Valamikor voltam…
Valamikor voltam…
Avi Nesher az egyik kedvenc izraeli filmrendezőm. Nemrégiben ráakadtam egyik filmjére a neten – ami nem jellemző az izraeli filmekre, ez a film, valószínűleg a magyar szinkron miatt akadt el a neten, de jó alkalom arra, hogy bárki megnézhesse, és most írjak is róla, hiszen van magyar vonatkozása is…
A film magyar címe borzalmas, ezért ennek a cikknek a film eredeti, héber címének magyar fordítását adtam.
Nem mesélem el a történetet, hiszen mindenki megnézheti a filmet, számomra sokkal izgalmasabb az a légkör, amit személyesen nem ismerhettem meg, hiszen csak a nyolcvanas évek közepén érkeztem Izraelbe: hogy éltek itt az emberek azelőtt! A történelemkönyvek tényei mellett a filmek segítenek már-már személyes élménnyé tenni az ittlétem előtti éveket. Idősebb, izraeli ismerőseim meg is lepődnek a tájékozottságomon, amikor olyasmiről van szó, ami az izraeli legendárium része ugyan, de jóval korábban történt annál, mintsem magam tapasztalhattam volna.
Halahaka
Avi Nesher filmjei különösen jó „tanulmányutakat” jelentettek számomra – az első, a hires Együttes (הלהקה), amelyben szerepeltek a későbbi, emblematikus izraeli, sztár-énekesek, színészek, miközben megismerhetjük az izraeli hadsereg „tehetséggondozó” szerepét is, és a háborús közállapotokat.
Nesher filmjei szórakoztatóak, de árnyalt valóságábrázolása lehetővé teszi, hogy megismerjük a kort, a körülményeket.
Dizengoff 99
A Dizengoff 99 (99 דיזנגוף) a Hatnapos Háború utáni fiatalok életörömével teli, amelyben megpróbálnak úgy élni, ahogy a nyugati világ békés tájain szokás…
Ezek a filmek a fiatal Nesher életével párhuzamos történéseket, élethelyzeteket mutatnak be.
Több mint húsz év elteltével nyúl vissza az ország hatvanas éveibe:
A világ végén balra
A világ végén balra (סוף העולם שמאלה) a Negev sivatagban épült új települések indiai és marokkói származású lakóinak konfliktusait, beilleszkedési nehézségeit viszi filmre, egy dokumentarista precízségével és egy mesemondó izgalmas történetszövésével.
A Valamikor voltam (פעם הייתי) Haifán játszódik, a kelet-európai, haláltáborokat megjárt askenázi zsidók életének egy korszakára pillant rá. A filmben fontos szerepet játszó törpe mozisok valóban éltek Haifán, munkácsi zsidó testvérek, akik „különlegességüknek” köszönhették, hogy Mengele nem ölte meg őket.
Avi Nesher izzig-vérig izraeli filmrendező, aki azonban kijárta az amerikai, profi filmezés iskoláját. Témája az eseményekben gazdag, izgalmas emberi figurákkal teli, helyi világból való, elbeszélő stílusa a görög dráma-szerkezetet alkalmazó amerikai filmes hagyományokat követi, amely túlmutat az egyszerű történeten.
Mai tudattal nehéz elképzelni a haláltáborokat túlélő, Izraelben megtelepedett zsidók hallgatását a Holokausztról. A Felszabadítási (1948-as) és a Hatnapos Háború (1967) győzelének nimbuszában a Soá áldozatai „birka módon megadták magukat” a sorsuknak, amiért nem járt tisztelet… Nem beszéltek hát maguk közt sem, gyerekeiknek sem arról, amit átéltek. A sorstársak félszavakból megértették egymást, de azon túl a hallgatás csendje… A filmben Klára alakja rejti ezt a titokzatosságot – a gyönyörű nő mély lelki fájdalmát, amit kívülálló fel sem foghat.
Nesher ebben a filmben is, mint ahogy a „Világvégén balra” esetében is, nagy-nagy szeretettel, megértéssel kezeli hőseit. Nincsenek rossz, vagy jó karakterek, mindannyian emberi lények, a maguk vágyaival, gyengeségeivel és hétköznapi hősiességével. Szeretetre méltók, mint ahogy ez az ország, amely oly sok szenvedés és küzdelem után csak egyszerűen élni szeretne…
