Ugyanaz a házszám_2011(1)

Csak a város, meg az ország változott – a házszám ugyanaz, mint Pesten.

Igaz, itt nem a földszinten, és nem is egy gangos házban lakom majd, hanem az „északi csillag” elnevezésű szomszédsági egységben (schuná – שכונה ) Tel-Avivban, a kilencedik emeleten. Egy tündéri szoba és belőle nyíló fürdőszoba.

A lakás többi hálószobájában még ketten laknak. Fiatalok, majdhogynem a gyerekeim lehetnének. Ha az embernek nincs éppen egy nálánál fiatalabb szeretője, akkor legalább lakjon együtt fiatalokkal – öregség elleni tippként is elmegy, bár nem ez volt az elsődleges szempont, amikor ezt az együttlakásosdit választottam.

Tel-Avivban elképesztően magasak most a lakbérek, így praktikus ez az átmeneti együttélés. Gyakorlatban, majd meglátjuk. Mindenesetre, most még csak a dolog pozitív oldalát látom: jó helyen, kedves emberekkel lakom majd együtt, közel a tengerhez, közel a gyönyörű Jarkon-parkhoz, egy ugrással a belvárosban, mégis zöldövezetben. Innen egy jól kiépített bicajsáv visz keresztül a város számomra fontos helyein.

Izraeli idő szerint 13:30-kor landolt a gép. A „csápokon” begyalogoltam az útlevélellenőrzésig. Persze, nem álltam be a sorba, hiszen a tenyérfelismerő automatával pár másodperc alatt jutok át az ellenörzésen. Mire odaértem a csomagelosztóhoz már ott pörgött a két „ema” felíratú” pakk – egy börönd, és egy öltönytáska.

30 kilóval kezdek új életet. A cipős hátizsákot és a laptoptáskát felvittem a fedélzetre, mert azért a hét kilóért már túlsúlyt akartak fizettetni.

A repülőgépen lézengtek az utasok, három ülésen elnyúlva még aludni is tudtam. Rámfért, mert előző éjszaka csak három órára hunytam le a szemem.

Éjjel kettőig pakoltam. Minden szekrényt kiűrítettem, a személyes holmimat a dolgozó-galéria alatti raktárba dobozoltam. Előző este a  minden részletre kitérően átadtam a pesti lakásomat, az „én váramat” egy turistákat fogadó cégnek.

A Kézművészek még egy gestbook-ot  is készítettek nekem, illetve az én lakásomba érkező vendégeknek, bár „haragudtak rám”, hogy elmegyek. Elkeseredettek voltak, hogy én el tudok menni, és nekik marad a reménytelenség. Bár, szerintem, ők is tudják, hogy én a döntésem szabadságáért mindig keményen megfizetem az árat.

Mielőtt eljöttem két „bulit” is csináltam – nyitott ház volt pénteken és hétfőn este is. Aki akart eljöhetett elbúcsúzni. Megtisztelő és örömteli, hogy sokan voltak.

Tóth Ildikó olasz finomságok mellett egy könyvet is hozott, de mielőtt kivette volna a szatyorból, körülnézett a lakásban. A kuckóban is megfordult, ahol talált egy könyvet:

– Ez hogy került ide? – kérdezte.

– Rómában vettem, az utolsó nap, a Ghettoban. Nem tudok olaszul, de ez egy magyar zsidó családról szól, legalábbis részben. A fedlapon egy kisfiú képe: Hábermann Tamásé.

Erre Ildikó kivette a könyvet, amelyen ugyanaz a kisfiú-kép volt:

– Ezen dolgoztam majdnem öt évig.

A légkondis repülőtéri csarnokból kijövet, mintha egy kohóba lépne az ember – a szabad levegőn igazi gatyarohasztó meleg fogadott. Csak pár perc, mert a taxiban újra dübörög a hűtés. Óra indul és 170 sékelnél (10200 Ft) áll meg, mire megérkezünk. De a sofőr a kapuig cipeli a csomagjaimat – borravaló pedig nincs.

Méráv enged be. Ő az egyik lakótárs. A másik, Éjál,  nincs otthon. Méráv mindkét oldali nagyszülőkig magyar eredetű. Apai nagyszülei még a Holokauszt előtt kivándoroltak az akkori brit gyarmatra, Palesztínába. Anyai nagyszüleit Magyarországról hurcolták haláltáborba, de túlélték, és utána alijáztak. A mamája egy éves volt, de valamennyire még beszél magyarul. Méráv már csak a nagyanyó ételeinek a nevét tudja – rakottkrumpli, nokedni, rigójancsi, lángos… A harminc kilóban még volt fél kiló paprika és egy nokedliszaggató a nagyanyónak.

Lecuccoltam a nappaliban, aztán fogtam a pénztárcámat meg egy szatyrot, és elindultam festéket venni. Mert a szoba, ahol lakni fogok kopottas fehér. Nem nagyon használták eddig. A hozzá tartozó fürdőszoba elég igényesen van kialakítva, plafonig csinos csempe, divatos világítás, nagy tükör, és elegáns polcok a mosdó mellett és alatt.  A szobát, az eredeti tulajdonos valami zeneszobának tervezte, ennek megfelelő polcrendszer, amit „beépítek” a magam kreálta szekrénybe. Minimalisztikus bútor lesz, de a falfestést nem spórolom meg, hogy otthonos legyen. Egy óra múlva már vissza is értem taxival – a közeli kikötőben találtam egy barkácsáruházat, bekeverték a festéket, vettem hozzá glettet, ecseteket.

Majd újra útrakeltem, hogy vegyek egy helyi mobilt, mert nem kívánom a magyarországi Vodafone-t gazdagítani tovább. Amúgyis iszonyúan pipa vagyok rájuk, mert a repülőtéren közölték, hogy nem szüneteltethetem a szolgáltatásukat: a „csomag” a hűségidő lejárta előtt nem szüneteltethető. Az eszem elszállt, én meg majdnem lekéstem a repülőmet, miközben végigüvöltöztem a csarnokot Ferihegyen. Ekkora pofátlanságot még nem láttam! A múlt héten direkt bementem az ügyfélszolgálatukhoz, mondván, hogy most legalább 8 hónapig nem fogom igénybe venni az amúgy is rémes szolgáltatásukat. Azt mondták, hogy semmi probléma, 2000+ÁFA és szünetel, amíg újra nem megyek Magyarországra. Még a biztonsági kódot is ellenőrizték, és azzal váltam el tőlük, hogy elég a reptéren bejelenteni az igényemet, és azonnal megszüntetik. Ehhez képest a bűbájos hang azt közölte szerda hajnalban, hogy sajnálja, de nem tudja szüneteltetni a szolgáltatást. Mire kínomban én kérdeztem, hogy akkor nincs valami minimális csomagjuk, amire az enyémet kicserélhetnénk? Kegyeskedtek…

A reggeli hiszti arra jó volt, hogy az izraeli mobilszolgáltatók semmilyen csomagját nem voltam hajlandók „kipróbálni” – kártyás telefont akarok, semmi mást, hogy azokkal, akik a munkámon kívül el akarak érni, tudjak kommunikálni. Előre fizetek és senki nem dumál bele, hogy mikor milyen szolgáltatást kell megtartsak, mennyi ideig és milyen feltételekkel. Az ügynök-hölgy nem nagyon értette, hogy miért vagyok ilyen határozottan elutasító, újabb és újabb köröket tett meg, hogy rábeszéljen valami „jobb üzletre”, de  ellenálltam.

Besötétedett, mire végeztem, és elindultam Danahoz, Ramat Efalba. Míg nem lesz kész a szobám, egy-két éjszakát a barátnőmnél töltök. A gyerekek most nyári táborban vannak, szokatlanul csendes a ház. A buszon rájövök, hogy az 56-os éppen összeköt minket: jövendő lakásom és Dana háza egyetlen buszjárat két távoli pontján van – ritka szerencse. A vonaljegy ára így sem piskóta, múlt hónap óta megint emelkedett, már 6 sekel 40 agorot (384 Ft.)