Sótlanító vízhivatal
Resut HaMaim, az izraeli vízügyi hivatal honlapjának nyitóoldalán központi helyet foglal a Kineret (magyarul Genezáretiként emlegetett tó) vízszintje – a nemzeti aggodalom jelképe.
Az utóbbi hetek intenzív esőzésének köszönhetően, a vízszint ma -212,37 , az alsó vörös vonalnál (-213,00) valamivel feljebb.
Izrael növekvő népességének ez a forrás már ma sem elegendő, ezért két éven belül a tengervíz sótalanításával, a Kineretből nyert víz ötszörösét termelik. Ma három üzem működik, és még 6-ot építenek az elkövetkezendő két évben. Ám az izraeli vízügyi stratégia annál sokkal komplexebb, mintsem csak azzal foglalkozna, hogy miképpen lehet több édesvizet nyerni.
A héten, amikor éppen tombolt az izraeli tél, vagyis esett az eső, és időnként +10 C fokra csökkent a hőmérséklet, sőt, Jeruzsálemben leesett a várva várt hó (vagyis, ott, rövid ideig 0 fok körüli hőmérséklet is előfordult), a közszolgálati tv napi félórás környezetvédelmi műsorba kezdett. A hét témája pedig a víz, mint az a kritikus természeti kincs, ami már az első, újkori telepeseket is foglalkoztatta – miként lehet fejlett mezőgazdasági termelést folytatni és a kor szintjén élni, annak ellenére, hogy a térségben kevés a víz.
A hiányból előnyt kovácsolni – ez a zsidók történelmi kihívása már több ezer éve, így nem csoda, hogy az 1881-es első aliya óta a víz hatékony felhasználása az izraeli mentalitás alapelemévé vált. Évi kétmilliárd dollárnyi exportot produkálnak azok a vízzel kapcsolatos technológiák, amelyeket izraeliek fejlesztettek ki, és adnak el, illetve alkalmaznak a világ legkülönbözőbb részein. A semmiből, egy évszázad alatt a világ élvonalába került mezőgazdasági termelés hajtóereje is a vízhiány volt – az állandó késztetés, hogy a kevés vizet a lehető leghatékonyabban hasznosítsák. Ezzel együtt, az ország vízhasználatának 68%-át most is a mezőgazdasági termelés teszi ki, ami nagyban hozzájárul a tengerparti, sótalanító üzemek építéséhez.
A lakossági vízfelhasználás ma 25%-a a teljes vízigénynek, de itt is van mit javítani a helyzeten. 2010 január 1-én egy új tarifa-rendszer is ösztönzi a fogyasztókat arra, hogy a szükséges, de annál ne több vizet használjanak, vagyis ne pazaroljanak. Az „alacsony” tarifa lakásonként 5 köbméterig, illetve személyenként 2,5 köbméterig – 8,63 sekel (518 Ft)/köbméter, aki ennél többet használ, az már 13,89 sekelt(834 Ft) fizet a fennmaradó köbméterekre. Az előző évhez képest ez 30-40%-os drágulást jelentett, de nem volt más lehetőség, hiszen a nagy vízellátó és csatorna-rendszer felújítása tovább nem halasztható feladattá vált, aminek a finanszírozása a víz és csatornadíjból oldható csak meg egy olyan gazdasági rendszerben, amelyben a kiadások és a bevételek egyensúlyban kell maradjanak.
A térség – nem csak Izrael vízigényének 70%-át, hanem a Palesztin Autonómia és Jordánia ellátásának egy részét is – a Mekorot, a nemzeti vízművek elégíti ki.
Ma állami vállalat, bár már akkor létezett, amikor a zsidó állam még csak ábránd volt – 1937-ben alapították. A Brit Birodalom mandátumi területén a zsidó jisuv (telepesek közössége) képviseleti szervei (Szochnut, Hisztadrut, Keren Kayemet) kezdeményezték a kútfúrásokat, és az ellátó rendszer tervezését, majd az ő tulajdonukban lévő cég gondoskodott a vízellátásról, egészen az állam 1948-as megalakulásáig.
Már 1939-ben megtervezték az országos rendszert, amit aztán a politika kissé átrajzolt.
A negyvenes években kiépített hálózat azonban elhasználódott, elavult. Felújítása, korszerűsítése elodázhatatlanná vált.
A 2007-ben megalakult Resut HaMaim, amely feladata a harmadik évezred igényeihez és lehetőségeihez igazodó stratégia kidolgozása, illetve a teljes rendszer koordinálása. A vízgazdálkodás az önkormányzati feladatok része volt, ami a mai követelményeknek sok esetben nem felelt meg. A települési érdekszféránál sokkal szélesebb körű, környezettudatos szemléletet kellett megalapozni, ami persze nem ment konfliktusok nélkül.
Az önkormányzatok, sok esetben a vízdíjjal manipulálva teremtettek maguknak plusz pénzalapokat, miközben a hálózat karbantartása, felújítása elsikkadt. Az országosan érvényes tarifa és a központi koordináció ennek vet véget, és nem csak a fogyasztói takarékosságot segíti elő, hanem a felújítások, a hálózati veszteségeket is radikálisan csökkentik az elkövetkezendő években.
Mindemellett az ország vízkincsével való komplex gazdálkodás a korábbinál is nagyobb hangsúlyt helyez a szennyvizek keletkezése közelében való kezelésére.
Jelenleg az összes szennyvíz 75%-át tisztítják és forgatják vissza a rendszerbe, Izraelben. Rishon Lezion homokdűnéi között, a Gus Dan szennyvíztisztítón túl létesült az első olyan tórendszer, amely a természet öntisztító folyamatait és az esővízhasznosítást együttesen alkalmazza, miközben a tengerparti városfolyamba a majdnem elfelejtett természetet ötvözi.
A Nahal HaJarkon esete jelképesen is tükrözi az utóbbi évtizedben Izraelben kiteljesedő komplex víz-, és településgazdálkodást. Valamikor a Jordán után a Jarkon volt a második legbővebb vizű folyó ezen a vidéken. Az 1930-as években a britek „csapolták meg” a Jarkont, Jeruzsálem vízellátása érdekében, később Tel-Avivot is „táplálta”, sőt a hatvanas években már a kiépült gerincvezetéken keresztül a Negevig is eljutott a vize. Csakhogy ezen közben a tengerhez vezető folyószakasz gyakorlatilag egy szennyvízcsatornához állt közelebb. Olyannyira, hogy a hetvenes években olyan ötlet is felmerült, hogy az egészet be kell fedni és csatornaként használni… Szerencsére nem ez történt.
A folyót érintő 22 település 1988-ban létrehozta a Resut Nahal HaJarkon-t, amely szakemberek sorát vonta be a folyó revitalizációjának tervébe. A víztisztítás és a természeti környezet helyreállítása megkezdődött, azonban egy nagy nemzeti trauma kellett ahhoz, hogy az országos politikai elit is magáévá tegye a gondolatot, vagyis elegendő pénzt biztosítson központi forrásokból. 1997-ben a Jarkonon átvezető híd, amelyen a zsidó olimpia, a Makabia megnyitó ünnepségére vonultak a sportolók, leszakadt. A folyó iszapjának szennyezettsége miatt 4-en meghaltak. A Jarkon vize ma már olyan tiszta, hogy a partján húzódó hatalmas nemzeti parkot innen öntözik, és élővilága évről-évre gazdagodik. A környező települések életében is örvendetes változást hozott a visszahódított természet – értékes közterületet nyertek, amely a lakosság életminőségét nagyban javította az elmúlt évtizedben.
A környezet iránti igényesség tereli a további lehetőségek felé a figyelmet: a lakossági felhasználás 40%-át kitevő WC-öblítés olyan veszteség, amit már évek óta igyekeznek csökkenteni. Születtek „amatőr” megoldások, amelyek a zuhanyozók (vízhasználat 32%-a) és a mosógépek (vízhasználat 12%-a) szürkevizét tisztítják, helyben, és azzal táplálják a WC-öblítőket, de ezek csak egyes „megszállott környezetvédők” hobbyjaként terjednek, áttörést nem hoztak.
Megszületett az 5281-es szabályzat az izraeli zöld építészetről, amely kilenc területen, köztük a vízgazdálkodásban is értelmezi a környezetvédelmi minősítés mértékeit. Ezek szerint olyan gépészeti rendszereket kell beépíteni a házakba, amelyek egyfelől tisztítják és visszaforgatják a WC-tartályokba a szürkevizet, zöldtetőkkel és speciálisan kezelt tartályokba gyűjtve hasznosítják az esővizet, hogy csak a legtriviálisabbakat említsem. A települések tervezése során további lépések szükségesek, mivel az egyre szaporodó burkolt felületek megakadályozzák, hogy az amúgy sem bőséges esőviz a talajba jusson. Tennivaló tehát van még bőven, azonban, ami megkülönbözteti a magyarországi és az izraeli helyzetet, hogy az utóbbiban nem csak azt tudják, hogy mit kéne tenni, hanem meg is teszik.
