvet, egy köteg buchenwaldi „képeslapot”, egy csipketerítőt és két zsebkendőt. Ezeket nemrég, amikor hazahozattam a könyveimet és a magam személyes holmiját Tel-Avivból, szintén becsomagoltam, így visszajutottak oda, ahonnan egyszer messze kerültek. Nem ismertem azt a házaspárt, de láttam elhagyott, nyitott szekrényüket, a tárgyakat, amelyek körülvették őket életükben – újlipótvárosi levegő kerengett, ott a sivatag szélén…
Ez az időszak Izraelben a fájdalom hete: a Soára való megemlékezéssel kezdődik, és az országért harcolóknak lerótt hálával záródik, mielőtt átadná a helyét az ünnepnek, a Függetlenség napján.
A fájdalom hetében itt is több lesz az olyan cikk, amely a Holokauszttal foglalkozik, mégsem a szokásos módon, hanem elsősorban a túlélők második nemzedékének problémáin keresztül. Ezúton is köszönetemet szeretném kifejezni azoknak, akik megtisztelnek a bizalmukkal, és személyes sorsukat elénk tárják.
Tegnap, kilencvenkilenc éves korában elhunyt az Eichmann-per főbírája, Moshe Landau. Gdanskban született, Londonban tanult jogot. 1933-ban, alijázott Erec Izraelbe, 1953-ban lett az izraeli legfelsőbb bíróság tagja. 1962-ben ő vezette azt a három tagú bíróságot, amely elítélte Adolf Eichmannt. Később a legfelsőbb bíróság elnökévé nevezték ki. Az Eichmann-pernek meglehetősen sok magyar vonatkozása is van, április 15-én, az ötvenedik évforduló alkalmából itt, Budapesten rendeztek erről konferenciát – erről is szó lesz bővebben a fájdalom hetén.
