4_vájéra – וַיֵּרָא

vájéra… – és megjelent…

(Mózes 1.könyve 18.fejezet 1. bekezdésétől a 22. fejezet végéig)

Eseménydús hetiszakaszunk van, öröm és szenvedés, születés és pusztulás, és megannyi emberi gyarlóság.

Ábrahám, a későkori brit milá (körümetélés) utáni pilledségében kapja a látogatókat, akik megjósolják, hogy egy éven belül fia születik Szárának – aki hallván a hírt, egészségesen felnevet rajta. Ezután a látogatók Szodoma felé veszik útjukat, hogy a Mindenható küldöttei lerombolják a bűnös várost. Ábrahám, az ősjólélek, nem tudja elviselni a gondolatot, hogy mindenki elpusztul majd a városban, ezért alkudozni kezd az Úrral, hogy ne rombolja le, ha van benne legalább 50 igaz ember. Az Úr megígéri. De Ábrahám attól tart, hogy 50 igaz ember talán mégsincs a városban, ezért a 18.fejezet utolsó 10 bekezdésében alkudozik, és kieszközli, hogy ha 10 igaz ember van a városban, akkor az Úr nem pusztitja el…

A dráma Szodomában folytatódik, ahol az angyalok Lót házába térnek be, mint kiderül, ő az egyetlen igaz ember, így a város pusztulása elkerülhetetlen. Csak  Lót és felesége, valamint két lánya hagyhatják el a várost, de Lót felesége  nem tudja leküzdeni kiváncsiságát, visszafordul és sóbálvánnyá válik.  Marad a két lány, akik leitatják apjukat és lefekszenek vele, hogy gyermekeik legyenek – és ezen még fel sem háborodik a Mindenható…

Még különösebb ahogy a 20-ik fejezetben Ábrahám és Szárá negevi kalandja, a 12-ik fejezetben már elbeszélt egyiptomi kalandhoz hasonlatosan zajlik – Ábrahám hugának mondja Szárát, akit a helyi király elvesz feleségül, majd megjelenik neki az Úr, és sűrű bocsánatkérések közepette visszaszolgáltatja az asszonyt… aki mellesleg nem éppen fiatal, de ne legyünk kicsinyesek, hiszen még ezután születik meg Izsák (Yichak), aki nevében viseli Szárá nevetését, anno.

Ábrahám már száz éves, amikor megszületik az a fia, akinek leszármazottai a zsidók. Igenám, de ott van az előző fiú, a szolgálólány Hagar fia, Ismael, és Szárá féltékenységében rábeszéli Ábrahámot, hogy kergesse el az asszonyt a fiával együtt.

És akkor, a legszörnyűbb, amit ember elképzelhet: lech-lechá – menj, mondja az Úr Ábrahámnak újra, áldozd  fel a fiadat nekem… és Ábrahám elindul, hogy megtegye… Az ember azt gondolná, hogy ez aztán mindennek a teteje – ilyet egyetlen eszme nem ér meg!

Ezúttal, az Úr megmenti Yichakot, de hányszor fogadjuk el a legnagyobb áldozatot, egy eszme nevében?

Tizenöt éve ölte meg egy zsidó fiú azt az Yichakot, aki apja lehetett volna. Ő is azt állította, hogy isteni sugallatra ölte meg azt az embert, aki, szerinte, Izrael vesztét okozhatja.

Az úgynevezett „békefolyamat” 1991-ben kezdődött a madridi tárgyalásokkal, amelyeket Yichak Samir a Likud miniszterelnöke vezetett. Ennek az évnek az elején volt az első Öböl-háború, amelyet az USA Kuwait elfoglalása miatt indított Irak ellen, és miután az iraki csapatokat kiűzték Kuwaitból,  George H. W. Bush abbahagyta a háborút, helyén hagyta az iraki diktátort Szaddam Husseint. Tizenként évvel később, majd a fia „fejezi  be” a történetet, és kezd egy másikat, amely mind a mai napig elég problematikus. Az iraki háború után jót tett az amerikai elnök image-nek, hogy a háborúról a béketárgyalások felé terelte a nemzetközi figyelmet. Ez sem változott mind a mai napig – Obama belpolitikai sikertelenségét is egy palesztin-izraeli béketárgyalással igyekszik kompenzálni. De 1991-ben Samirral nem tudták elfogadtatni a PFSZ-el való közvetlen tárgyalásokat, mivel ez a szervezet nyiltan Izrael ellenes terrorszervet volt. 1992-ben kormányváltás volt Izraelben, amely során Yichak Rabin lett a miniszterelnök, 1993-ban pedig Bill Clinton lett az USA elnöke.  Az első intifáda, amely 1987 végén kezdődött, kifulladóban volt,  Jasszer Arafat is, túl a hatvanon szeretett volna már államfőként és nem terroristaként megjelenni.  Úgy tűnt, hogy minden együtt áll arra, hogy megszülessen valamilyen béke-egyezmény a palesztinokkal.

Az első oslói egyezmény 1993-ban, a második 1995-ben született meg, Arafat mint államfő vonult be a Palesztin Autonómia területére 1994-ben, megkapta a Béke Nobel-díjat Rabinnal és Peresszel együtt. Kimondták az intifáda végét, csakhogy az egyezmény után a palesztin terror minden korábbinál nagyobb méreteket öltött.

Hiába volt Arafat az Autonómia elnöke, hatalmát jelentős terrorista szervezetek nem fogadták el, mivel az egyezményekkel látszólag lemondott az eredeti tervről, miszerint a zsidókat az egész térségből el kell üldözni. Valójában az Arafat közeli emberek is tovább folytatták a terrort, fegyvereket vásároltak a nemzetközi szociális segélyekből.

Az izraeli jobboldalon sem hittek az egyezmények értelmében, hiszen a terror csak nőtt, és úgy tűnt, hogy miközben Izrael sorozatos engedményeket tesz, a pelesztinoknak semmi nem elég, a harcot eszük ágában sincs beszüntetni. Az egyezmény után szinte minden héten volt valahol robbantás, autóbuszokon, kávéházakban, forgalmas városi csomópontokban – a zsidó polgári lakosság megfélemlítésének  minden lehetséges eszközét megragadták a palesztinok.

Rabin egyik pigua (terrortámadás) helyszínéről a másikra sietett, temetéseken vett részt, de a népszerűsége ezzel együtt is drasztikusan csökkent. A jobboldali tüntetéseken árulónak nevezték, aki a zsidók biztonságát feláldozta egy semmit nem érő papírért. Ezeknek a tüntetéseknek a hatására a baloldal, amely szeretett volna továbbra is hinni a béke lehetőségében, egy nagy népi összejövetelt szervezett Tel-Aviv főterére az akkor Izrael királyairól elnevezett térre (a mai Rabin-tér) a Városházával szemben.

A békegyűlésre rengetegen érkeztek, már órákkal előbb. A lakásom pár percre van főtértől, a kertben  tökéletesen lehetett hallani a hangszórót, igy lemondtam arról, hogy a téren zsúfolódjak. A műsor végén, amikor a fasorban már az ellenkező irányba áradt  a tömeg, helikopterek hangja hallatszott, bementem a lakásba és bekapcsoltam a rádiót. Eleinte a zűrzavar, aztán a megdöbbenés hangja, meg a reményé, hogy csupán megsebesült. De nem sokkal később hírül adták, hogy a merénylet sikerült, és a gyilkos egy „miselánu” – közülünk való.

Rabin halála nem akadályozta meg sem a béketárgyalások folytatását, sem a terrort. 1996-ban Binjamin Natanjahu lett a miniszterelnök, aki kemény kézzel lépett fel a palesztin terrorral szemben és elhíresült mondása szerint a békefolyamat a palesztinokon múlik, vagyis azon, hogy ők mennyire teljesítik az oslói egyezmény rájuk vonatkozó részét – tekintve, hogy a palesztinok az évek során szinte semmit nem tettek a rájuk vonatkozó kötelezettségek teljesítésében, a folyamat megállni látszott. Natanjahu miniszterelnöksége 1999-ig tartott,  Ehud Barak a Munkapárt jelöltje követte, aki azzal írta be nevét az izraeli történelembe, mint miniszterelnök, hogy betartotta választási igéretét, és kivonult Libanonból, ezzel befejezte az 1982-ben kezdődött libanoni háborút – igaz, az egyoldalú kivonulás közel sem oldotta meg Izrael északi határán lévő terrorszervezettel, a Hizballával való „kapcsolatot”.  Clinton közreműködésével 2000 nyarán megint folytak a béketárgyalások Arafattal, Barak szinte minden palesztin követelésre igent mondott, ő volt az, aki a legmesszebb elment az izraeli álláspont feladásában, de Arafatnak ez sem volt elég – a tárgyalások sikertelenül zárultak. Lényegében ezzel Barak miniszterelnöksége is véget ért – Izrael történetében a legrövidebb kadencia volt az övé – és 2001-ben Ariel Saront választották meg.

Saron jobboldali politikus volt, mégis ő kezdeményezte a gázai övezetből való kivonulást. Saron elég jól ismerte az arabokat, és úgy gondolta, hogy a békére pillanatnyilag sok esély nincsen, de az akkor második intifádának elnevezett terrorhullámot azzal lehet fékezni, ha az izraeliek és a palesztinok között csökkenti a találkozási pontokat. A gázai övezet zsidó lakosságának kitelepítése mellett ő sürgette az 1967-es tűzszüneti vonal közelében egy ideiglenes kerítés-fal lehatárolást, ami ha rögtön nem is, de az évek során valóan csökkentette a terrorcselekményeket.

Saron végrehajtotta a gázai kivonulást 2005-ben, de ez a tette éket vert közé és a Likud párt közé. Novemberben, mint miniszterelnök megalakítja a Kadima nevű pártot, amely a következő választásokon kormányzópártá válik, de Saron ezt nem érheti meg, mert 2005 decemberében agyvérzés következtében kómába esik, és mind a mai napig ebben az állapotban van.

Izraelben, azóta, mint megannyi nyugat-európai országban a pragmatikus, jobb-közép politikusok határozzák meg az irányt. Azzal együtt, hogy most megint a Likud-párti Natanjahu a miniszterelnök, aki Obama unszolására belement a béketárgyalásokba a palesztinok jelenlegi, hivatalos vezetőjével, Mahmud Abasszal.  A tárgyalások eredményességére alig van esély, mert amig a palesztinok továbbra sem restek növelni a zsidó áldozatok számát a béke eszméje oltárán, az izraelieknek ebből már egy kicsit elegük van. Túl sok gyerekünk vérzett el abban a hitben, hogy a béke már elérhető távolságra van. Akivel nem lehet békésen együtt élni, attól kellő távolságot kell tartani, és vigyázni, hogy a puskapor mindig szárazon maradjon.

Megjegyzés: Chagall Ábrahám és Sára festménye innen való.