Vaskalap
Nyolc nap, amely során az izraeli polgári védelem csodafegyvere, a vaskupola „mennybe ment’ – sok ezer ember életét mentette meg. Az egyetlen a világon, amely éles helyzetben bizonyította, hogy hatékonyan képes arra, amire megtervezték: az ellenséges rakétákat még a levegőben megsemmisíteni, és ezzel megvédeni a civil lakosságot, illetve az ország működése szempontjából stratégiailag fontos helyeket.
A siker hátterében néhány makacs ember áll, akik látták a születendő jövőt, és a meggyőződésükért hajlandók voltak szembe szállni a vaskalapos bürokráciával, és a pénz hatalmával.
A rakéták a XX. század fegyverei. Izrael 1968 óta szenved a katyusáktól, amelyeket az oroszok már használtak a II. világháborúban, és a hatvanas években ellátták az akkor Jordániában működő PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet) terroristáit is. Amikor a PFSZ Libanonba tette át székhelyét, akkor Izrael északi része ismerte meg közelről a katyusákat. A mozgó lőállású rakéták kisebb-nagyobb változata a terroristák kedvenc játékszere lett mind a libanoni Hezballa, mind a gázai Hamasz kezében. Ellenük az Izraeli Véderő a kilövőállások bombázásával válaszolt, amit persze a „békeszerető” nemzetközi közvélemény rendre elítélt – nem a katyusák lövöldözését, hanem az izraeli választ -, ám ami ennél is szomorúbb, hogy a rakéták változó intenzitású röpködését sem állította meg.
Az 1991-es Öbölháború idején scudokkal lőtték az irakiak Tel-Avivot és az amerikai Patriot légvédelmi rakéták voltak hivatottak megvédeni a lakosságot – nem sok sikerrel. Igaz, emberéletben nem esett kár, de az a 39 scud, ami földet ért, elég jelentős rombolást végzett, nem beszélve a megfélemlítés hat hetéről, amikor az ország lakosságának jelentős része légiriadótól riadóig élt.
Az arabok, a gyengeség jeleként fogták fel, hogy 2000-ben Ehud Barak kormánya egyoldalúan kivonult Libanonból, mint ahogy a gázai övezet zsidó településeinek a felszámolását is, 2005-ben. Az izraeli politikusok által remélt béke helyett a visszavonulás az ellenség harciasságát növelte. Lényegében szakadatlanul érkeznek rakéták Gázából, már 12 éve, és a 2006-os, második libanoni háborút is az Izraelre hulló rakétaeső jellemezte. Tehát, jó ideje már „a levegőben volt”, hogy ez ellen, az eddigieknél hatékonyabb védőeszközt kell bevetni.
Dr Dani Gold, aki az IDF technikai fejlesztési részlegének vezetője volt 2005-ben, 24 különböző, nemzetközi javaslatot vizsgált meg, amelyek a kidolgozottság különböző stádiumában voltak, de egyiket sem találta megfelelőnek. Úgy gondolta, hogy Izraelben van annyi tudás, és kreatív képesség, amivel nekivághatnak egy saját fejlesztéshez. A legendás RAFAEL-ben elindította a munkát úgy, hogy se pénz, sem felsőbb engedélye erre nem volt. Ahogy a vaskalapos, a szabályok szentségét őrző állami vizsgálóbíró jelentésében fogalmazta: Gold olyan felhatalmazást ragadott magához, amely a hadsereg főparancsnokáé, a nemzetbiztonsági miniszteré és a miniszterelnöké, amikor a kutatás-fejlesztésre megbízást adott a RAFAEL-nek. Gold azonban nem izgatta magát, cseppet sem érdekelte, hogy a vizsgálóbíró felmentését javasolja, neki meggyőződése volt, hogy amin dolgoznak arra szükség van és képesek arra, hogy megoldják a feladatot.
A 2006-os libanoni háború során a Hezballa rakétái iszonyatos rombolást okoztak Észak-Izraelben, délen pedig hol kevesebb, hol több rakéta érkezett Gázából. Az akkori védelmi miniszter „egy civil” volt – Amir Peretz. Mivel az izraeli politikusok jelentős része komoly katonai múlttal rendelkezik, nem titkolták véleményüket a miniszter alkalmatlanságával kapcsolatban. A második libanoni háború sem volt a dicsőség netovábbja, azonban egy dologban ez a civil védelmi miniszter helyesen mérte fel a helyzetet – támogatta a vaskupola-fejlesztést. Talán, mert nem katonaként látta a dolgot, hanem felfogta, hogy a háborúk tűzvonalába egyre inkább a hátország kerül, ezért a védelmi stratégia elengedhetetlen részének vélte a vaskupolát.
Csakhogy akkor már volt egy másik, majdnem kész, amerikai rakéta-elhárítórendszer, a Nautilus. Az amerikai cég még saját kormányára is nyomást igyekezett gyakorolni, hogy az izraeli projekttel szemben az övékét támogassa. Ez annál is inkább lehetséges volt, hiszen az amerikai katonai segély, amelyet Izrael kap, nagy része csak úgy vehető fel, ha azt amerikai termékekre fordítja. Amir Peretz 2006-ban felállította a Jakov Nagel vezette bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy a két rendszert összehasonlítsa, és állást foglaljon, melyikre érdemes költeni.
A Nagel-bizottság három dolgot vizsgált meg: a rendszer működésének hatékonyságát, a költségeket, és a hadrendbe állítás várható idejét. A vaskupola mindhárom tényezőt tekintve magasan jobban teljesített mint a Nautilus. Az amerikai rendszert Mexikóban tesztelték, nagyon gyenge hatásfokkal, ráadásul a lézertechnológia felhős időjárás mellett egyáltalán nem működik.
Azonban a hadseregen belül nem volt ilyen egyértelmű az állásfoglalás. Az új vezérkari főnök, Gabi Askenázi értelmetlen pazarlásnak vélte a vaskupola-projektet, támogatását külön pénzügyi kerettől tette föggővé. 2007-ben Peretz átadta helyét Ehud Baraknak és az amerikai lobbi újra támadásba lendült. A Haaretz, szélsőbaloldali napilap egyenesen, előre kódolható kudarcnak titulálta a projektet.
Dr Gold és a RAFAEL mérnökei akkor már tudták, hogy a tesztek nagyon jók, és dolgoztak tovább – tudomásul vették, hogy a pénz akkor jön majd, ha az egyértelmű eredményekkel szemben már nem lehet ellenérv. Igy is történt. Először az izraeli kormány értette meg, hogy olyasmi van a kezében, ami senki másnak a világon, aztán Obama is legyűrte ellenszenvét a regnáló izraeli kormány iránt, és az USA is beszállt pénzzel.
Elkezdődött a Felhőoszlop hadművelet, amely első napján a Hamasz nagy mellénnyel azt üzente, hogy most aztán megnyílnak a pokol kapui. Ami őket illeti, ezért meg is tettek mindent: 1506 rakétát lőttek ki a nyolc nap alatt, azonban ebből 431-et, amely lakott területre esett volna, a vaskupola kivédett.
„Az izraeli fegyveres erők előrejelző rendszerétől információ érkezik az ellenséges rakétaindítás tényéről. A rakéta pontos azonosítását és röppályájának meghatározását az EL/M-2084 típusú rádiólokációs állomás hajtja végre. Ha a becsapódás helye stratégiailag fontos, vagy lakott terület, akkor a komplexum végrehajtja a Tamir rakéta indítását, amely az ellenséges lövedéket röppályájának legmagasabb pontján megsemmisíti. A megsemmisítést azért a röppálya legmagasabb pontján történik, hogy amennyiben a rakéta kémiai vagy biológiai harcanyagot hordoz, ezzel is csökkentsék a lehetséges szennyeződés mértékét. A cél felderítése után annak befogása és az elfogó-rakéta indítása között eltelt idő egy másodperc. Egy Iron Dome egység mintegy 150 km2 képes megvédeni, 15 km-es körzetből kilőtt rakétákkal szemben. A megvédeni kívánt terület nagysága nőhet, amennyiben az ellenséges rakétákat nagyobb távolságból indítják.” (forrás: ART OF WAR)
