Terror Toulouse-ban
Ez a történet a maga specialitásaival együtt jellemzi a helyzetet, amivel Európának szembe kell néznie. Ez nem a „bevándorlók kérdése”, hanem az iszlámista dzsihádé. Az európai kultúra saját eszmerendszere fogságában nem képes felismerni a veszélyt, ami önmaga felszámolásához vezethet.
Hogy a gyilkos, aki három francia katonát, egy rabbit és három zsidó gyereket élvezettel ölt, egyedül, vagy társakkal követte el gaztettét – teljesen mindegy, ideológiailag nincs egyedül, és ez a veszély igazi mélysége!
A franciországi zsidók, intézményeik, kegyeleleti helyeik ellen rendszeresek a támadások, de ezeket csak a legkirívóbb esetben tárgyalja a média. Ilán Halimi csapdába ejtése, három héten át tartó kínzása és a különösen kegyetlen meggyilkolása 2006-ban elérte ezt az ingerküszöböt. De a gyilkosokat mentegető bírósági ítéletek és a sajtó, lényeget feltáratlanul hagyó tálalása még arra sem adott lehetőséget, hogy az esetből levonják a tanulságokat.
A franciországi zsidók egy része azonban levonta a maga következtetését, és azóta is tömegesen érkeznek Izraelbe.
A gyilkosság kapcsán Gadó János rámutat arra, hogy az iszlámista terrort a nyugati sajtó és az európai politikai elit miképpen támogatja. A francia sajtó egyik legjelentősebb merényletére, a Mohamed Al Dura hazugságra utal, illetve Catherine Ashton hányingert keltő megnyilatkozására, amit találóan „politikailag korrekt gyűlöletbeszéd„-nek nevez.
Szintén a Szombat közölte annak felmérésnek a következtetéseit magyarul, amelyet Erik H. Cohen készített a 2002-ben a francia zsidókról. Miután a II. világháború idején a francia zsidóság harmadát kiirtották, a mintegy félmillióra becsült francia zsidóság 70%-a szefárd, többnyire az ötvenes-hatvanas években, a gyarmati birodalom felbomlása után, a Magreb országokból (Algéria, Marokkó, Tunézia) érkezett, és sokuk maradt a dél-francia területeken, míg az askenázi zsidók többsége most is inkább Párizs környékén él. Bár különbözőképpen viszonyulnak a valláshoz és a zsidó nemzeti identitáshoz, az általánosan elmondható, hogy beilleszkedtek a francia társadalomba. „A megkérdezettek 90 százaléka „boldog” egy kérdés tanúsága szerint, és 89 százalékuk „elégedett az életével”.” Zavaró körülményként ugyan már akkor megjelenik a félelem a terrorizmustól (77 %) az antiszemitizmustól (76 %) a rasszizmustól (70 %) és az aggodalom Izrael jövője iránt (64 %) – ami nem csoda, hiszen éppen a második intifáda vérgőzös évei ezek.
Az intifáda kifáradása és Ilán Halimi meggyilkolása nyilván megváltoztatta a fenti arányokat, és az izraeli ingatlanárak ugrásszerű növekedését is annak tudják be egyesek, hogy a franciországi zsidók elindultak Izrael felé. Ha munkájuk még Európához is köti őket, sokan vettek lakást maguknak Izraelben, még többen, akik letelepedtek. Olyannyira, hogy 2009-ben a Knesset (izraeli parlament) bevándorlási és letelepedési bizottsága is napirendjére tűzte a problémáikat. Ebből kiderül, hogy a franciaországi zsidó szervezetek már 2004-ben szükségesnek éreztek létrehozni egy olyan alapot, amely segíti az Izraelbe település folyamatát. Ehhez, elsősorban újra kellett szervezni a zsidó nevelést, az Izraellel kapcsolatos valós ismeretek bővítését. Fontos volt, hogy azok, akik alijáznak (Izraelbe települnek) ne csupán félelemből tegyék ezt, hanem legyen benne pozitív indíttatás is – ezt szolgálta a tudás terjesztése. Nem mellesleg, az alija előtti, franciországi ivrit-tanulás hozzájárult a sikeres letelepedéshez. A jelentés szerint 2006 után évi 2500-3000 francia zsidó érkezett Izraelbe, köztük nagy számban gyerekek.
Az algériai háború után (1962) Franciországba érkező csaknem egymillió pieds-noirs nagyobb része azonban nem zsidó, nem is keresztény, hanem muszlim volt és az ő beilleszkedésük a francia társadalomba azóta sem oldódott meg, holott ma már a népesség csaknem 10%-át teszik ki (kb. 6 millió muszlim él Franciaországban). A Banlieue, a külvárosok világa ez, amely számos francia nagyvárosban a „gondoskodó állam” műve, a szociális bérlakásépítés „remekei” – „gyorsan lakást a szerencsétleneknek”, Magyarországon is ismert katasztrófális következményekkel járó paneldömpingje. Fél évszázaddal az invázió után, az egykori menekültek unokái sem képesek az európai normák szerint élni. Persze, ez a szélsőbaloldali értelmezés szerint a kormányok, a szegregáció, a kapitalizmus és talán még az időjárásnak is a bűne, de semmiképp nem azoké a „fiataloké”, akik se tanulni, se dolgozni, sem a kulturált viselkedést elsajátítani nem igyekeznek. Ellenben a gyűlöletük a „rendszer” ellen szépen találkozott a fundamentalista iszlámisták mantráival, ami szerint nem kell alkotni, elég rombolni, elvenni másoktól…
Amikor Sarkozy csőcseléknek nevezte azokat, akik autókat, iskolákat, üzleteket gyújtottak fel és köveket dobáltak „elkeseredésükben” – a politikai korrektségtől elvakult sajtó őrjöngött a szóhasználatért, nem pedig azért, amit ezek a lumpen elemek csináltak. Még véletlenül sem került szóba, hogy a ” külvárosok lázadása” valójában a szociális háló haszonélvezőinek unalom-dühkitörései, az adófizetők pénzén fenntartott tétlenség bosszúja.
A toulouse-i terror kapcsán szóba került a Mathieu Kassovitz filmje – A gyűlölet. Az 1995-ben bemutatott film elnyerte a Cannes-i filmfesztiválon a rendezés díját, a következő évben a három César-díjat, két Lumière-díjat és egy Európai Filmakadémia díjat, hiszen a „fiatalok” szemszögéből ábrázolta a konfliktust. Kétségtelenül hatásosan, de ettől még az üzenet nem válik igazzá. Itt nincs szemernyi irónia, mint a palesztin tanuban, itt csak az értelmetlen erőszak tombol.
A kődobálás mibenlétéről közeli fogalmaim lévén, sikerült már a nyitóképpel is felbosszantani – a „szerencsétlenek”-nek nincs fegyverük, mint a rendőröknek, ezért „csak” köveket dobálnak (meg gyújtogatnak, stb.) Folytatódott a dolog azzal, hogy a három főszereplő kvázi egy-egy archetípus akar lenni: egy zsidó, egy muszlim, egy keresztény néger. Hogy a hülye néző ne keverje össze, mindegyiknek ott lóg a nyakában a lánc – dávidcsillag, hamsza, és a kereszt. Látszólag, ők kitűnően megértik egymást, ők a „rendszer áldozatai”, közös ellenség pedig a rendőr. Ennek megfelelően a rendőrök undorítóan viselkednek, bár a film egyik jelentében van egy utalás, hogy nem minden környéken vadállatok a rendőrök. Az értelmezés persze lehet az, hogy a külvárosokba eleve vadállat rendőröket küldenek, de az is, hogy azzá válnak az agresszív környezetben.
A tanulatlanság sokféle bűn ősanyja, ezt a zsidó nevelés évezredekkel ezelőtt felismerte, és tett ellene, vagyis nagyon korán, hagyományosan 3 éves korban kezdte a fiúgyermekek intenzív tanítását. Namármost, az a gyerek, aki már három évesen kénytelen hozzászokni a rendszeres, fegyelmezett tanuláshoz, annak nincs energiája éjszaka randalírozni. De Vincent, a balhézó zsidó figurája nem csak ezért hiteltelen. Nem arról van szó, nincs zsidó bűnöző – vannak Izraelben, több, mint kellene, és mindig is voltak a történelem során, de a karakterük merőben más, mint az a fiú, aki a filmben szerepel. Még ez sem lenne baj, ha nem akarná a film archetípusként kezelni a három srácot, a köztük lévő konfliktusokat bagatelizálni, és mindent a „rendszer” nyakába varrni. Mert lehet , hogy Mathieu Kassovitz, mint egy 1956-ban kivándorolt, értelmiségi magyar zsidó apa és egy francia katolikus anya gyermekeként csak annyit tud a zsidóságról, hogy menora a szobadísz, és ezért a zsidó hőse a pofonra nyújtott arcról hablatyol (ami keresztény jelkép), de ettől még a szituáció hamis.
A külvárosi panelrengeteg a megrekedtség konkrét tere, nem csak Franciaországban. A támogató közösség hiányáé, a szociális hálóba belegabalyodott tétlenségé. A franciországi zsidó közösség nem ilyen. Lehet, hogy az ötvenes években voltak zsidó menekültek vegyesen muszlimokkal és keresztényekkel, talán Kassovitz papa is ilyen helyre landolt 56-ban, de már a film készültének idejére sem volt ez jellemző. Ezek a srácok Franciországban születtek, és ha nem is kényeztették el őket, iskolába járhattak, ha akartak. A zsidók, többnyire akartak, hiszen ez az évezredes hagyomány. Nem lesz mindenkiből orvosprofesszor vagy filmrendező, lehet, hogy csak egy kis üzletben dolgozik, mint Ilán Halimi, de igyekszik. A filmben felbukkanó igyekvő sorstársak nem a rendszer áldozatai, hanem azoké a huligánoké, akik felgyújtják az autóját, az egyetlen vagyonát. A „megtehetjük”, hát megtesszük álságos szabadságát idealizáló film a cselekmény következményét ítéli el azzal, hogy hibbant rendőr áldozatává avatja azt, aki mindaddig eljátszadozott a gyilkolás gondolatával.
A szó, a film veszélyes anyag – Ashton ostobaságát a terrorista azonnal visszhangozta, pedig nem indoka, csak ürügye volt az öldöklésre, és talán a saját igazságának alapjait is olyan filmekből gyártotta, mint amilyen Kassovitzé.
httpv://www.youtube.com/watch?v=rsSvdjsKYRw
