8_vejislách – וַיִּשְׁלַח
vejislách – és küldött (követeket Ézsauhoz)
(Mózes 1.könyve 32. fejezet 4. bekezdésétől a 36. fejezet végéig)
Jákov követeket küld Ézsauhoz – két évtizeden keresztül volt távol, nem tudhatja, hogy testvére miként fogadja őt. Amikor a követek azzal jönnek vissza, hogy Ézsau 400 férfi kíséretében indult el – Jákov a legrosszabbra készül: kettéosztja a tábort, hogy legalább a fele élve megússza, majd imádkozni kezd.
Az ember hajlamos azt képzelni, hogy életének valami magasztosabb értelme van. Szenvedésének és annak a jónak is, amiben szerencséje volt. Jákov úgy érzi, hogy vele igazán kegyesen bánt az ő istene, és mindaz amit elért, értelmét veszítené, ha most a bosszúálló testvér szimplán lekaszabolná őt és háza népét. Egy kicsit számon is kéri az Úr ígéretét: Te mondtad… – וְאַתָּה אָמַרְתָּ
Biztos, ami biztos, mutatós ajándékot is küld bátyja elé… Miután biztonságba helyezte feleségeit és gyermekeit, egyedül maradt éjszakára. Gyönyörűség a Tórában, ahogy egy végtelenül egyszerű mondat sokkal többet mond, mint amit első olvasásra vélnénk:
יַעֲקֹב לְבַדּוֹ וַיֵּאָבֵק אִישׁ עִמּוֹ עַד עֲלוֹת הַשָּׁחַר
Jákov magára maradt, és férfi küzdött vele hajnalig
Ezek szerint mégsem volt egyedül? Vagy az a férfi ő maga, a lelkiismerete volt, esetleg a rátámadt félelem? Hiszen korábban már bevallotta, hogy igenis fél a bátyjától… vagy a „férfi” egy angyal volt, ahogy művészeti ábrázolásokban láthatjuk. Mitől fél Jákov? Ha egyszer az Úr védelme alatt áll? A harc maga félelmetes – vallották katonák. „Nem csak az, hogy én meghalhatok, hanem az is legalább annyira, hogy én megölhetek valakit.” A született szadistákon kívül az emberek írtóznak attól, hogy egy másik embert elpusztítsanak. Önvédelmi reflexére hagyatkozik a katona – ha megtámadnak, védekeznem kell, de éppen ezért a harc előtti órák pokolian feszültek csupán a tudattól, hogy fel kell venni a harcot. Jákov végül leküzdi a félelmét megtestesítő angyalt. Ekkor kapja második nevét: Izrael.
Reggel megérkezik Ézsau – és Jákov nyakába borul, megcsókolja. A régi sértettségnek nyoma sincs – nagyvonalú, megbocsátó gesztussal fogadja a testvérét. Aztán Ézsau visszatér a maga lakóhelyére, Jákov pedig Shechem – שְׁכֶם határában vesz földet, hogy letelepedjen.
Csakhogy a hetiszakasznak cseppet sincs örömteli vége ezzel: a 34-ik fejezetben Dinát, Jákov egyetlen lányát a tizenegy fiú között, megerőszakolja egy knáni. Igaz, az elkövető bizonygatja, hogy ő annyira szereti Dinát, hogy feleségül venné, de az erőszak azért erőszak marad. Egy XXI. századi feministának különösen felháborító, ahogy az erőszaktevő és Dina testvérei alkudoznak a megerőszakolt nő sorsáról, miközben annak a szerencsétlennek egy szavát sem hallani. A családi tanács érvei, miszerint a lányukat nem adhatják egy körülmetéletlennek – hát, nem éppen politically correct… ráadásul a szöveg arra enged következtetni, hogy a feltétel, miszerint Shechem férfiai körülmetéltessék megukat, csak ürügy – valami ronda dolog fog itt következni. A kánaániták is megfontolják a dolgot, hiszen azért nem semmi egy férfinek, felnőtt korában egy ilyen kényes műtétet elvégeztetnie (az ókori feltételek mellett…:), de ők úgy gondolkodnak, hogy Jákov családja, a hozzá tartozó háza népével jó parti – gazdagok, sikeresek, szívósak a vándorlástól.
Jákov két fia, Simon és Levi akkor ütnek rá a shechemi férfiakon, amikor a műtét utáni fájdalmukban harcképtelenek. Nem valami lovagias tett… Dinát hazaviszik, de Jákov dühösen támad rá fiaira – a későbbiekben látjuk, hogy ezt a tettüket sosem bocsájtja meg nekik. A két vérengző azzal védekezik, hogy hugukon esett sérelmet nem hagyhatták megtorlatlanul. A közel-keleti törzsi alapú társadalmaknál ez a szemlélet mai napig létezik. Néhány nappal ezelőtt az izraeli közszolgálati televizióban hiradórészletként, rettenetes képsort vetítettek – egy muszlim férfi, aki nem csak izraeli állampolgár, hanem egy fegyverhasználati joggal rendelkező közalkalmazott (ami azt jelenti, hogy az illető átesett egy sor biztonsági ellenörzésen, mire fegyvert kapott) megölte a saját lányát azért, mert az nem akart ahhoz a férfihoz menni feleségül, akit a család választott számára. Hét golyót eresztett a lányába, közvetlen közelről, a saját autójukban ülve. A film a cselekmény rekonstruálásakor készült, célja az indíték vizsgálata, hiszen ahhoz nem fért kétség, hogy a tettet elkövette. Elborzasztó az volt, hogy egy teljesen normális, felnőtt ember maga-magának is igyekszik megmagyarázni, hogy miért nem tehetett mást. Valójában, azért nem tehetett mást, mert a társadalmi elvárások ezt követelték tőle – és ezért, elrettentésül, mutatták be a közszolgálati tv-műsorban, főműsoridőben, a bírói döntés szerint.
Jákov úgy érzi, hogy nem maradhat Shechem (a mai Nablus) közelében – elindul בֵית-אֵל – Bét-El, vagyis az „Isten háza” hely felé, ahol az előző hetiszakaszban, mikor Mezopotámiába indult, megpihent és a létráról álmodott. Előtte összegyűjti a knániaktól zsákmányolt, idegen értékeket és azokat elásatja, hogy némiképp megtisztulva a bűntől indulhassanak a szent hely felé.
Miután áldozati oltár építésével hálát ad az Istennek, Efráta felé veszik útjukat, de útközben Rachel belehal a szülésbe.
Binjamin a 12. fiú Jákov családjában, és ők lesznek Izrael népének 12 törzse. Valójában Jákov, ha jókora kerülővel is, de apja házába tart Hevronba, ahová meg is érkezik, mielőtt Izsák 180 éves korában meghal. Ézsauval együtt temetik el, és a 36-ik fejezet elejétől végéig Ézsau családfájával foglalkozik.
A Tóra elég zavarbaejtő képet fest Ábrahám ivadékainak családi viszonyairól. Korábban, a vájéra-szakaszban a Mindenható elpusztítja a szodomitákat, de Lót lányainak vérfertőző viszonyán apjukkal, símán túlteszi magát. Az előző vejécé-szakaszban Jákov egy szerelme és négy felesége közti ellentmondáson is keresztül siklik, mintha semmi más nem lenne fontos, mint az, hogy minél több gyerek szülessen. Bár Dina meggyalázásán méltóképpen nagy a felháborodás, de az utána következő vérfürdő és különösen az, hogy az elkövetők Jákov dühén kívül nem kapnak semmilyen büntetést – meglehetősen disszonáns.
Ha azt várjuk, hogy a Tóra első betűjétől az utolsóig a zsidókat magasztalja, hát akkor bizony elég nagy csalódás olvasni. Itt nincsenek pozitiv és negativ hősök, egyértelműen jók és sötétlő gonoszok – talán, mert a való életben sem ilyen fekete-fehér az emberi természet. A szituációk maguk, amelyekben a hősök találkoznak, szintén elég bonyolultak. Nem lehet könnyen igazságot tenni. Hiába szeretnénk, nem megy a kategorizálás. Az olvasónak is meg kell küzdenie az élet bonyolultságával, szembesülnie a felületes ítélkezés veszélyeivel. A Tóra olvasása nem csupán szellemi, hanem érzelmi erőfeszítés is. Szívünk mélyén szeretnénk, ha a dolgok jól alakulnának – béke, boldogság és megértés uralkodna a történetben és persze körülöttünk is az életben. Ám a valóságban ezek ritka pillanatok, a harc, a szenvedés, a konfliktusok közepette. Ha képesek vagyunk ezt tudomásul venni, akkor talán jobban tudjuk értékelni a harmónia ritka pillanatait.
Aki vallási alapon szeretné ezt a szakaszt értelmezni, annak ajánlom a zsido.com Köves Slómo rabbi magyarázatát
