Ez egy ruhamárka...

Ez egy ruhamárka Izraelben…

Fel-fellobanó vitám van egy blogerrel, Izraellel kapcsolatban, a facebookon. Bosszantó vita, mert az illető, akit egyébként nem ismerek, mert álnéven tüzel, nem ostoba, talán nem is rossz indulatú, mégis roppant félrevezető az álláspontja. Mint ahogy a baloldali barátaimmal való vitáim is sokszor elkeseritőek számomra – különösen, ha radikálisnak neveznek – miért nem fogják fel a csapda-helyzetet? Ezért újra és újra megpróbálom összerendezni a gondolatokat – azt, amit Izrael ellen felhoznak, és a magam válaszait.

Most a blogger azon cikkét elemzem, amelyben Poroszországhoz hasonlítja a zsidó államot:

„Poroszország egy „rideg ész-állam” volt – ennek összes előnyével és hátrányával együtt. …Akárcsak manapság Izrael. Ezt is egy „ötlet” hozta létre, nem a történelem és nem egy „folyamatosan helyben lakó nép”. Egyszerűen emberek egy csoportja teremtette meg, mégpedig igen rövid idő alatt és előre átgondolt program szerint. (Az ötletben és a kivitelezés „beindításában” komoly szerepe volt Herzl Tivadarnak „Kellett egy hely” nekik”

Bár Herzl szerepe igen jelentős a cionizmus sikerében, az ország mégsem az ő ötlete volt csupán… illene egy kicsit ismerni a Bibliát, az ókori történelmet, és persze a XIX. századi zsidó mozgalmakat. Mivel mindezekről már én magam is elég sokat írtam, a szövegbe linkeket teszek azok számára, akik egy kicsit többet akarnak tudni. A zsidó nép Erec Izraelhez fűződő három évezredes kapcsolatát most nem részletezem, az 538-as sivát cion mozgalomra sem térek ki, sem arra, hogy a második szentély lerombolása után is maradtak zsidók ezen a földön, kezdjük csak a XVIII-XIX. századi spontán betelepülésekkel, Jeruzsálembe, Jaffóba, Cfátra, amikor  Herzl Tivadarnak még semmilyen „ötlete” nem támadt… Később is, nem holmi ötlettől vezérelve érkeztek az Ottomán Birodalom ezen részére a kelet-európai pogromok elől menekülők, vagy a jemeni zsidók 1881-ben… Herzl fokozatosan értette meg, hogy az európai zsidóság számára nem egy hely kell, hanem oda kell visszamenni, ahová kultúrája köti.

Sátoros ünnep Tel-Avivban

Sátoros ünnep Tel-Avivban

„Ha annak idején, a XX. század közepén-második felében Izrael gyenge maradt volna (katonailag és az annak alapját képező hatékony gazdaság terén), akkor nálánál sokkal nagyobb szomszédai „pillanatok alatt” feldarabolták-megszüntették volna. Ezért politikai elitje erőssé és „támadóvá” kellett hogy tegye. Egyre nagyobbá vált területileg is. A folyamat vége pedig az lett, hogy létrejött „Nagy Izrael”: a mai világ harmadik legerősebb katonai hatalma. Az a „baj” a Poroszország- és Izrael-típusú „ésszel csinált” államokkal, hogy „más logikával” működnek, mint a környező, „népek alkotta” államok. Ez utóbbiak ugyanis valamiféle „szubjektív politikát” folytatnak, tele érzelmi, sérelmi, ideológiai, vallási és történelmi elemekkel és indíttatásokkal – amelyeknek oly ritkán van közük az adott nép ás állam valódi, objektív viszonyaihoz és érdekeihez.”

Izrael sosem volt abban a helyzetben, hogy maga eldönthette volna, hogy erős, vagy gyenge akar lenni… csak azért tehetett valamit, hogy legyen… ha ugyanis bármelyik háborút elveszíti, akkor egyszerűen, megszünt volna létezni. A történészek azt is nagyon jól tudják, hogy Izrael nem kezdeményezett területszerző háborút – még a Hatnapos Háború is akkor indult, amikor abszolút nyilvánvaló volt, hogy az összeütközés elkerülhetetlen.

Az izraeliek voltak a jobbak – ez a megbocsáthatatlan bűnük.

A „népek alkotta államok” aztán a vicc teteje a Közel-Keleten, ahol a törzsi társadalom éppen most hullik darabjaira, ahol az országok határait az európai gyarmatosítók vonalzója húzta. De az igaz, hogy ideológiával tömni az éhes tömegeket mindig, mindenütt, az iszlám vallás érdekeltségi területein pedig különösen hatásos eszköz a feszültség fenntartására.

Az "ősbűn", hogy élni akarunk...

Az „ősbűn”, hogy élni akarunk…

„Az volt az „ősbűn” Izrael történetében, amikor „világi ész-államként” (mert a cionizmus, amely „meggründolta Izraelt, kifejezetten nem vallásos mozgalom!) egy, a zsidó vallásban „kódolt” célt tűzött ki maga elé: a bibliai Izrael területén való államalapítást. Ez pedig hatalmas ellentmondás volt: ész-állam – de vallás által sugalmazott programmal. …. Izrael „tervezői és kivitelezői” pedig ott (hibáztak), amikor modern államot alapoztak vallási tanításokra és az azokból következő „népi vágyakra”. „

Ez az okfejtés alapjaiban sántit, hiszen ahogy az előzőekből kiderülhetett, nem Herzl gründolta az államot, hanem számos tényező együttállása tette lehetővé, hogy az 1948-ra 600 ezer fős zsidó közösség kiküzdje magának az államot:

– gazdasági alapok: nagyrészt önálló mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi tevékenység, települések, infrastruktúra (közművek, közlekedés)

– társadalmi alapok: elszánt, áldozatkész helyi lakosság, Európában és Cipruson várakozó emigránsok (Holokauszt-túlélők)

– előrelátó, ugyanakkor merész politikai vezetés (Ben Gurion)

– a nagyhatalmak átmeneti „lelkiismeretfurdalása” a Holokauszt miatt és politikai ambicióiknak pillanatnyi érdeke

– a lakosság 1%-a hősi halált halt a felszabadítási háborúban

Az izraeli, zsidó népesség  döntő többsége szekuláris zsidó, akik leghőbb „népi vágya”, hogy békében éljenek, hogy a gyerekeik ne legyenek katonák, ha felnőnek. Más kérdés, hogy békeszeretetből nem adják meg magukat, ha az ellenség támad…

Mi építünk...

Mi építünk…

„…erre az országra „nem volt szükség” az adott helyen, léte „zavarforrás”.

Izrael is járta egy időben a „konszolidálódni kívánó állam” útját: ez volt a rabini korszak. Ám utána ott is jött a „frusztráltak nemzedéke”, akik az erős hadseregre akarták-akarják alapozni a „stabilitást”. A történelem ismétli önmagát – és az „ismétlő” éppen az a zsidó nép, amely pedig éppen a poroszok XIX. század végi hibájának következtében a XX. század első felében annyit szenvedet. Ahelyett, hogy „tanuló” lenne!”

A két idézet két különböző helyen van a cikkben, de így együtt világítja meg írójának alapvető tévedését, amely, sajnos nem csak az övé. Ugyanazt a követ fújja a „jószándékú”, nyugati baloldal és az arab nacionalisták: kár volt a Közel-Keletre zsidókat telepíteni.

Arról, hogy zsidók éltek már nem csak a mai Izrael területén, hanem az arab országokban is jócskán – szeretnek megfeledkezni.

Kétségtelen, az 1800-as évek végétől, fokozatosan betelepülő askenázi zsidók tevékenysége hatására a gazdasági és a társadalmi környezet is lassan megváltozott, csakhogy éppen előnyére: a zsidók a legrosszabb földeket tudták megvenni és azokat tették termővé, mocsarakat csapoltak le, fákat ültettek, tudást, innovációt hoztak ide. 1878-ban mindössze 100 ezer  arab lakosa volt a Jordántól nyugatra lévő területeknek (a mai Izrael és a Palesztin Autonómia együttes területe) és alig 25 ezer zsidó élt itt. Az arabok főként falvakban, a zsidók a városokban éltek nagyobb arányban. A zsidó bevándorlás nem csak a zsidó lakosság számát növelte, hanem megsokszorozta az arab lakosságét is. (1948-ban nagyjából hasonló létszámú volt az arab és a zsidó lakosság) A gazdasági fejlődés, éppen úgy, mint ahogy manapság (Ma az Autonómiából beházasodás révén jönnek arabok, Afrikából az egyiptomi határon szivárogtak be több százezren, míg el nem készült a kerítés.) a munkalehetőségek jelentették a terület vonzerejét. Vagyis igaz az az állítás, hogy az alija kezdetén meglehetősen gyér lakosságú Erec Izrael bőven adott lehetőséget arra, hogy a zsidó nemzeti otthon mellett legyen hazájuk az itt élő más népeknek is. Ráadásul, az Izrael területén élő más vallású, nemzetiségű emberek többsége a saját boldogulását is megtalálta – nem véletlen a „területekről” való folyamatos beáramlás.

öngyilkos merényletek Izraelben

A grafikon piros színnel jelöli az öngyilkos merényletek számát, és feketével a halottakét.

A „rabini konszolidáció” sajnálatosan kudarcba fulladt, és nem Rabin, vagy az izraeli katonai vezetés miatt. A mellékelt grafikonon jól látható, hogy az oslói megállapodás után az Autonómiába érkező terroristák cseppet sem változtattak korábbi magatartásukon, csupán közelebb kerültek a „célponthoz”: drasztikusan megnőtt az öngyilkos merényletek száma, ami sokkolta az izraeli közvélemény, amely többségében nagyon is békepárti volt. 1996-ban tehát megválasztották Natanjahut, akit ugyan sokan nem szeretnek még a saját pártjában sem, és állandó támadások célpontja a baloldal részéről, de kétségtelen tény, hogy regnálása alatt az öngyilkos merényletek jelentősen csökkentek. Ezzel együtt annyira nem volt frusztrált a nemzedék, hogy 1999-ben a baloldali Ehud Barakot választották miniszterelnöknek. Csakhogy a béke-alternatíva legnagyobb ellensége nem az izraeli jobboldal, hanem a Hamasz, amely soha, korábban nem látott mértékben növelte az öngyilkos merényleteket, és amikor 2002-ben kétszáz felett volt a meggyilkolt civilek száma, akkor a béke-apostolok széttárták a karukat – Saron lett a miniszterelnök. Ám Saron is, bizonyos mértékben a békehozó szerepében akart megmaradni az emberek emlékezetében, ennek volt köszönhető a gázai telepesek kitelepítésére vonatkozó terv, ami újra bebizonyította, hogy nem a zsidókon múlik a béke – az öngyilkos merényletek ugyan csökkentek, de megnőtt a rakétázás Gázából. Ezzel együtt, további békepárti politikát szavaztak meg Ehud Olmerttel, aki nem tudott elfogadható megállapodást összehozni a palesztinokkal, és a rakétázás változatlanul folytatódott. Közben Natanjahu, a Saron kormány pénzügyminisztereként olyan hatékonyan tette a dolgát, hogy Izrael, lényegében kimaradt a nagy gazdasági válságból, csak az európai piacokon keresztül érte veszteség. Ebben a helyzetben nem holmi frusztráció, hanem a konkrét eredmények tették őt újra és újra a miniszterelnöki székbe. Csekély többséggel, mert az izraeli társadalom nem rajong személyéért, nincs kétharmados fan-klub mögötte, de egyelőre nem találtak jobb alternatívát.

Az „erős hadsereg”-re senki nem gondolja alapozni a stabilitást. A biztonsági kiadások tétel állandó vita tárgya a parlamentben és a médiában is. Csakhogy, egyelőre szükséges, ha az ország meg akarja őrizni az ellenség elrettentésének kritikus szintjét. A franc akar Izraelben fegyverekre költeni az oktatás, a lakhatás, a megéhetés és szociális kiadások helyett, de ha nem tennénk, akkor a legutóbbi rakétázás során Izrael romokban hevert volna.

Hogy kinek kéne tanulni, és kitől, arra a végén kitérek…

A Közel-Kelet szükségtelen állama: Izrael

A Közel-Kelet szükségtelen állama: Izrael

„Kezdettől fogva túl harsányan hirdette, hogy Izrael a zsidó népé… Izrael eleve lemondott arról a lehetőséről, hogy származástól, nyelvtől, kultúraalapoktól függetlenül az állampolgárrá és polgárrá válás felé nyisson utat bárkinek, aki a területén él.”

Ez is hatalmas csúsztatás! Igen, Izrael a zsidó nép állama, a zsidó hagyományok, kultúra az élet meghatározó alapja. Például vasárnap a hét első napja és a hivatalos ünnepek a zsidó hagyományok, illetve az ország legújabb-kori történelme szerint alakulnak. Ez, természetesen, nem akadálya annak, hogy a muszlimok pénteken, a keresztények vasárnap tartsanak heti pihenőnapot, vagy megünnepeljék a saját vallási ünnepeiket. Tehát az izraeli polgárrá válásnak a világon semmi akadálya, ha az arab népesség nem kíván erőszakosan a saját kizárólagosságára törekedni.

a vágyaink az egekbe törnek, nem a szomszéd telkére...

a vágyaink az egekbe törnek, nem a szomszéd telkére…

etnikai megoszlás a térségben:

Izrael:

75,3% zsidó, 20,5% arab, 4,2% egyéb

Gázai övezet: ~100% arab

Ciszjordánia: ~80% arab, ~20% zsidó

vallási megoszlás Izraelben:

zsidó: ~75%

muszlim: 16%

keresztény: 2%

drúz: 1,5%

A zsidó állam egy fájdalmas hiányból és szükségszerőségből jött létre!

Tetszettek volna kevésbé gyilkos antiszemiták lenni Európában, akkor talán, nem akartak volna a zsidók saját államot!

De ez ma már lejátszott meccs, akár tetszik, akár nem Izrael itt van, él és nem adja fel magát azért, hogy tessen az európai széplelkeknek.

Ahogy Ausztrália, Kanada, az USA és más fejlett, nyugati országok, amelyek vezetői nem estek a fejükre, és korlátozzák a betelepülést a saját kulturájuk megőrzése, polgáraik jóléte érdekében, úgy ezt teszi Izrael is.

Működik a családegyesítés alapján a letelepedési lehetőség,  humanitárius okokból is kaptak már emberek letelepedési engedélyt. Felróni Izraelnek, hogy nem fogadja be a világ mezítlábas menekültjeit – abszurd kívánság, most különösen az, amikor európai országokban sorra bukik meg a multikulti…

 

látkép a jövőbe

 

„Mára az ész-alapú Izrael immár hazává vált – anélkül, hogy képes lett volna a szomszédai számára bármiféle magyarázattal, érvvel szolgálni arra nézvést, hogy azok miért fogadnák el a létezését, mi hasznuk lehetne abból? Hiába érti a világ, hogy „kellett egy haza az üldözött népnek”, ha azt a pártízezer km2-t egy másik nép is hazának érezte-érzi, még ha az ő „haza-fogalmuk” más is volt némiképp, mint a ”klasszikus européer”. Márpedig egy ész-alapú államnak meg is kell maradni a racionális alapú létezés-létezhetés talaján: ha elkezd szubjektív döntéseket hozni, akkor vége! Ha nem tudja létét kifelé is indokolttá, vagy legalábbis elfogadottá tenni, ha nem működik úgy kifelé is, hogy abból a környezete hasznot lásson, akkor komoly bajba jut. Az pedig hiú ábránd, hogy „mindig bírni fogja majd erővel” önmaga fenntartását, „bárki ellen is”.

Ha most – vagy a jövőben – Izrael „katonai megoldást” keres, akkor éppen azoknak a csapdájába sétál bele, akik a leginkább kívánják eltűnését a térképről. Ahogy – nem egy nap alatt – lehetett semleges szomszédokból hibás politikával ellenségeket csinálni, úgy lehet – hosszú évek alatt, következetes munkával – ismét semlegessé, majd még később együttműködővé alakítani a szomszédságot… Most még ők vannak döntési helyzetben…”

A szerző alapvető tévedése az, hogy azt hiszi – Izrael attól lett a zsidók hazája, hogy most már sokan vannak itt… Nos, ahogy a zsidóknál szokott lenni – ennek is a fordítottja igaz: Erec Izrael mindig is a zsidók hazája volt, mert  kulturájuk minden apró mozzanata ide köti őket. Nem csak Peszachkor mondták el minden évben, hogy „jövőre a felépült Jeruzsélemben”, hanem imájuk része: „száradjon el a jobbom, ha elfeledlek Jeruzsálem”. A zsidók ugyanis nem saját akaratukból, vagy egy csodaszarvas nyomában hagyták el a hazájukat, hanem id.sz. 70-ben a Római Birodalom leigázta államukat, lakossága nagy részét rabszolgaként elhurcolta.

Tehát megvolt a múltbeli alap a hazához, amihez hozzájött a legújabbkori hősies küzdelem az első alijától az utolsó háborúig. A közös ethosz tehát széles alapokon újrateremtődött annak ellenére, hogy a zsidók különféle helyekről érkeztek, és legalább annyira magukon viselték a származási hely kultúráját, mint a zsidó gyökereket.

arab falu 1911-ben a mai Tel-Aviv körzetében

arab falu 1911-ben a mai Tel-Aviv körzetében

A másik „nép” pedig azon az alapon szerveződött, hogy egy azon ellenséget gyűlölhetett.

De 66 évvel a zsidó állam megalapítása után már elmondhatjuk, hogy az a „másik nép” már valójában legalább kettő, talán már három és több is, mivel az izraeli állampolgárságú arabok hevesen ellenzik, hogy bármely békemegállapodás következményeként ők a Palesztin Autonómia polgárai legyenek. A gázai arabokhoz képest is Juda-Somron arabjai egész más szemszögből látják a világot, a keresztény és a muszlim arabok különbözőségéről már nem is beszélve. A zsidó állam létrejöttétől a drúzok többsége szolidáris Izraellel – vagyis messze nem igaz az, hogy Izrael nem tudta „elfogadottá és indokolttá tenni” létét környezete épeszű részével. Mint ahogy a környező államok közül is, amelyek egy kis hajlandóságot mutattak a békés egymásmellettélésre, képes volt kompromisszumot kötni (Egyiptom, Jordánia).

A probléma, hogy mindannyiszor, amikor nem erőből próbált egy konfliktust kezelni, vagyis amikor kivonult Libanonból (2000), vagy Gázából (2005), akkor azt a másik fél a gyengeség jeleként értékelte. Erre csak rájátszik a nyugati világ hozzáállása – a halottak száma szerint itéli meg, kinek van igaza, kié a felelősség, nem pedig az ok-okozati összefüggések alapján. Mint egy idióta szülő a rossz gyerekét, a békepártiak a terroristákat jutalmazzák, bármit is csinálnak.

Még szomorúbb, hogy azt sem hajlandók észrevenni, hogy a radikális iszlámnak csupán terepgyakorlata a palesztin konfliktus, minél inkább hagyja magát megvezetni a Nyugat, annál inkább elszemtelenedik másutt is a terror. Sziriában zavartalanul erősödhetett meg az iszlámista horror-brigád, miközben sziriai civilek ezrével haltak meg, és  a Nyugat félrenézett… Legutóbb John Kerry árulta el elképesztő értetlenségét a közel-keleti helyzettel kapcsolatban, amikor az Iszlám Állam elleni koaliciós tárgyalás eredménytelenségét azzal igyekezett palástolni, hogy belekeverte a palesztin konfliktust. Mintha az iszlám világ minden baja egyszeriben megoldódna, ha kitörne a béke az izraeliek és a palesztinok között!

Izrael léte tehát, nemhogy felesleges ebben a térségben, hanem egyenesen a Közel-Kelet fejlődésének kulcsa! Mivel az izraeliek nem kerülhetik ki a konfliktust, hanem meg kell küzdeniük vele, ezzel valójában példát mutathatnak a még mindig tébláboló Nyugatnak.  A nyugati világ számára  figyelmeztető jel kellene legyen –  minden, ami Izraelben történik előrevetíti Európa, Észak-Amerika sorsát. Ideje lenne odafigyelni erre, és átértékelni a rossz beidegződéseket.

 

Comments Closed