Kifárasztó háború
Néhány évvel ezelőtt Izraelben katonákkal beszélgetve szóba kerültek az arab-izraeli háborúk. Azt tapasztaltam, hogy míg a Hatnapos vagy a Yom-Kippuri háborúkat szinte mindenki ismerte, jóval kevesebbet tudtak, még a katonáknak is, a kettő közötti időszakról, melyet az irodalom többféle elnevezéssel illet, de általában „ felőrlő háborúként” vagy „War Attrition”-ként emleget.
Egy korábbi írásában ema úgy fogalmaz, hogy a hatnapos háború utáni euforikus állapotot ez örőlte fel. A kissé sommásnak tűnő megállapítás jól fejezi ki az időszak lényegét.
1967 után a térségben és Izrael történetében jelentős társadalmi, politikai, gazdasági és katonai változások mentek végbe. Említsünk meg néhányat:
– arabok százezrei éltek a megszállt területeken.
– Izrael társadalmi életében bekövetkezett változások. / szefárdok beilleszkedése, az orosz alijázok nagyobb számú megjelenése, kibutz mozgalom változásai stb./
– diplomáciai elszigetelődés. /pl. Franciaország/
– terror akciók jellegének, súlyosságának változása / Müncheni olimpia/
– meghatározó politikai személyiségek halála. / Levi Eskhol, Nasszer/
Az időszak belső periodizálása változatos. Elég csak megemlíteni, hogy a katonai események, kisebb vagy nagyobb összecsapások, rövidebb szünetektől eltekintve végig jellemezték ezeket az éveket. A politikai és katonai eseményeket tekintve általában a következő időszakokat lehet megkülönböztetni:
-1967.-1968. március, „majdnem háború” időszaka.
-1968. március 8. Nasszer bejelentése a „War of Attrition” /Milhemet Hatashah/ kezdete. Ideiglenes fegyverszünet 1970. augusztus 8.
-1970-1973 okt. „ sem béke sem háború” időszaka.
Az a véleményem, hogy a fentiektől némileg eltérő a Yarkon parkban lévő emlékművön feltüntetett dátumok a lényeget jól érzékeltetik.
Mielőtt a katonai eseményekre rátérnék két rendkívül fontos politikai történést kell felidézni. 1967. június 16-án / néhány nappal a harcok befejezése után/ Izrael javaslattal élt a tárgyalásokra, sőt területek visszaadására is. Sajnos a mai napig is jellemző az arab reagálás. Az Arab Liga 1967. szeptemberi ülésén megfogalmazza a hírhedt választ: ” se béke se megegyezés se elismerés”
A katonai összecsapások, mint már említettem végig jellemezték az időszakot. Az első összecsapásra 1967. júliusában került sor, amikor az egyiptomi tüzérség több órán keresztül lőtte Port Fuad térségében az izraeli állásokat. Júliusban több alkalommal került sor légi összecsapásokra. 1967. október 21.-én egyiptomi /vagy szovjet?/ rakétanaszádok nemzetközi vizeken elsüllyesztik az „Eilat” izraeli rombolót. A támadás 199 izraeli tengerész halálát okozza. Válaszul az izraeli légierő /IAF/ támadásokat intéz egyiptomi katonai és üzemi létesítmények ellen.
1968.-ban az egyiptomi támadások tovább folytatódtak és egyre erőteljesebbé váltak. 1968. szeptember 8.-án a csatorna mentén 150 tüzérségi üteg lőtte a Cahal állásait / kb. 700 löveg/. A legnagyobb, már a csatornán való átkeléssel járó támadás szeptemberben kb. 10000 fővel zajlott le. A csatorna mentén az elkövetkezendő időszakban állandósultak az egyiptomi támadások / tüzérség, behatoló kommandó osztagok illetve légi összecsapások/. Evvel egy időben zajlottak harcok a szíriai határon a Golan fennsíkon. 1968 márciusában egy terrorakcióra válaszként a Cahal ejtőernyősei támadást intéztek a Jordán folyótól keletre Karameh település melletti palesztin tábor ellen.
A helyzetet elemezve született döntés a Szuezi csatorna térségének megerősítéséről és Bar-Lev tábornok vezérkari főnök / ramatkal/ által felállított bizottság javaslatára elkezdődött egy védelmi rendszer kiépítése, amely a „Bar-Lev vonal” /Kav Bar-Lev/ nevet kapta A rendszer a csatorna partján létesített erődökből /maozim/ állt melyek 10-12 km.-re egymástól helyezkedtek el. Mögöttük egy útrendszert építettek ki melyen a manőverező páncélos egységek mozoghattak és indíthattak ellentámadásokat az erődök mögé eljutott ellenség ellen. A védelmi rendszer kiépítésével egy időben más un. „hadszintérelőkészítő” munkákat is végeztek. Pl.: Ariel Sharon tábornok, – aki ekkor a Déli Parancsnokság parancsnoka volt- irányításával létrehozták az un. „udvart” /homokdűnékkel körülvett térség/. 1973. október 19-én Sharon páncélos hadosztálya innen indította a csatornán való átkelést eredményező támadását. Még egy érdekesség: az erődrendszer legészakibb eleme a „Budapest” erőd volt az egyik a kettő közül / Parancsnoka Motti Askenázi százados/ amit az egyiptomiak nem tudtak elfoglalni a Yom Kippuri háborúban.
Az „anyag” vagy „kifárasztó” háború idején a mindennapos csatározások mellett jelentős Cahal hadműveletekre is sor került. A fontosabbak:
-1969.julius 26-28. „Operation Boxer”. Légi hadműveletek a szovjet segítséggel kiépülő légvédelmi és kommunikációs rendszer ellen.
-1969.julius 19. „Operation Bulmus”. A Szuezi öbölben lévő „Green Island” mesterséges szigeten elhelyezett radarállomás megsemmisítése.
-1969.szeptember 8-9. „Operation Raviv”. Zsákmányolt szovjet harckocsikkal /T-55; Tiran 5 izraeli típusjelzés/ partraszállás El-Hafair térségében és az egyiptomi katonai berendezések megsemmisítése több kilométeres sávban.
-1969.december 26-27. „Operation Rooster 53”. Szovjet P-12 típusú lokátor állomás elleni támadás Abu Gharib /Szuez dél 150km/ ellen, majd a műszer szétszerelése és helikopterekkel Izraelbe való szállítása. Később átadták az USA hadseregnek.
-1970.január 22. „Operation Rhodes”. Támadás a Szuezi öböl déli részén fekvő Shadwan sziget ellen.
-1970.első felében”Operation Priha 1-21” Légi hadművelet sorozat melynek során Julius 30-án az IAF vadászgépei először bocsátkoznak harcba az Egyiptomba vezényelt szovjet pilótákkal és légi harcban lelőnek több szovjet MÍG-21 típusú repülőgépet, köztük az egyik századparancsnokot, Nyikolaj Jurcsenkó századost.
A hadműveletek során mindkét fél jelentős katonai segítséget kapott szövetségeseiktől. Izrael modern repülőgépeket, elektronikai eszközöket, és más hadianyagot kapott az USA-tól, miután a nemzetközi embargó miatt a korábbi szállítók /pl. Franciaország/ nem voltak hajlandók szerződéseiket teljesíteni. Egyiptom és Szíria főleg a Szovjetuniótól kapott támogatást. A Szovjetunió már 1968 végéig pótolta a háborús veszteségeket. A szovjet hadianyag szállításoknak jelentős magyar vonatkozásai is voltak. A tököli repülőtéren állomásozó szovjet vadászrepülő ezredet átvezényelték Egyiptomba. A tököli repülőtér volt a szovjet szállítások jelentős állomása. Egy szovjet AN-12 szállitórepülőgép le is zuhant Érd térségében.
A „felőrlő háború” során a katonai tevékenységben új eljárások és módszerek jelentek meg. Ekkor alkalmazták először a térségben a rádióelekronikai harc módszereit. Az IAF egy új támadási módszert alkalmazott, amikor vadászgépek kis magasságban /30-50 méter/ hangsebesség felett repültek át egyiptomi és szíriai városok felett. 1969.június 17-én a nemzetközi sajtó képviselői tudósítottak arról, hogy Nasszer dührohamot kapott, mikor IAF gépek repültek át Héliopoliszi palotája felett és a hangrobbanások komoly károkat okoztak.
Az említett harccselekményen kívül számos más probléma is befolyásolta az izraeli mindennapokat. Már a háború alatt felmerült a kérdés, hogyan lehet ilyen sok, az elfoglalt területeken élő arabot irányítani. Mose Dayan meghatározta a feladatokat Cháim Herzognak a nyugati part kijelölt katonai kormányzójának: „Magának az a feladata, hogy elérje, a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba. De ne próbáljon uralkodni az arabok felett. Persze tudniuk kell, hogy maga a főnők.” A dokumentumok azt mutatják, hogy a politikai vezetésben nagyon kevesek gondoltak arra, hogy a megszállás tartós lesz. Dayan például 4-5 évben gondolkozott.
A kérdésről széleskörű vita bontakozott ki, és napjaink eseményei mutatják, hogy máig nincs megoldás. És még egy adalék: a hatnapos háború után kezdik magukat „palesztinai arab” helyett „palesztinként” emlegetni a megszállt területek lakói. 1977-ben Zahur Muhszein a PFSZ végrehajtó bizottságának tagja a következőket nyilatkozta: „A palesztin nép nem létezik. A palesztin állam megalapítása számunkra csak eszköz, hogy az arab egység kedvéért fokozzuk Izrael állama elleni harcunkat. Ma csakis politikai és taktikai okokból beszélünk a palesztin nép létezéséről. Lévén az arab nemzeti érdekek azt követelik, hogy a cionizmussal szemben mutassuk be egy „palesztin nép „létezését.”
A hatnapos háború után a cionista mozgalom is válságba került. Yehuda Avner izraeli diplomata szerint:” Meg kell mondanunk, hogy a háborút követő korszak a pionír étosz elsorvadásáról tanúskodott, és ezzel egyidejűleg a vállalkozói kultúra kibontakozását mutatta, mely a Hisztadrút és a Munkáspárt hatalmának meggyengülését okozta.” Ehud Luz történész szerint egyre inkább kibontakozott a szembenállás a vallásos és világi cionizmus között, és egyre inkább „az ön-kirekesztés és a szélsőségesség jellemezte mind a vallási, mind nacionalista-messianisztikus tekintetben, és félretett olyan értékeket, mint a szellemi nyitottság, tolerancia és a világi közösséggel való együttműködés készsége az állammal kapcsolatos ügyekben.”
Ebben az időszakban fokozodott a palesztin szervezetek terrorista tevékenysége. Izrael területén végrehajtott támadások, robbantások, repülőgép eltérítések, El-Al irodák elleni támadások, a Lodi repülőtér elleni támadás jellemezték ezeket az éveket. 1970-ben éleződtek ki az ellentétek a PFSZ és a Jordán állam között, melyek a szervezet székhelyének Libanonba való áttelepítését eredményezték. És végül az 1972-es müncheni olimpián, az izraeli sportolók lemészárlása már az egész világ figyelmét ráirányította a palesztin terrorizmusra.
Izrael számos kezdeményezéssel élt a 70-es évek elején. Golda Meir miniszterelnök még azt is felajánlott, hogy kész elmenni Kairóba tárgyalni a békéről. Egy jordániai újság gúnyosan írta: „Meir asszony azt reméli, egy szép napon, a Közel-Keleten megvalósul a fegyverek nélküli világ. Golda Meir úgy viselkedik, mint amikor a nagymama esti mesét mond unokáinak”.
A fegyverek nélküli világ víziójáról beszélt Mose Dayan 1969.augusztusában a tiszti iskola végzős hallgatói előtt:.. az a kérdés: mi lesz a vége mindennek?, már négy évezrede kíséri népünket. Azt gondolom a „mi lesz?” kérdésre csak egyetlen válaszunk lehet, az „tovább folytatjuk a küzdelmet.” Úgy érzem, most is, akárcsak a múltban, válaszunknak sokkal inkább akörűl kell szerveződni, hogy biztosítsuk a nehézségekkel való szembenézés képességét, harci képességeinket, nem pedig, hogy milyen konkrét megoldásokat várunk a problémáinkra. Erkölcsileg és fizikailag hosszú küzdelemre kell felkészülnünk, nem pedig menetrendet készíteni arra, hogy a „nyugodjék békében” állapotát elérjük.”
Az említett időszakban a hivatalos statisztikák szerint 1424 katona és 127 civil vesztette életét és majdnem 3000 civil és katona sebesült meg. És mivel néhány nap múlva lesz a Yom Kippuri háború kezdetének évfordulója, emlékezzünk a megelőző időszak áldozataira.
