Szinte ingyen – כמעט חינם

A szülők Irakból menekültek az ötvenes évek elején.

Mint minden bevándorló, ők is nehezen éltek kezdetben, a hetvenes évek elején született két kisebb testvér sem lett elkényeztetve. A most 40 éves fiú már 14 évesen dolgozott egy kis fűszerüzletben, de arról álmodott, hogy egyszer hatalmas élelmiszerüzlet-hálózata lesz. Az öt évvel fiatalabb öccsével, a kilencvenes évek elején egy önálló, kis közérttel kezdték Petach Tikván.

Abban az időben már tele volt az ország a nagy amerikai szupermárketek leányvállalataival, hatalmas választékkal, reklámmal, akciókkal, csinnadrattával és hatalmas hasznot termelve. A pénztárakban embertelen munkatempót diktáltak az új bevándorló orosz nőknek – elterjedt a hir, hogy még azt is megszabták, hogy egy műszakban hányszor lehet elmenni pisilni.

Izraelben régi hagyománya van a tudatos vásárlásnak – a háború után sokan, az áruhiány és szegénység közepette sem vettek német árut. Elvi okokból, nem az ára miatt. Még ha drágább és kevésbé jó volt az izraeli áru, akkor is azt vette egy magára adó ember… aztán ez elkopott, jött az amerikai stilusú ereszd el a hajam vásárlási mánia a szuperekben. Tel-Avivban és a nagyobb városokban a nagy élelmiszerláncok felosztották a terepet: még akkor is, ha a lakásomhoz három szuper is majdnem egyforma közelségben volt, közülük csak egyhez „tartoztam” – oda, ahol hazaszállitást is rendelhettem.

Tel-Avivban, a kilencvenes években elterjedt szokás volt a belső területeken, hogy az ember bemegy a szuperba, teletömi a kocsi-csomagtartó méretű „ágálát”, amit két izmos testőr sem tudna hazacipelni, kifizeti az árut a pénztárnál és bediktálja a cimet – egy órán belül a vásárolt áru a lakásban van. A szolgáltatás néhány sekelbe került, de ha bizonyos összeg felett vásárolt valalaki, akkor akár ingyen is megkaphatta.Az emberek hitelkártyával fizettek, és a bankszámla sokszor minuszba fordult az átlag-izraelinél… de ment a szekér.

Néhány fiatal közgazdász elkezdett számolni és előrevetitette, hogy ez a móka csúnya véget érhet, jobb lenne ésszerűbben élni… mások felháborodtak a szuperek pénztárosainak embertelen foglalkoztatásán, megint mások nosztalgiázni kezdtek a régi, sarki fűszeres után… valahogy igy kezdődött az, hogy egyre másra nyiltak a környéken kisebb élelmiszerüzletek, ahol a tulaj rakta az árut az ember zacskójába, miközben beütötte az árakat, ahol névről ismerték a vevőket, és minden egyéni óhajnak-sóhajnak helye volt. A vevők pedig észrevették, hogy kevesebb pénzt költenek élelmiszerre, ha nem mennek a csábitó-csillogó-villogó szuperbe. Készpénzzel fizettünk, a bankszámlák egyensúlyba kerültek lassan. Kiderült, hogy a nagyvárosi laksűrűség mellett, ezek a kis, alacsony költségű üzletek, ragyogóan megélnek, miközben a vásárlók is olcsóbban megtalálják azokat az élelmiszereket, amelyekre nekik van szükségük, a lakástól pár méterre.

De a Tzim-testvérek Petach Tikván továbbra is áruházláncról álmodtak… azt tudták, hogy  a periférián nagyon sok, szerény jövedelmű ember él, nagyobbak a családok, enni meg mindenkinek kell… ha leröviditik az áru áttételeket, sokkal olcsóbban adhatják az árut – gondolták. Paradicsommal kezdték: megkeresték a közeli paradicsomtermesztőket, és egyenesen a termelőtől vették az árut. Megnézték, hogy a szomszéd üzletben mennyi az ára, és annál olcsóbban adták – akkora fogalmuk lett, hogy nem győzték kielégiteni. A paradicsom csak az első, de a helyes irányban megtett lépés volt. Kibővitették az áruválasztékukat közvetlenül beszerzett árukkal, és sportot csináltak abból, hogy mindig olcsóbbak legyenek a többi üzletnél.

Az áruházláncot arról a kedvenc piaci kikiáltó-szópárról nevezték el, amelyet a minden fillérjére odafigyelő vásárló szeret hallani: „szinte ingyen”. Kompakt vezérlése van a hálózatnak az egyik vidéki városban, ma már interneten jut el az információ minden üzletbe – ha a központban lévő megfigyelők jelzik, hogy valamelyik konkurens  üzletlánc levitte az egyik élelmiszer árát, a hir azonnal landol az egyik testvérnél, aki kapásból mondja az annál alacsonyabb árat, amelyet máris utánaigazitanak a központi vezérlőben, és az üzletekben máris nyomtatják az új árcédulát. A hirtől az új árral való fizetésig nem telik el egy óra.

A siker titka, ahogy ők mondják, hogy az „ujjuk az élet ütőerén van”, és gyorsan reagálnak minden változásra. A költségeket azzal csökkentik, hogy kikerülik az áru-átadások rendszerét, igy a termelőtől jó minőségű árut szereznek, amit olcsóbban tudnak eladni mint azok, akik nagykereskedőktől, több áttételen keresztül teszik azt. Amikor a konkurens már veszit az árversenyven, ők még mindig haszonnal adnak el. Ugyanakkor, következetesen tartják magukat ahhoz, hogy ők a legolcsóbbak. Ez az egyetlen reklámjuk. A PR-cégek nem keresnek rajtuk egy fillért sem… a vásárló annál inkább. Náluk nincs akció, vagy ha úgy tetszik, mindig akcióznak – hiszen arra kényesen ügyelnek, hogy egy óránál tovább egyetlen élelmiszer sem lehet máshol olcsóbb.

A konkurens, nagy, nemzetközi hálózatok egy ideje igyekeznek minél nagyobb pénzt ajánlva megvenni a „szinte ingyen”-hálózatot, de a Tzim-testvéreknek eszük ágában sincs eladni életük értelmét – ők élvezik a munkát. A napi, kőkemény munkát.