Útmutató a forradalomhoz
A valóságot meg lehet változtatni! – mondja Doron Tzabari, de ellentétben a többséggel, ő meg is csinálta, amit célként kitűzött: az izraeli „királyi” televiziót, amely a mindenkori kormány közvetlen befolyása alatt állt, valódi közszolgálati médiává alakító törvényt fogadtatott el – tíz év kemény munkája, élete egy darabja, a magánélete kudarca – mind benne van, de megcsinálta! Hogy másoknak is legyen bátorsága végigmenni az úton, csinált egy filmet : Útmutató a forradalomhoz !
Doron Tzabari harminchat éves korára egy sor díjjal kitüntetett filmrendező volt, akit az édesanyja mégis katasztrófának tartott, mert még egy autót sem tudott magának venni, és a lakbérét is csak nehezen tudta kifizetni a jövedelméből. Mint külsős, dolgozott a királyi televiziónak és, így amikor emelték a lakbérét, fizetésemelést kért, hiszen a munkájával mindenki meg volt elégedve. Amikor a gazdasági vezető visszautasította azzal, hogy nincs elég pénze a tv-nek, feltette azt az egyszerű kérdést, hogy hová megy el az a sok pénz, amit minden izraeli tv-készülék-tulajdonos fizet? Mert azt már tudta, hogy a minőségi televíziózás támogatására nem költenek.
Éppen aktuális volt a vaskos kötetnyi éves költségvetés elfogadása (a televizó kuratóriumának tagjai szavazták meg első körben, aztán került a parlament költségvetési bizottságába elfogadásra), így vette a fáradtságot és soronként elemezte az egyes tételeket. Ez volt az első elképesztő felismerés – még számszaki tévedéseket is talált bőven – 10 millió sekel itt-ott, csak apró hiba, mondták, de ezen túl az egyes tételek jogossága és értelme is sok esetben megkérdőjelezhető volt. Megkeresett minden kuratóriumi tagot, hogy felfedezését megossza velük, mint ahogy később az egyes képviselőket is – ezzel együtt a költségvetés elfogadásra került. Az érdekeltek azonban még nem sejtették, hogy Doron Tzabari nem nyugszik bele első vereségébe. Az évek során két televizóelnököt sikerült elmozdítania bebetonozottnak hitt poziciójából, mire megértette, hogy mindez nem elég – a szisztémát kell megváltoztatni, a közszolgálati média nem lehet a politikai elittől függő intézmény.
המדריך למהפכה
A film ideális keveréke a játékfilmnek és a dokumentumnak. Tzabari, miután elindította reménytelennek titulált harcát, mindenhová kamerával ment, mindent dokumentált. Az előzményeket, gyerekkorától meglévő, mániákus igazságkereséséről – egy játékfilm-betéttel vezette fel.
Lelkesedése és kitartása maga mellé állította a szkeptikusokat – rendező barátját, aki minden korábbi szakmai elismerés dacára ügyvéddé lett, hogy tisztességesen el tudja tartani a családját, a parlamenti lobbistát, aki ismerte a politikusok kamera-függőségét, és ezt a céljaikra kezdte kamatoztatni, egy gyakorló ügyvédet, aki minden tudását beleadta abba, hogy elkészítse az új közszolgálati médiatörvényt, és amikor a jogi útvesztőkben arra volt szükség, akkor a legfelsőbb bíróságig vitte az ügyet.
Sűrű évtized volt Izraelben – politikusok jöttek mentek, miniszterelnök kómába esett, a libanoni Hizballával egy felemás eredményű háború – látszólag a legkisebb gondja is nagyobb annál a politikusoknak, mintsem a közszolgálati televizióval foglalkozzanak. De ha közelebbről, pontosabban Tzabari mindenre figyelő kameráján keresztül nézzük a történéseket, akkor nyilvánvaló, hogy a média sorsdöntő szereppel bír a demokratikus játszmában, és aki jól tudja manipulálni a médiát, annak felívelőben a politikai karrierje. Ariel Saron idejében a királyi tv elnöke annyira elszemtelenedett, hogy a közvetlen főnökének számító miniszterre azt mondta, hogy „lepisili a fejét” (mivel a miniszterelnök bizalmát élvezte). Vesztét mégsem az illető miniszter (a későbbi miniszterelnök Ehud Olmert) okozta, hanem Tzabari, a maga meg nem alkuvó lendületével.
Tzabari módszerének alapja a hozzáértés – kiindulópontja az a tudás, amit mint a tv-ben dolgozó, és nem csupán az illetményét felvevő (külsős) munkatárs szerzett, de amint számára ismeretlen területre ért, megszerezte a kellő tudással bíró, hozzá hasonlóan „őrült” harcostársak szakértelmét. Másfelöl, nem szégyellt tömeget toborozni arra, hogy fizikailag is áttörje a biztonsági őrök sorfalát, ha el akart jutni kamerájával a tv kuratóriumi vitájára, vagy a parlamenti bizottság ülésére. Hajlandó volt elviselni az ütéseket. És, nem csak a biztonsági őrökét, hanem azt is, hogy magánélete becsődölt az időt és energiát zabáló mérkőzés közepette. Mindazonáltal a film nem megy el valamiféle önsajnálatba, végig megőrzi sajátos humorát és távolságtartását az aktiv politikusoktól. Nem fél megjegyezni azt sem, hogy Ehud Olmert közvetlen munkatársai, akik helyett valójában Tzabari csapata végzi el a munka érdemi részét (az új törvény teljes szöveget tálcán kínálják), elérhetetlenné válnak azokban az órákban, amikor úgy tűnik, hogy a tv-elnök elbocsátását a kormánytöbbség nem támogatja. Nem kíméli azokat a politikusokat sem, akik egy idő után felismerték „a jövendő széljárást”, hogy Tzabari és társai energiája előbb-utóbb áttöri a rogyadózó építmény falait, és még időben csatlakoztak hozzájuk. Közben, szépen csendben, leleplezi a különböző média-személyiségek kapcsolati rendszerét, hogy a királyi tv-ben éveken át a tehetséget háttérbe szorította a kapcsolati tőke, hogy az izraeli közszolgálat helyett túl sokan kaptak a semmire fizetést, miközben a hazai irodalom és művészet szinte lekerült a képernyőről, a szimpla politikai PR-ba torkolló beszélgetős műsorok uralták a műsoridőt.
Ez a film sok tekintetben emlékeztetett Somlyódy Nóra EKF-el kapcsolatos könyvére, azzal a lényeges különbséggel, hogy Nóra kristálytisztán leírta a játszmát, de maga nem avatkozott bele, Tzabari viszont nem filmet akart készíteni, hanem megváltoztatni a rosszul működő valóságot, és ehhez használta a kameráját, majd csak utóbb, amikor a célt elérte, az egész történetet dokumentálta mások okulására. Minden tiszteletem Nórának, de az utóbbi módszer célravezetőbbnek tűnik, és ha a magyar médiamunkások hatalommal szembeni elégedetlenségüket végre tettekben fejeznék ki, nem pedig passziv rezisztenciával, akkor valószínű, hogy a dolgok jobb irányt vehetnének Magyarországon is.
Utóirat:
