Tengerre_1985(5)

Még aznap el kellett döntenem, hogy hol töltjük a zsidó húsvét befejező napjait.  A gyerekeknek már az utazás kezdetén megígértem a tengert, így hát,  lesz ami lesz, elindultunk  a tengerre.

Lodról előbb Tel-Avivba kellett utazni az autóbusszal. Ott, a központi buszpályaudvaron, a Tahana Merkazitban (ma  már a régiben, mert van új is) átszállni egy másik buszra, amivel Natanjába juthatunk – mondták a Maon Olimban. Maradék dollárjaim talán elegendők lesznek erre a kétnapos kiruccanásra – gondoltam, és bizakodón felkapaszkodtunk az első buszra.

A táj kietlen egy európai szemnek – szembántóan szikrázó nap alatt szinte semmi növényzet – beton buszmegállókban főleg katonák vártak. Itt láttam először katonalányokat. Vállukon fegyver és hátizsák, féloldalasan, hogy könnyen le tudják kapni, ha kell.

Megérkeztünk a tel-avivi, központi pályaudvarra, körülnéztem, és  magamban fohászkodni kezdtem: a gyerekek csak most ne mondják, hogy menjünk haza… ez a keleti bazár, kültelki piac  és forgalmas buszpályaudvar-keverék vonzónak semmiképp  nem volt mondható… Valahogy elvergődtünk a Natanjába vivő busz megállójáig. A sofőrnek kiguberáltam maradék sekeljeimből a jegy árát – szerencsétlenkedésemet látva egy idős asszony megszólított:  Segíthetek?

Amikor a Néni elmesélte a tengerparton, szinte minden átmenet nélkül, nyugodtan, majdhogynem közömbösen – mintha nem vele történt volna meg, mintha az a lány, aki akkor volt, ma már nem is létezne… Nem tudtam  egy hangot sem kipréselni magamból. Szerencsére, a gyerekek ott szaladgáltak és rámcsimpaszkodtak, kirángadtak abból a csöndből, ami  azután következett, hogy  a néni elhallgatott… Aztán, amikor végül otthagytam a tengerparton, némán átöleltem, mintha az anyám, néném, a nővérem lenne… átvettem megőrzésre a történetet…

Sosem beszéltük többet arról a délutánról,  sem arról,  amit Magyarországon hagyott.  A Néni  alapvetően nem egy panaszkodós fajta volt, ha kérdezték, nála minden rendben volt… neki is minden a migrénekben jön ki – saját  szenvedése oldotta a feszültségét. Ebben igazán hasonlitottunk egymásra.

Húsz év telt el, de annak, az első natanjai naplementének a gondolatát is elhessegettem. Natanján azóta csak a városban voltam, pedig az első izraeli barátom ott lakott,  én terveztem  penthousa teljes átalakitását, aztán kicsit belebonyolódtam a dologba. A lakás minden ablaka a tengerre nézett,  de a partra sosem mentem le. Natanja nekem már örökre a megérkezésük és a Néni története maradt. Magamba zártam amit hallottam, pedig a Soá állandóan foglalkoztatott. Aztán  egy éjszaka, fáradtságtól félájultan leirtam egy internetes portálra, dühömben, válaszként egy elvetemült  holokauszt-tagadásra.

Miután leirtam, önkéntelenül is kerestem hasonló történeteket… aztán valami feltünt… iszonyú szenvedés, betegségek, éhség, de a nők képtelenek elmondani, hogy megerőszakolták őket. Legfeljebb azt mondják, hogy meg akarták őket erőszakolni… A Néni tudta, hogy erről még maguknak sem hajlandók bevallani, ami történt. Mintha az ő bűnűk is lenne.  Pedig, nagyon valószinű, hogy a nők megerőszakolása sokkal de sokkal többször fordult elő, mint amennyiről egyáltalán emlitést tesznek…

Már-már mániákusan kerestem az olyan történeteket, ahol egy nő nem azt meséli, hogy másokat hogyan erőszakoltak meg, hanem azt, hogy miként élte át ezt önmaga… de ezt nem lehet elmesélni, ez túl van mindenen, amit el lehet viselni… A Néni, egy furcsa szituációban elmondta azt, amit  valószínűleg soha senkinek se előtte, se utána… de  nekem is meg kellett öregednem ahhoz, hogy egyszer, egy fejfájós éjszakán leirjam, hogy olvassák, hogy tudják, hogy soha senki ne tudja elfelejteni.

Ültünk Natanjan, a tengerparton, és egyszercsak elkezdte mesélni…hogy milyen naivak voltak, hogy felhúzta a legszebb magas-sarkú cipőjét, amit apukától kapott születésnapjára… 18 évesen… ahogy leszakadtak róla a szülők, a kisebb testvérei Mengele előtt… ahogy válogattak bennük a németek… mindig csak újakat, akik épp most érkeztek, még jól néznek ki, sokan szüzek… nem mindenkit hajtottak lekopaszitani, zsákruhába  -bújni… előbb kiélvezték a „friss húst”, mert igy hivták őket, a lányokat, akiket a németek ágyain keresztül küldtek meghalni… aki teherbe esett, és miért ne estek volna…

Az a nagymama-korú asszony rámzúditotta az összes, ki nem mondott szégyenét, hogy ő, mint egy vallásos család legnagyobb lánya, akinek már voltak udvarlói, de távolról, a legnagyobb tisztelettel, aki tudta, hogy születik a gyerek, mert hat kistestvére volt, a legkisebbnél már segédkezett a mamának, de maga olyan tiszta volt, mint a frissen esett hó. Belökték a pici szobába, ahol csak egy ágy volt, meg egy lavór, hideg vizzel. Ő meg meztelen. Bejött az a német, és mondta, hogy mosakodjon meg, mert büdös a három napos vagonban utazástól. Reszketve mosdott, az meg türelmetlenkedett, na ez nem megy, majd ő megmosdatja… durván végigsurolta a kezével, miközben többször a farkához nyúlt, mert nem volt kényelmes a gatyában. Aztán ledobta az ágyra, és szétnyitotta a lábát, egy zseblámpával bevilágitott, hogy nem beteg… aztán kéjesen nézegette a szétfeszitett szemérmét, miközben vetkőzőtt… A lány szűz volt, zokogott a megaláztatástól, nem is látta, hogy az már meztelen és hirtelen, egyetlen jól célzott szakitással hatol belé… csak felorditott a fájdalomtól… ki-be-ki-be eszméletvesztésig, arra tért észre, hogy a nagy állat liheg a fülébe. Aztán vége, de a steril német ekkor beöntést csinált neki – közben elmesélte, hogy azok, akik három napig nem esznek, szinte semmi nincs a gyomrukban,   a végbelükben is kevés… szerencsétlen azt sem tudta miről van szó, alaposan vérzett, fájt mindene. Akkor a német előkapott egy tubus vazelint, és hasra fektette…  Hetekig tartották abban a szobában, és jöttek, csak jöttek… nők is, időnként. Enni alig kapott, ereje már semmire sem volt, de mázli, hogy nem esett teherbe. Mert azokat vitték a gázkamrába.
Amikor már csont és bőr volt kidobták egy barakba – dolgozzon ha élni akar, de szexrabszolgának már nem jó. Mindig voltak újak, szép, telt lányok, a végén mind magyarok. Akikkel érkezett Auschwitzbe már továbbmentek Birkenauba, vagy elégtek, legalább senki nem kérdezte, hol volt…

Sosem tudta megbocsátani magának azt az érzést, hogy örült – amikor nem talált már senkit azok közül, akikkel megérkezett.  Amikor felszabadultak és már járni is tudott, hazament… még a lakásuk cselédszobájába sem engedték lehajtani a fejét.

Őt a cionisták szedték fel az utcáról, aztán velük elindult Palesztinába… de Haifáról visszakergeték a hajót Ciprusra… ott volt még két évig a táborban… ott kezdett el varrni, és igy ismerte meg azt a férfit, aki később a férje lett. „szerencsére” ő is betegeskedett, ezért a nászéjszaka csak két év házasság után következett… Ott Natanján, ahol ezt elmesélte nekem. Szült két fiút, az egyik majdnem meghalt a jom kipuri háborúban… nem tudja mi az a testi élvezet… nála elhalt minden, a dereka alatt – ahogy mondta.